Úgy is

– Ez az én léghajóm. Én építettem. Megvéd mindentől. Téged beengedlek. Csak az álmok vannak, azok maradtak, pszichedelikus álmok, mintha LSD-t szednél, repülés, egy léghajóval, kiszabadulsz, és nevetsz, mint még soha. Ugye, érted?

– Értem. Én félek a magasban. Tériszonyom van.

– Nekem emberiszonyom. Ezért repülök. A magasból olyanok, akár a hangyák, ha akarnám, eltaposhatnám mindet a cipőmmel. De nem akarom. Jó ember vagyok, azt hiszem.

– Tegnap vettem egy új ruhát. Anyám jutott eszembe. Egy kalap is járt hozzá, nagykarimájú, hófehér, rajta egy bíbor szalaggal, mely hátul egészen hosszan lelógott. Jól áll nekem az a ruha, kiadja az alakomat, a melleimet kiemeli. Hátha szeret majd valaki.

– Én szeretlek. Te vagy az én lekváros kenyerem, baracklekváros.

– Te léghajós vagy, téged másfelé fúj a szél. Nem ölelhetlek, ha én nem akarok léghajós lenni. A szemedben sötétség van. Én fényt akarok.

– Sötét van belül, az összes gyertyát elfújták már, módszeresen, gyűlöletből.

– Ne mondd ezt, nem mindenki gyűlöl.

– Nem mindenki. Nagyapámat Auschwitzban elégették. Pedig csak félig volt zsidó.

– Az én nagyapám az Andrássy úton halt meg. A verésbe. Leszakadt a veséje, azt mondta anyám.

– Sötétség van bennem. De ha repülök a léghajómmal, akkor nincs.

– Nincs is léghajód!

– De van. Én építettem. Megvéd mindentől.

– Hátha szeret majd valaki.

– Engem?

– Téged is.

– Te nem?

– Kicsit. De én utálok repülni. Azt szeretem, ha szeretnek. Ha ölelnek.

– Én tudnálak szeretni. Akkor visszajönne a fény a szemembe.

– Akkor már késő. Most kell.

– Minden most kell, azonnal?

– Igen. Nincs elég idő várni. Abba belehalunk.

– Úgy is belehalunk. Úgy is, de legalább ne kelljen várni.

Fotó: Pinterest