Mintha érezném a tavaszt, fájt ma a térdem, a rosszabbik; van jobbik is, de azt nem szeretem mindenféle kontextusban; nagyapám mesélte, majdnem a nyilas párt tagja lett valamikor, csak – szerencsére – berúgott a Geréb Palival, nem jutottak el a gyűlésre, másnap, fájó fejjel rájött, egyébként is alkalmatlan ő a politizálásra, kevés benne a gyűlölet, meg az akarat.
Így is volt, kevés volt benne a gyűlölet, kevés az akarat az élethez is, csak a berúgás maradt meg a világmegváltásból, „öreg illata” volt, szédületes történetei a kaszálásról, a lovakról, a Don-kanyarról; ő volt a tábori szakács, vasbetonszerelő létére, zsigerből főzött, zsigerből ivott, zsigerből volt alkalmatlan a kispolgári életre, sosem lőtt a puskájával, bár mai napig sem tudom, mire lett volt alkalmas, katonának biztosan nem.
Nagyanyám második gyerekével hasában várta a háború végét, még nem is látszott a gyerek, nem gömbölyödött hasa, sárral kente be magát, eljátszotta, hogy csípőficamos; sok nőt megerőszakoltak az orosz katonák, ahogy mesélte, borzas frizurájával, koszos arcával, foldozott ruhájával, furcsa járásával megúszta az orosz szerelmet, tehetséges stylist lehetett volna belőle, ha nem csak négy elemit végez, bár a bölcsesség nem az iskolában születik, vagy van, vagy nincs, nem terem.
Ma mintha éreztem volna a tavaszt, kevesebb gyűlöletet fújt a szél és kicsivel több kétségbeesést, éreztem a szabadság illatát, csak egyetlen pillanatra, hát, van remény, mégis van, ám a Nap nem akart előbújni, sértődötten hentergett felhőágyában; meg kellene tanulni tisztelni, megérteni, elfogadni egymást, az idealizmus kellemes részegség, nincs remény egy körbekerített országban könnyedén átbiciklizni a határon; bölcsesség vagy van, vagy nincs; nagyapám szerint amíg van zsíros kenyér, addig nincs sírás, de meghalt, mielőtt elmondhatta volna, mi van akkor, ha már zsíros kenyér sincs.
Fotó: művészet-blog.hu
2 megjegyzés:
Akár rövid, akár terjedelmesebb egy prózai mű, mindegyiknek megvan a maga sajátossága, követelményei. Rövidebb írásokban nehezebb bent tartani az olvasót, mert hamar végére ér a történetnek. Leginkább az a szerepük, hogy utólag még sokáig visszhangozzanak, dolgozzanak az ember elméjében, lelkében. Éppen ezért - szerintem - nehezebb kevés szóval sokat mondani, néhány mondatba tömöríteni magvas mondanivalót, megfogalmazni, vagy az olvasóra bízni konklúziót.
Ez ötlött eszembe, miután elolvastam egypercesedet. Megszólított a záró mondat felütése, bennem is maradt: "mi van akkor, ha már zsíros kenyér sincs", tovább is gondoltam, és - jól érzékelhetően - ez volt a célod, illetve a párhuzam, mely örökség, példaállítás, más történelmi korban született megoldások, hasonlóságok és különbségek, konzekvenciák.
A tavaszi keret emlékeket ölel körül, kiemeli jelentőségüket, üzenetüket.
Jól sikerült írás, nekem sokat adott. Elvitt nagyszüleimhez, saját örökségemet kutattam, és - természetesen - foglalkoztat a zárás, mert csattan, átgondolásra ösztönöz.
Kevés rövid prózai művet ismerek tőled. Örülök, hogy találkozhattam ezzel, megérintett.
Köszönöm, hogy olvashattam, a gondolkodtatást pedig külön is! :)
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm elemző véleményedet, egyetértek, nehéz az olvasó figyelmét lekötni, akár rövid, akár hosszú az írás. Úgy gondolom, a múlt ismerete és tisztelete segít értékelni a jelen problémáit.
Hiszem, hogy a gondolkodásra törekvés, netán a gondolkodás maga segít tisztább képet vázolni a világról, a világ folyásáról, ebben nagy az írástudók felelőssége. Persze, ez most nagyképű megjegyzés tőlem, mert az írástudók közé sorolom magam is, ám bizakodom, hogy kicsit én is képes vagyok hatni az olvasókra, hogy nézzenek bele abba a tükörbe, melyet én tartok eléjük.
Megjegyzés küldése