Négyezer-öt karakter

– Vaníliát, pisztáciát és csokoládét kérek – hadarta kényszeredetten Laura, úgy tűnt, mintha rámosolyogna a fiatal lányra, aki nem mosolygott vissza, de gyakorlott mozdulatokkal mérte a tölcsérbe a háromlapátnyi fagylaltot.

Mérhetetlen szüksége volt „boldogság-hormonra”, pocsékul indult a nap, fejfájással ébredt, a kávé sem segített, délután kettőig a műtőben töltötte az időt, két epe- és egy gyomorműtét, utána értekezlet. Arra vágyott, hogy befeküdjön egy kád forró vízbe, utána megmasszírozza valaki, ha nagyon elszánt és merész, akkor meg is ölelheti, ám a fürdővízen kívül másra nem látott komoly esélyt. 

Leült a kisváros főterén egy padra; élvezte, hogy finoman recseg fogai alatt a hajszálvékony lapokra szeletelt pisztácia, hogy utána összekeveredjen a finom, keserű csokidarabokkal és a vanília intenzíven simuló ízével. 

Elgondolkodva ült a megkopott festékű öreg padon, szigorú, kemény tekintettel; a kimondatlan gyötrelem halvány ráncokat festett homlokára, finom szarkalábakat szeme köré. A munkába temetkezett, reménykedett, hogy a kórház fertőtlenítőszaga elhalványítja emlékeit, szétmarja a fájdalmat, mely nem akart szűnni, éjjelente gyakran csuromvizesen ébredt, az álmok nem engedték, nem hagyták menekülni, nem hagyták szabadulni. Amikor valaki egyik pillanatról a másikra elveszíti azokat, akiket szeret, akkor kiüresedik a világ, pedig negyvenévesen még nem kellene így történni, de nem tudott, nem akart más lenni, bezárkózott, elutasítóvá vált, egyedül akart lenni, egy gyönyörűséges mákgubóvá maszkírozta magát, mely szépsége ellenére is képes halálos veszedelemmé válni. 

Egy hófehér kesztyűbe bújtatott kéz suhant el az arca előtt, aztán egy másik, majd követte egy fekete frakk fecskeszárnya; elcsodálkozva emelte magasra tekintetét, egy hófehérre meszelt arc és egy huncutul csillogó fekete szempár nézett vissza rá. 

A pantomimes fiatalember megpördült tengelye körül, megtámasztotta kezével állát, mintha erőteljesen gondolkodna, aztán a homlokára csapott, megragadta a képzeletbeli fiók fogantyúit, kihúzta, kotorászott benne, háta mögé dobálta a feleslegesnek ítélt kacatokat, majd vigyorogva visszanézett vállai felett Laurára. Megtalálta, amit keresett, ujjaival megrajzolta, tenyerével megformázta; egy álarc volt; elámultan csodálta, egy szépséges velencei álarc kelt életre, aztán mégis elégedetlenül szemlélte tovább, a lefelé biggyedő ajkak nem tetszettek neki. Egy pillanatra odapróbálta Laura arcához, megcsóválta fejét, forgatta a kezével megformált maszkot, szigorú képet vágott hozzá; a doktornő felnevetett. A pantomimes fiatalember is elmosolyodott, aztán ujjaival az álarcnak új szájat rajzolt, mosolygóst; lassan közelített Laurához, lassan az arcára illesztette, majd meghajolt és felkérte egy táncra. 

A fiatal nő épp megette a fagylaltot, maga sem tudta miért, felállt a padról, megfogta a férfi kezét, aki átölelte derekát, keringőzni kezdtek, szinte hallotta a zenét, tökéletesen egymásra találtak a keringő ritmusában, hiba nélkül suhantak a tér apró kockakövein. Úgy érezte, az álarc teljesen rásimul arcára, eltűntek homlokáról a halvány ráncok, szeme körül a finom szarkalábak, már hangosan nevetett, szoknyája pörgött, a pantomimes erős karjaival magabiztosan tartotta a hihetetlen örvénylésben, majd megálltak, meghajolt előtte, kezet csókolt neki, mosolyogva a zsebébe nyúlt, kotorászott benne egy darabig. Laura nagyon élvezte a műsort, minden egyes kis grimasznak hangosan nevetett, legszívesebben egész estig bámulta volna az ismeretlen művészt. 

Valamit elővarázsolt a zsebéből, egy képzeletbeli kulcs volt, odalépett Laurához, kinyitotta egyik csuklóján a bilincset, aztán a másikon is, eljátszotta, mintha összetekerné a hosszú, súlyos láncot, teljesen belegörnyedt, aztán ráfújt, tapsolt kettőt, eltüntette. Örökre. Állt a pad előtt, a pantomimes még visszafordult, integetett, majd eltűnt a következő sarok mögött. Félve érintette meg arcát. Még mindig ott volt a mosolygó álarc, finoman, láthatatlanul. Érezte. Elmosolyodott.

Fotó: depositphoto