Öncenzúra

A kávé gőzölög,

sorsszerű pillanat,

ahogyan Hamlet kevergeti,

a koponya az asztalon,

a Koponyák hegyén

épp rakéták száguldanak,

vagy csak arrafelé;

sokan úgy hiszik,

a vakhit ölésre is feljogosít,

persze, ölni sokféleképpen lehet.

Isten is kér egy gőzölgő kávét,

cukor nélkül,

ám a párbeszéd elmarad,

mint mindig.

Magunkra maradtunk.

Girhes madarak a szavak,

már nem tudnak repülni,

önigazolásként bólogatok,

öröklétért ácsingózom,

kávémba én teszek cukrot,

így talán nem rezonál

a keserű életre,

mely ott ácsorog a sikátoroknál,

akár egy céda,

és várja,

hogy

valaki

elvigye

magával.

Aztán már nem várja.

Piros, kék, zöld, sárga

hajat festek magamnak

(vicces!),

szolidálok a szivárvánnyal,

és ki nem állom a hangos bunkókat,

és szánom a csöndes hülyéket –

a girhes madarak

már nem repülnek,

ám szánnak engem is.

Igyekszem elhatárolódni

a szennyes politikai közbeszédtől,

a beszédtől is,

és a gyűlölködéstől,

a politikai celebek

silány orgazmusától,

tán már Istentől is,

mert hallgatása feldühít.

Elhatárolódásom

nem

médiaszenzáció,

ez hírnek is silány.

Pótcselekvésként még élek,

(hihetetlen állapot!)

egy kőnek támasztva hátam

az út szélén,

a szó,

a beszéd

holisztikus

messzeségbe

szökik,

nem is baj,

sosem mondtam semmi érdekeset.

Pótcselekszem,

igyekszem megfejteni

a művészet lényegét,

egy graffitit

rajzolok az égre,

szivárvány

színű

szívecskés

szmájlit

(csakazértis!)

miközben a politikai pedofília

beszivárog a tankönyvekbe,

sőt, már az óvodások is

képesek térdepelni.

A költők mostanság ismét

a

szerelem

szépségeiről

és

gyötrelmeiről

írnak,

az öncenzúra működik

(netán csak ennyi a tehetség!),

a légy zümmögését is hallani.

Fotó: Pinterest