Bűbáj

Téli üzemmódban vagyok, akár a hókotrók a hangárok sötétjében, a tél is téli üzemmódban van, hóeséssel, jégvirággal, én pedig Minthaország minthapolgáraként csúszkálok, botladozom, hallgatom a magyarázatokat, elhiszem, hogy nyáron nem lesz hó, legfeljebb piros, vagy ki tudja, milyen színű, én is a tavaszt várom.

„Vízkereszt, vagy amit akartok”, farsang idején mindent lehet, főleg, ha happy end lesz a vége, hát persze, mindent akarunk, felveszem én is jelmezem, Don Quijote, a hős lovag, netán Don Juan, a csábító, vagy Dom Pérignon, a „buborékos” szerzetes csuhája. Még én sem tudom, melyik szerep tetszene; csupa jelmez és álarc ez a világ, a Szépség és a Szörnyeteg sétál el mellettem, kart karba fonva, furcsa szerződések működtetik a világot, Csák Máté nem köszön Tiborcnak, Lear nem aggódik, III. Richárd ismét plakátkampányra készül, csörög az udvari bolond sipkája.

Aztán meglátlak, köztünk a tömeg, boszorkánykalapodról felismerlek, hiába az erős smink, szemed elárul, a felhőben kommunikációs hiba alakul ki, időlegesen, az információk sokarcúsága ismeretlen mélységeket fed fel, boszorkányos a dekoltázsod és mosolyod is, túl komolyan veszed szereped, némely férfit megátkozol, disznóvá változnak (ám az is lehet, mindig is disznók voltak), szirén hangoddal a többit megbabonázod, én pedig csak ámulok, hogyan kerültél egyik pillanatról a másikra fölém, lábad között egy seprűvel.

Már semmin sem csodálkozom, minden megtörténhet, bűbáj borítja el a várost, a tereket, utcákat, a kandeláberek körül táncot jár, csókjában ott a holnap ígérete, még a tél is mosolyra fakad – Minthaország egyszer életre kel.

Fotó: Pinterest