Nyugdíjas napok citromos-túrós rétesre, malteros ládára

Az élet nem is olyan unalmas, egyáltalán nem kiszámítható, sokszor rendkívüli, izgalmas, és előfordulnak édes meglepetések, gondolta Amarillisz de Grone, megigazította termetes melleit, kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nyugdíjas angyalként is imádott a kisváros felett repkedni, bámészkodott, figyelte az embereket, olykor elkövetett egy-két kópéságot, élvezte az életet, s megállapította, szüksége lenne egy nyugdíjas, hímnemű angyalra. Na, csak azért, hogy teljes legyen az élet.

– Ja ljubljú tyibjá! – ölelte át Farkasfalvi úr nyakát Ludmilla Pudmila Gracikova, aki egykori orosz katonatisztként hazánkba szakadt, meglobogtatta magyar személyi igazolványát és lakcímkártyáját, aztán tömzsi hófehér ujjacskáival csókot lehelve kilibegett az ajtón, melyről itt-ott már lepattogzott a festék. Farkasfalvi Edömér fellélegzett, kikapcsolta számítógépét, felkapta kabátját és aktatáskáját, öles léptekkel kilépett a Bevándorlási Hivatal kapuján. Utálta a parancsszóra elvégzendő, értelmetlen és érthetetlen feladatokat.

– Egy frászt szeretsz te engem! Ne is szeress, még magyarul sem tudsz, te némber – morogta maga elé. Kívánta a nyugdíjat, a csöndet, a nyugalmat, az ügyfelektől, a székükbe kapaszkodó főnököktől mentes reggeleket, a teraszon akart ücsörögni, kortyolgatni kávéját, átlapozni a friss újságot; úgy tervezte, lassan és méltósággal, három évtized alatt vonul ki az életből, örökre elaludva öblös fotelje mélyén.

Amarillisz de Grone a híd tetején ücsörgött, élvezte a napsütést, szárnyait is kitárta; egy öngyilkosjelölt mászott fel mellé, de nem látta őt, görcsösen kapaszkodott; megmentenek, megmentenek, hajtogatta, remegő lábakkal felegyenesedett, aztán zuhanni kezdett az örvénylő folyóba; Isten megsegít, megsegít, ordította. Amarillisz de Grone megcsóválta a fejét, a vakhit furcsa ködként lebegett a viháncoló hullámok felett, míg az első álmos szellő szét nem kergette.

Farkasfalvi belépett a Gerbeaudba, kívánt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest, olyat, amelyhez hasonlót nagyanyja sütött; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket. Igen, megérdemli, megérdemli, mert elviseli ezt az idióta világot, az örökös harcot és intrikát, a tehetségtelen emberek pöffeszkedését, pökhendi viselkedésüket, közönyüket. Tényleg úgy érezte, ki kell vonulnia az életből, kigyalogolni, végig a Duna mentén, belélegezni a szabadság illatát, mosolyogni, rétest enni, kávét inni; nem is kívánt már mást.

Amarillisz de Grone a szomszéd asztalhoz telepedett le, rendelt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket, közben alaposan megnézte a szomszéd asztalnál ülő férfit; hatvan körül lehetett, ritka, őszes haja gondosan rövidre nyírva, világoskék inget, sötétkék öltönyt viselt, nyakában absztrakt mintázatú, narancsos színű nyakkendő feszült tökéletes csomóval megkötve, a fekete cipője olyan tiszta volt, hogy visszatükrözte a helyiség berendezési tárgyait.

Nem angyal, de angyali, mosolyodott el Amarillisz, pontosan megfelelő; Farkasfalvi elmerengve bámult ki az ablakon,

A híd közepén furcsa menet közeledett, egy malteros ládában apró, kövér ember ücsörgött, fején színes bohócsipka, négy sovány férfi cipelte a ládából kinyúló fa rudakat markolva. Mellettük, időközönként meghajolva, pocakos, ősz hajú férfi sétált, előttük egy szakadt ruhájú nő sepregette az utat, néha visszanézett, áhítatosan vigyorgott. Lehettek vagy tízen, nők, férfiak vegyesen, tátott szájjal hallgatták a bohócsipkást, aki folyamatosan beszélt.

– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való – olvasta papírjából; negyedóránként előhúzott a zsebéből egy húszezrest, s odaadta a mellette sétáló, ősz hajú pocakosnak, aki egy tízezrest továbbadott a mögötte sétáló, kiolvashatatlan fogsorú, szőke nőnek. A szőke nő ötezrest nyújtott a mellette botladozó, sárga hajú, szemüveges piperkőcnek, aki egy kétezrest nyomott a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi kezébe. Mindenki kapott valamennyi pénzt, utoljára a malteros ládát cipelő négy ágrólszakadt zsebébe csúsztattak tíz-tíz forintot. Mindenki boldog volt.

Amarillisz de Grone elképedve figyelte a furcsa társaságot; ezeknek elment az eszük teljesen, nevetett; igyekezett megérteni, hogy a bohócsipkás ugyan mivel tartja sakkban őket.

– Én vagyok a király, láthatjátok – olvasta hangosan a bohócsipkás, kezében remegett a papír fecni. – Ha akarnám, még repülni is tudnék, ha akarnám, itt lenne a Kánaán, ha akarnám, mindenki csak engem szolgálna.

