A csönd rákúszik
a megfagyott világra,
jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait.
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
parlagon hever
idő, emlékezet.
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál unottan
omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul.
Óriásplakáton Photoshoppal
machinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák.
Máshol penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében olcsón,
pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
és míg itt, meg ott
néha elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép,
állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég.
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú csönd alázatos,
a píár kevély.
Búcsúcédulákra írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő.
Fotó: Pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése