Utólag már hiába

A kispolgári lét diszkrét
bája a semmit rajzolja
üres képkeretbe,
a múlt homályos,
komor a jelen,
az öröklét templomokból
vigyorog az enyészetre;
látni sem akarom,
lehunyom szemem.

A szenteltvíz csorgott

egykor homlokomon,

körülöleltek

gyenge imák,

sorsom semmiért

sem okolom,

hogy nem adott

nekem élhetőbb

hazát,

Párizs, netán London

lehetett volna nyerő,

a művelt, gazdag

és gyönyörű Európa,

de tán már itt készül

nekem a szemfedő,

némán, dicstelenül hord

a szél az utolsó útra.

Persze csakis én vagyok

hibás, netán gyáva,

nem kiabáltam soha

elég hangosan,

nem mondtam el,

mi lesz az ára,

ha szabadságot vágyva

az igazság arctalan,

ha demokráciát

játszanak gazemberek,

ám egyetlen szavuk

sem igaz,

ügyes píárral festenek

rózsaszín felleget,

miközben ajkukon vigyor,

tekintetük pimasz!

Csakis én vagyok a hibás,

netán ostoba,

mikor hittem,

hogy szittya vérünktől

nem leszünk barbárok,

és nem lesz itt

többé gyűlölködés soha,

ha európai módon

gomboljuk a kabátot.

Tévedtem, bűnöm

a gyáva némaság,

ki nem védi tíz

körömmel igazát,

utólag hiába káromkodik

s hiába könyörög Istenhez –
csak papírmasé

a Don Quijote jelmez.

Fotó: DonQuijote.hu