Benyúlt a zsebébe, aztán a másikba. Majd a nadrágzsebében kotorászott. Az ősz hajú, pocakos kérdőn nézett rá.

– Nincs most több. De ha akarnám, lenne. És lesz is. Ne bámulj így rám.

Akkor hangos reccsenéssel eltört az egyik rúd, amely a malteros ládát tartotta; megbillent, a másik három teherhordó kezéből is kicsusszant a másik három rúd, a bohócsipkás kigurult az aszfaltra, terpeszben ücsörgött egy darabig és dühösen szemlélte a tülkölő autókat.

– Most mi lesz? – kérdezte az ősz hajú pocakos.

– Adj nekik pénzt.

– Az enyémből?

– A tiédből. Az is az én pénzem, csak kölcsön adtam neked.

– Egy frászt! – legyintett az ősz hajú dühösen, majd nagy léptekkel elindult az ellenkező irányba. A négy ágrólszakadt a kezét nyújtogatta, de már senki sem nyomta bele a tízesüket, a kiolvashatatlan fogsorú szőke nő, a sárga hajú, szemüveges piperkőc, a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi már messze járt. A bohócsipkás elővette a papírlapot, fennhangon olvasni kezdett.

– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való!

A négy ágrólszakadt dühösen nézett rá, kihúzták a malteros láda oldalából a vastag husángokat. És csúnyán néztek. Minden lépésnél egyre csúnyábban.

– Isteni finom ez a rétes. Látom, ön is ilyet eszik. Kérem, üljön át az asztalomhoz, ide, mellém – mosolygott ellenállhatatlanul Amarillisz de Grone.

Sokáig beszélgettek, aztán sokáig sétáltak a városban, szinte észre sem vették, hogy kéz a kézben, aztán a Duna-parton Farkasfalvi erősen átölelte és megcsókolta a nőt. Forróság öntötte el, úgy érezte, mintha ismét húszéves lenne, mintha egy angyalt csókolna, mintha ismét lenne értelme az életnek. Alig talált bele a kulcslyukba, nevetgélve léptek be a férfi lakásába, levetkőztették, lefürdették egymást, aztán ágyba bújtak.

Már éjfél is elmúlt, de még ébren voltak, Amarillisz a férfi mellkasán feküdt, ölelte, finom ujjaival meztelen bőrét simogatta, közben beszélgettek.

– A forradalom előszelét érzem, olyan édes, olyan lelkesítő – csicsergett Amarillisz.

– A forradalom csak az elkeseredett szegények és az idióta idealisták szórakozása, Mammon isten pedig jót röhög, aztán kíméletlenül rendet tesz – mordult fel Farkasfalvi.

– Jaj, ne légy már ilyen kishitű, látod, az ágyban is milyen jól teljesítettél, pedig a Gerbeaud-ban azt mondtad, te már öreg vagy. Az élet édes, gyönyörűséges, csak tenni kell érte, dédelgetni, álmodozni, és ha kell, harcba szállni.

– Amarillisz, ne beszéljünk már ilyen dolgokról, mert még a végén elvisz bennünket a titkosrendőrség.

– Dehogy visz, Edömér. Dehogy, ne félj édeske, majd én megvédelek – ölelte át Amarillisz Farkasfalvit. Látta, hallotta, érezte a férfi minden gondolatát, érzelmei vadul örvénylettek, érezte és értette a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a féltést. Tudta, hogy másnap szét kell tárni szárnyait, meg kell vizsgálnia, hogy milyen is az a forradalom. Mert nem lehet örökké félni, nem lehet örökké nyomorogni, nem lehet örökké kétségek között élni, a citromos-túrós rétes mindenkinek jár, de toronyóra láncostól senkinek sem, hiszen az élet édes és gyönyörűséges, csak tenni kell érte, hogy igazságos is legyen. Holnap üzen is Justitiának, ideje pörgősebbé tenni a nyugdíjas napokat.

Fotó: Pixabay

Programhiba

Náthás vagyok, az orrom már sebes

(most legalább nem ütöm bele mindenbe!),

ki volt az a hülye, aki ilyen programot írt?,

a mátrix tökéletlen,

a papír zsebkendők hatása az orra!,

értelmetlen parancssor,

a rózsa illatára kellene koncentrálni –

én egy bit vagyok a mátrixban,

nem byte, nem parancs,

nem programrész,

főleg nem egész program,

líraibban és közhelyesebben szólva:

egy porszem a sártengerben,

ám – állapotomtól függetlenül –

temérdek gondolat zakatol fejemben.

Ez filozófiai szempontból

feloldhatatlan ellentét

(vagy csak hazugság!),

egy bitnek, egy porszemnek nincs feje,

nincs orra,

viszont képzelt emberi létem

ezernyi momentuma majdnem elhiteti:

a létezés valóságos,

a létezés viszonylagos,

mint a krumplifőzelék állaga,

forrón vagy hidegen.

Határozottan állítom,

holisztikus szemlélettel szemlélődöm,

felfedezem,

nem húztam fel gatyámon a cipzárt,

kioldódott a cipőfűzőm,

éhes vagyok,

üres a pénztárcám,

a nyolcadik dimenzióban akarok lenni,

hátha ott jobb,

jelentsen is ez bármit.

Nárcisztikus vonásaim vannak,

vádolnak meg szigorúan,

egyszerűbben fogalmazva:

egy önző dög vagyok!,

de senki sem tökéletes,

mondom erőtlenül,

pedig be kellene vallonom:

tényleg egy önző dög vagyok!

A mátrixban bolyongva az életre csak egyetlen

tökéletes fordítóprogramot találtam,

mely nem más, mint a zene,

bár olykor akadozva fut a program,

mert egészen más zenét hallok fejemben,

mint amilyet képes vagyok megszólaltatni

gitáromon, netán a zongorán.

Az Istenről írt program bátorít,

azt mondják, Isten tökéletes,

ám egyre kevésbé hiszek a mátrixnak!,

a teremtés tökéletlen,

teljes szoftverfrissítésre van szükség;

utána tudnék angolul és kínaiul,

fél óra alatt festenék meg egy tökéletes képet,

instrumentális szimfóniákat írnék,

rendszeresen kipucolnám a cipőmet,

mindig kivinném a szennyes tartóba a ruhámat,

némi töprengés után megfejteném,

miért szenved a tulipánfa a kertben.

A ráutaló magatartásból sejtem,

néhányan teljesen törölnék szoftveremet,

mert – szerintük – tökéletlen működésem

megzavarja a világ folyását,

ám ez csak a keleti filozófiák

tükrében lehet igaz:

falhoz csapok egy tányért,

a Mariana árok két méterrel szélesebb lesz,

Charlie nótáját éneklem a fürdőben,

bugyborékolva, hamisan,

ettől drágul az olaj a világpiacon,

Tóth Gabi még jobban megtér,

Zalatnai tiszta erkölcsi bizonyítványt kér,

a politikai píártól hányingert kap az ember,

viszont A király beszéde akkor is jó film,

ha nem minden király beszéde jó és igaz.

Az algoritmusok észrevétlenek,

a látszat maga a valóság;

a túlélés ösztöne vezérli a gyengéket,

az erősek átgázolnak mindenkin,

a gyávák meghúzzák magukat,

a gazemberek mindenre képesek,

a jósághoz viszont csak

néhány apró program készült.

Azt mondják, nem hozná be az árát.

Húzza ki a falból valaki a csatlakozót!,

elsötétül a képernyő,

az újraindítás után kivilágosodik,

elindul a képernyővédő is,

színes virágok, dús erdők, hegyek,

majd a tenger mélykék hullámzása,

sirályok, delfinek (cápák!),

korallok között mászkáló rákok,

szépséges naplementék és napfelkelték –

ember sehol!

Mindez csak a fejemben forog,

a mátrix nyüzsög, irányít,

ám a hiányérzet torkon ragad,

nem létezve is vágynám az életet,

egy szitakötő szárnyának hangját,

a szivárványt eső után,

egy kölyökkutya viháncolását,

mosolyt kétségbeesés helyett,

ölelést a félhomályban,

a meztelenség rejtelmeit,

arcomhoz érő hajtincsek illatát,

halk suttogást,

finom, puha ajkakat ajkamon,

a szempillák rezdülését,

és akkor talán nem bánnám,

hogy elhiszem,

képzeletem teremt világot a mátrix szövevényében,

mely nem több egy programhibánál.

Fotó: Image Abyss

Megegyezés

Bacsarek Kázmér megállt a Kossuth tér egyik kirakata előtt, a fényesen hallgatag üvegtábla mögött könyvek sorakoztak. Egyforma könyvek, szépen egymás mellé állítgatva, a sötétszürke borítón egy lila-narancssárga keretben volt feltüntetve a cím: Egy bohÓCsipka története, avagy egy ország mennybemenetele. Alcím: Állampolgárilag és nemzetileg javasolt! Szerző nem szerepelt a fedőlapon. Bacsarek nézegette egy darabig a furcsa logika szerint felhalmozott könyvkupacot, mintha csak a LEGO atyja sugalmazta volna az építkezés egekbe törekvő motívumait, csak hiányzott hozzá a kellő szaktudás és a kellő tehetség, így azt a hatást váltotta ki, mintha bármelyik pillanatban leborulna, neki a hatalmas ablaktáblának, mely nyilván csörömpölve törne ezer darabra.

– Üdvözlöm Bacsarek úr. Nézelődünk? Nézelődünk?

– Tiszteletem Csizmás úr. Nézelődöm. Szép ez a könyv.

– Szép. Csak ez az egy könyv kapható az egész könyvesboltban.

– Az meg hogyan lehet?

– Nincs szükség többre. Állítólag ebben minden benne van.

– Tényleg?

– Állítólag. Én nem olvastam. Tizenhatezer forint egészben.

– Mi az, hogy egészben?

– Mert karácsony előtt darabokban is adják majd. Étkezési jegy helyett. És nyugdíj helyett. Meg minden helyett.

– Mert mitől ilyen fontos ez a könyv? Valamit meg lehet tudni belőle?

– Nem tudom. Mondom, hogy nem olvastam. De karácsonyra kapok két lapot. Azt mondják, hatszáz oldalas. Háromszáz karácsonyom megoldott belőle. Ha húsvétkor is adnak két lapot, akkor százötven évig is kitart. Az unokámnak ígértem. Talán az ő unokája még a könyv végét is olvashatja.

– Szép remények. De miért nem veszi meg? Akkor maga is olvashatná.

– Miből vegyem meg?

– Hát, a nyugdíjából.

– Na, figyeljen, Bacsarek úr. Az én nyugdíjam nagyon kicsi.

– De maga bankigazgató volt.

– Igen, maga meg tanár.

– Az én nyugdíjam is nagyon kicsi.

– Azt elhiszem. Az enyém látszólag nagyobb, de azt mondják, a látszat csal, de nem minden csaló látszik.

– Na, ezt maga csak tudja.

– Én tudom, de nem is ez a lényeg. Amikorra kifizetem a számláimat, elteszem a havi megélhetésemre a pénzt, átutalom az egyházadót, a magyar futballnak, a stadionépítőknek, a kisvasút tervezőknek, a vak komondorokat gondozó szűz apácáknak, az Egy a plakát, egy a jelszó Egyesületnek, az Orosz hadiárvák Alapítványnak, az Atomban az erő Kht.-nek, a Türkmenisztán Anyái Mozgalomnak a támogatások összegét, akkor nekem már nem futja erre a könyvre.

– Tizenhatezer forint?

– Annyi.

– Én megveszem magának.

– Kell a kutyának.

– De miért nem kell? Azt mondta, ebben minden benne van.

– Azt mondják, hogy minden benne van.

– Szívesen megveszem magának. Elolvassa, aztán kölcsönadja nekem is. Megtudnánk belőle mindent.

– Azt, hogy hogyan menjünk mennybe mi is? Azt én is tudom.

– Üdvözlöm az urakat!

– Na, Cseszneki, maga hiányzott még innen.

– Ugyan, Bacsarek úr, ne legyen ilyen ellenséges.

– Nem vagyok ellenséges. Merek én már bármi is lenni?

– Nagyon helyes. Ne merjen. Már a kirakatüvegnek is füle van. Csizmás úr, fogadjunk, hogy maga megint politizált.

– Én? Dehogy. Azt sem tudom, mi az a politika.

– Aha, persze, hallottam. Panaszkodott.

– Azt sem lehet már?

– Van miért?

– Nincs, igaza van, minden fasza!

– Maga most gúnyolódik.

– Dehogy gúnyolódom. Merek én gúnyolódni?

– Na, azért. Itt a magnófelvétel a zsebemben. Bizonyíték. Maguk gyülekezésileg törvényt sértettek.

– Ugyan már, Cseszneki, csak ketten voltunk itt, maga is látja.

– Nem, Bacsarek úr, hárman voltunk. Én is itt álltam maguk mellett, az oszlop túloldalán.

– Maga nem számít bele a létszámba.

– Dehogynem. Megbízatásom szerint én is egy darab vagyok.

– Cseszneki, maga már megint spicli lett?

– Nem, Csizmás úr, dehogy, én információs kommunikátor vagyok.

– Én meg a Mikulás. Na, ez szép. Legalább megfizetik érte?

– Tisztességgel. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

– Értem. A világ semmit se változott.

– Csizmás úr, maga nem javul semmit. Rossz vége lesz ennek!

– Rossz vége van már itt mindennek.

– Dehogy, Bacsarek úr. A mennybe vezető út rögös és nehéz.

– Maga olvasta a könyvet?

– Természetesen.

– Akkor tényleg jól megfizethetik.

– Nem panaszkodom. Végzem a dolgomat.

– És mi a dolga.

– Kiszűrni a kétes elemeket.

– Na, ehhez ért.

– Csak ehhez értek.

– És ki a kétes elem?

– Csizmás úr, maga nagyon jól tudja. A kétes elemek gyülekeznek, forrongnak, politizálnak, feszültséget gerjesztenek.

– És nem vásárolnak könyvet.

– Na, ez nagy baj. Nemzetietlen viselkedés.

– A nyomorgás, az éhezés, a félelem nem az?

– Bacsarek úr, a félelem rendet tart, ezt maga is tudja. Ha az embernek van miért félni, ha van kit félteni, akkor mindent kétszer meggondol, mielőtt megteszi.

– Ismerős technika ez, még az előző rendszerből.

– Csizmás úr, maga tanult ember, tudja, mitől döglik a légy.

– Tudom.

– Akkor miért csodálkozik?

– Nem csodálkozom. Megyek a mennybe.

– Annyira ne siessen. Ha megveszik mindketten a könyvet, akkor talán letörlöm ezt a kompromittáló felvételt.

– És az miért jó magának, ha megvesszük ezt a könyvet?

– Mert a vejem a bolt tulajdonosa. Jutalékért dolgozik.

– Aha! Értem!

– Bacsarek úr, mindannyian a piacról élünk.

– Én már piacra sem járok.

– Akkor megegyeztünk?

– Megegyeztünk.

Fotó: Pinterest

Amíg lehet

Komorak ezek a fekete betűk,

beszivárognak a szöveg szövetébe,

akár a lassan ölő méreg,

minden fényt elvesznek,

csak a sötétség kuncog.

Színesebben kellene írnom.

Egy öregembert látok a tükörben,

mélyre vésett ráncokkal –

mindegyiknek története van.

És szakállam is ősz már.

Színesebbnek kellene lennem.

Rejtjeles üzenetek érkeznek,

a hallgatásom áthallatszik falakon,

a kiabálásom észrevétlen –

mozdulatlanságba dermed a toll.

Színesebben kellene élnem.

Amíg lehet.

Fotó: Pinterest

Fájdalom – sámándobra és szavakra

 (Dr. Nagy Barnabásnak ajánlva)

Miféle marhaság ez: Élt ötven évet?!; morbid poén, nem ehhez szoktam tőled, hanem olyanokhoz, melyeken könnycsordulásig tudtunk röhögni. Ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, úgy érzékelem, mintha hallanám sámándobod hangját; mély, beleremeg az ember lelke, pedig most a ritmus olyan, akár a szívdobbanás, monoton, ám mégis élettel és lüktetéssel teli.

Előveszem az amőba játékot, hússzor húsz centiméteres fekete műanyagtábla; ültünk a lakótelepi lakás konyhájában, sokszor elmélyülten pakolásztuk a citromsárga és ciklámen színű korongokat, máskor felszabadult röhögések közepette zrikáltuk egymást, épp ki nyerte a partit, közben konyakot ittunk és vörösbort, vagy csak vörösbort. Naponta jöttél, hónapokon keresztül, kellett, még pólyások voltak a kölykök, először csak öt percre, aztán egyre hosszabban csorgott az idő, olykor órák futottak el észrevétlen. Jó társaságban még a pokol is jó helynek tűnhet. Amőbajáték, de többnyire beszélgetés, világmegváltó gondolatok; még akkor gyűrted az állatorvosi egyetemet, asszony, gyerek, tanulás, amőbajáték, röhögések.

Igazi ősember voltál, hatalmas, erős, szőrös, mérhetetlenül tökéletlen is, túlságosan jó volt a szíved; a látszólagos keménység mögött vad akaratosság keveredett a kifinomult intelligenciával, emberséggel, humorral, nevetésedtől megmozdultak a falak, oly erőteljes alátámasztása volt mély hangodnak. Nem voltál könnyű ember, nem tett könnyűvé az élet, tényleg egy sámán lakozott benned, tudományos alapossággal, spirituális irányultsággal, teljesen egészséges emberi vágyakkal.

Még nem telt el harminc esztendő, amióta ismertük egymást, nem sok híja van, az utóbbi tizenkettőben ismét rendszeresen megjelentél nálunk, a kutya nagyon tisztelt téged, amikor megérezte „szagodat”, mindig a kert végéből kellett elővadászni, mozdulatlanul, de remegve, egyetlen hang nélkül tűrte az oltásokat, aztán már barátkozott veled. A teraszon ücsörögtünk, pálinkát és vörösbort ittunk, mindig ettünk valami finomat is, beszélgettünk, nevetgéltünk, néha vitatkoztunk is kicsit, egészséges hadakozással, majd azon kaptuk magunkat, mindjárt éjfél, indulás aludni, mert másnap munka van.

Az ötvenedik születésnapodra akartunk venni egy amőba játékot, ugyanolyat, fekete tábla, citromsárga és ciklámen színű korongokkal. Elhatároztuk, hogy felhívlak, megbeszéljük, mikor érsz rá, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Persze, ugyanolyan játékot már sehol nem lehet kapni, neten megtaláltuk, de már nem is rendelhető, még gyerekeink is kergették Pesten a játékboltokban. A barátság gyakran nem elég segítség, a barátság nem tud ledönteni minden falat, nem képes megküzdeni minden ellenséggel. Sajnos.

Július utolsó napján jártál nálunk, a kutya nem volt lelkes. Látszott rajtad, nagy a baj. Ettél ma már?, kérdeztük. Gyere, még meleg az ebéd. Nem kérek, mennem kell, felelted. Gyere már, nem tart sokáig, egyél. Nem néztél ránk, csak automatikusan kanalaztad az ételt, közben beszéltél. Mi lesz most?, tudakoltam óvatosan. Hajléktalan vagyok, közölted. Kimegyek nyugatra mosogatni. Vagy bármit. Még nem tudom, mi lesz.

Az okokat, okozatokat, összefüggéseket részlegesen ismertem, sokszor beszéltünk róla, mocsok pénzügyi törvényünk van, maga alá gyűri, akit akar, mindent elvesz, és egy életen át üldöz, ha nem vagy jó adós, ha nem vagy milliomos. Mammon isten szemét csatlósai nem kegyelmeztek neked, Dr. Ősember, kétvállra fektettek.

Nem akarom elhinni. Nem akarom tudomásul venni. Nem is tudom, mit adnék azért, hogy ne így legyen, ám úgy sejtem, már semmit sem tehetek.

Sajog a szívem, mintha kitéptek volna belőle egy darabot; ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, hallom a sámándob hangját, a monoton ritmust, mely olyan, akár a szívdobogás. Halkul, lassul, aztán már hiába fülelek, nem szól többé.

Fotó: Pinterest

Csinovnyikok tündöklése

Csókolom a kezüket is, hölgyeim, üdvözlöm önöket, uraim! Ma én vagyok az előadó, örülök, hogy erre az önkéntesen kötelező programra jelentkeztek. Béla vagyok, III., vagy IV., netán VI., nem tudni, még folyik a családfakutatásom, de majd kiderül. Mindjárt elmondom, mi lesz a mai menü. Én egyébként mindenevő vagyok, bármit elém tesznek, megeszem, nem válogatok! Nem húzom a számat, mert tisztelem a szakács munkáját.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Akkor vágjunk bele!

A mai világban nem engedhetjük meg magunknak, hogy fintorogjunk, kipcsak és dakota őseink dicső tettei arra ösztökélnek bennünket, hogy vállaljuk fel a harcot mindenkivel, aki mást mond, mint mi.

Nem látom önökön a lelkesedést; kisasszony, nem most kellene reszelni a körmeit!, ja, hogy ön kántortanító? Értem. Szóval, nem nagyon lelkesek, ám sugárzik önökről a kellő magyarság- és nemzettudat hiánya. Ezen most segíteni fogunk. Ne felejtse nyitva a száját fiatalember, megállapításom helyénvaló, hiszen önök a nemzet napszámosai, örökmécsesei, LED-füzérei, akiknek világítani kell, akár a csernobili portásnak, aki rosszkor aludt el. Persze, önök nem annyira álomszuszékok, hiszen az önök hivatása beindítja az eljövendő generációk fejében a kóborló, unatkozó neuronokat, az önök hivatása felerősíteni a hazaszeretet mély érzését, hagyományaink tiszteletét, ám az ember – önök is jól tudják – nem loboghat össze-vissza, mint egy majdnem csumára égett gyertya az őszi szélviharban; a lobogás metodikáját most általam megismerhetik, mert az tökéletesen meghatározott, kilengések és elhajlások nélküli, kihúzott derékkal, egyenes gerinccel, tiszta tekintettel ajánlkozva a feljebbvaló irányába!

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ez a legfontosabb célja továbbképzésünknek, hogy tiszta tekintettel és szívvel álljunk a Jóisten előtt, aki kereszténynek, megbocsátónak, elfogadónak és alázatosnak teremtett bennünket! Ifjú kollégák, ne vesszenek el a matematika kiismerhetetlen útvesztőiben, ne bonyolódjanak bele a nyelvtani szabályok borzalmaiba, ne higgyenek a tudomány mindenhatóságában, az önök feladata – nemzetileg, együttműködésileg, rendszerileg – az, hogy az eljövendő nemzedékekből igaz, jó magyar embert neveljenek, akinek erős és megingathatatlan a hite, a magyarság- és nemzettudata, kikezdhetetlen a nemzet és a nemzetvezető irányában érzett tisztelete, aki jó keresztény, megbocsátó, elfogadó és alázatos. Na, ezt most nagyon szépen megfogalmaztam.

Pártunk és kormányunk – nem fukarkodva az anyagi támogatással, mert a harchoz pénz kell, paripa és fegyver – felállított egy munkacsoportot, melynek én is büszke tagja vagyok. Ez a képzés a munkacsoportunk átgondolt, megtervezett, az utolsó mozzanatig kiszámított produktuma. Megállapításaink örök érvényű vezérlőelvek megalkotásában csúcsosodtak ki. Önök, tisztelt ifjú kollégák, már a jövő pedagógusai, a haza büszkeségei, erős magyarság- és nemzettudatuk a szellem bevehetetlen végváraiként állnak majd a haza szolgálatában, önök szent missziót visznek végbe, hittel, akarattal, becsülettel. Ifjú kolléga, igen, a misszionáriusok nem nagyon kapnak fizetést, de önöket kárpótolni fogja mindenért a sikerélmény, a csodálatosan futballozó gyerektömeg, a csillogó szemmel magyar nótát, Ákos és Nagy Feró dalait éneklő lányok és fiúk hada, Wass Albert verseit áhítattal szavaló nebulók tömege, akik a jövendő hadserege.

A pedagógusok eddig is példaképei voltak a társadalomnak, hiszen türelemmel, visszafogottan, csöndesen viselték sorsukat, hivatásuk nehézségeit, a megnövekedett feladatokkal járó terheket. Én is büszkén tekintek most itt önökre, mert nem fognak hallgatni a hőzöngő csőcselékre, a sötétben bujkáló külföldi ügynökökre, hiszen idősebb kollégáik se nagyon lázadoztak, nem nagyon sztrájkoltak, nem nagyon ellenkeztek. Az én szememben, tisztelt hölgyeim és uraim, ez az igazi hazaszeretet, amikor valaki belátja, nem szabad rebellisnek lenni, akkor van rend, akkor működik minden jól, amikor a nép elfogadja vezetőinek igazságát, amikor a nép képes felemelkedni a magasztos eszmékhez, amikor a nép nem elégedetlenkedik, mert megérti, „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”

Mit csinálnak? Üljenek vissza a helyükre! Miféle viselkedés ez? Most akartam rátérni a gyakorlati részre. Még most következett volna a közös ima! Jaj, basszus, lázadó csürhe! A mai fiatalok sem a régiek már!

Halló! Üdvözletem, főnök! Nem fog menni. Új projekt kell. Nyolc milliárd elég lesz rá. Igen, főnök, igyekezni fogunk, tudom, hogy szorít az idő. Keményebbek leszünk, teljesen érezhető volt a lázadás szaga, de nehogy az esernyő mondja már meg, hogy mikor essen az eső. Dehogy, főnök, most épp nem esik. Értem, főnök. Felhívom a püspök urat, a propagandaminiszter urat, a Fradi kemény magjának vezetőjét is. Igen, főnök. Csókolom a nagyságos asszony kezét! Dehogy, főnök, eszemben sincs csókolgatni a nagyságos asszonyt, ezt csak udvariasságból, tisztelettel mondtam. Minden rendben lesz, főnök, rend lesz itt, megígérem. A legjobbakat kívánom, főnök!

Fotó: Science Meetup

Együttérzés

– Tessék, gyerekek, itt a finom tea – tette a két fiú elé a forró bögréket Karainé, megsimogatta a fejüket, öt-öt háztartási kekszet is adott mindkettőnek; könnybe lábadt szemmel ült az ablak elé, a nyikorgó fotelbe, kortyolt egy nagyot a forró italból; begomolygott az ablakon a sötétség, magával ráncigálta a félelmet és a bizonytalanságot. Nem mert gyerekeire nézni.

– Anya, anya, ez nagyon meleg – sipítozott nevetve Dani, a kisebb fiú, aki épp betöltötte a negyedik évét, grimaszkodott, be nem állt a szája; Enikőről mesélt, óvodai csoporttársáról, akivel egész nap együtt játszottak, papás-mamást, Dani elment dolgozni, amikorra hazaért, Enikő főzött neki, meg sütött is, homokból készült a leves, a rántott hús, a tejszínes, lekváros sütemény; Karainé mozdulatlanul ült az ablak előtt, a kisfiú néha betömött a szájába egy kekszet, aztán folytatta az élménybeszámolót. Bátyja, Marci, aki a közeli általános iskola második osztályába járt, mosolyogva figyelte öccsét, amint egymás után rakosgatta szájába a háztartási kekszeket, óvatosan kortyolt egyet a teából.

– Elfogyott. Nincs több – tárta szét kezét a kisebb fiú, Marci két kekszet odatolt neki a sajátjából, mutatóujját szájára helyezte, Dani bohóckodva utánozta, tudta mit jelent ez a mozdulat, csöndben kell lenni, nem szabad elárulni – még anyának sem – a turpisságot.

Karainé lefürdette őket, három mesét is olvasott nekik, amikorra nagy nehezen ágyba tudta parancsolni a virgonc lurkókat. Elmúlt kilenc óra, férje még mindig nem ért haza, Debrecen messze van, rakodóként vállalt el egy fuvart, a közmunkás bér épp csak a számláikra elég, vagy arra sem, a férfi már két éve nem tud elhelyezkedni a szakmájában, gépésztechnikusra sehol sincs szükség, a kisváros kegyelemkenyerén söprögeti az utcákat, gyűjtögeti a lehullott faleveleket, alkalmi munkákat vállal, rakodás, ásás, ami jön, nem válogat.

Másnap a gyerekek nyolckor ébredtek, anyjuk teát főzött, elébük tett öt-öt darab kekszet.

– Anya, én nem kekszet kérek, hanem vajas kenyeret! És kakaót! Nem szeretem a kekszet! – nyivákolt Dani, megrázta hosszú, szőke, göndör fürtjeit.

– Edd meg, kicsikém, kérlek, nincs most más itthon, de megígérem, ha jól viselkedtek, miután apa hazajön, akkor elmehettek a boltba kenyérért.

– De én most akarok vajas kenyeret – hisztizett a fiú, könnyes szemmel nézett testvérére, aki mosolyogva szája elé emelte ujját, két kekszet odatolt öccse elé.

Karai Dénes délben ért haza, a két fiú szaladt elé, felkapta őket, ölelték a nyakát, arcát beborították puszival, aztán letette őket, megölelte feleségét, a szatyrot a konyhaasztalra tette.

– Hoztam egy kiló disznóhúst, Kelemen néni adott hagymát és krumplit, félzsáknyit, elég lesz egy hétre, vagy kettőre is, és nézd, kaptam háromezer-ötszáz forintot a tegnapi napomért – mondta mosolyogva –, majd megleszünk valahogy, csak legyen mindig munka.

A két fiú egymás kezét fogva ment a járdán, Marci vitte a nejlonszatyorban a friss kilós kenyeret; Daninak ismét be nem állt a szája, a maga módján kommentálta az eseményeket, megjegyzéseket tett a csúnya nénire, akinek ezüstből van a haja, a kövér bácsira, akinek olyan nagy a hasa, hogy a kabátját sem tudja begombolni, és apró részletességgel vázolta, mennyire finom lesz az ebéd, melyet ő az utolsó falatig meg fog enni, mert már nagyon éhes.

A kisváros életre kelt, hét ágra sütött a nap, az utcán nyüzsögtek az emberek, a boltokban megélénkült a forgalom, mindenki rácsodálkozott a nagyon enyhe novemberi időjárásra, senki sem akart otthon maradni, a város főterén az éttermek elé kipakolták az asztalokat, székeket, sokan ücsörögtek ott, ebédeltek, beszélgettek, nevetgéltek, mintha egy pillanatra átfutott volna a nyugalom az öreg házak között.

A járda mellett, az egyik asztalnál Benedek atya, a fiatal katolikus pap, Szobrai Levente, a helyi újság szerkesztője és Kannabás Áron, alpolgármester ebédelt, hirtelen bekanyarodott az étterem elé egy Audi Q5-ös terepjáró, gyönyörű, fekete, még annyira új, hogy szinte érezni lehetett rajta a szalon szagát. A három férfi mosolyogva integetett a járműből kipattanó fiatalembernek, aki nem volt más, mint Garas Olivér, a helyi bank vezetője. Leült az asztalhoz, rendelt magának ebédet.

– Ha jók lesztek, elviszlek benneteket egy körre, csodálatos autó – mondta nevetve a többieknek.

– Biztosan megdolgoztál érte – heccelte az alpolgármester.

– Persze, sokáig tartott, amikorra hajlandóak voltatok áthozni hozzám a város számláját.

– Úgy látom, eredményes volt az üzlet – mutatott az autóra a pap.

Nevettek, Szobrai Levente, a szerkesztő, egyenként dobálta a tányérján maradt húsdarabokat a szék lábához „pórázolt” kutyájának, aki hálásan nézett gazdájára a finom falatokért.

Dani megmakacsolta magát, kezét is kirántotta testvére kezéből, megbűvölten nézte a székhez kötött kutyát. A szerkesztő kivett a tányérból egy újabb húsdarabot, lehajította, pontosan a kutya fejére, ahonnan némi pattogás, forgás, gurulás után megállt a kisfiú lába előtt, aki megmerevedve nézte a falatnyi húst. A kutya morgott, a póráz nem engedte, nem érte el a neki szánt ételt; Dani hirtelen lehajolt, felkapta és azonnal a szájába tömte.

A bankvezér elkerekedett szemekkel figyelte a jelenetet, gyorsan vágott egy darabot a tányérját beborító rántott húsból, odahajította a fiú lába elé, aki villámgyorsan lehajolt, bekapta, mohón rágta.

– Garas fiam, nem szégyelled magad, úgy etetsz egy gyereket, mint egy kutyát? Elé szórod az ételt?

– Jaj, tanárnő, nem, nem, csak olyan mulatságos volt, hogy a kutya morgott, mert a póráz miatt nem érte el az ételt, bár még mulatságosabb lett volna, ha a fiú is morog hozzá.

– Mulatságosabb?

– Tanárnő, most beír az ellenőrzőmbe?

– Nem, én már biztosan nem, de, remélem, lesz olyan, aki megteszi, ha más nem is, a Jóisten mindenképpen. Hencegsz az új autóddal, de azt nem tudod, egy gyerekkel hogyan kell bánni?

– Tanárnő, ugyan már, nem történt semmi tragédia – csóválta meg fejét az alpolgármester –, más világ van már, semmi baja sem lett ennek a koszos kölyöknek.

– Más világ, azt látom – felelte az idős hölgy, odalépett az asztalhoz, megfogta az alpolgármester tányérját, ölébe borította a félig elfogyasztott ételt –, akkor jó étvágyat kívánok.

Megfogta a gyerekek kezét, elindult velük.

– Kicsikéim, éhesek vagytok?

– Igen, nagyon – nézett fel rá Dani csillogó szemekkel.

Leültek az egyik asztalhoz, bemutatkoztak egymásnak, a tanárnő a fiatal pincérnőtől rendelt két pizzát; legyen rajta nagyon sok kolbász, sonka és sajt, kérte kedvesen. A két fiú némán falta egyik szeletet a másik után, őszibaracklét is kaptak mellé. Az idős tanárnő mosolyogva figyelte őket, elszorult a szíve a fájdalomtól, azt sem tudta, kik ők. Saját gyereke jutott eszébe, aki Londonban élt már négy éve. Más világ van, tényleg más világ. Csak a fele pizzát tudták megenni, a maradékot becsomagoltatta. Dani megkérdezte, hogy a maradékot hazavihetik-e a szüleiknek. Persze, persze, válaszolta; nem vesz most könyvet, majd jövő hónapban, akkor is jó lesz, a tízezrest Marci kezébe nyomta, lelkére kötötte, vigyázzon rá, el ne veszítse, mert ezt édesanyjának küldi.

– Atyám, miről prédikálsz vasárnap a templomban? – kérdezte Szobrai szerkesztő a paptól

– Az együttérzésről. Hamarosan itt a karácsony, adományokat kellene gyűjtenem a szegény embereknek

– Na, hagyjatok engem a karácsonnyal, el sem bírom viselni – fakadt ki Garas Olivér bankvezér –, már évek óta elmenekülök Ausztriába, az Alpokba, ki nem állom, ahogy tülekednek az emberek az üzletekben, mintha mindent ingyen adnának.

– Hát, ilyenek ezek, tényleg, minden kell nekik – bólogatott az alpolgármester.

– Ilyenek. Minden kell nekik, mintha ingyen adnák – bólintott a pap, és ő is dobott a tányérjából egy falat húst a kutyának.

Fotó: Pinterest