Keresgélem a szavakat
mint botcsinálta költő,
pedig az édes anyanyelv ringat,
akár egy szelíd, ám óriási folyam;
a parkban két öreg
a Krisztus-szobor környékét takarítja,
az áhítathoz versek sem kellenek.
A háború jár eszemben,
a holtak,
anyák és kölykök,
pelyhedző állú sihederek,
már a semmibe tekintő vének.
Isten nem osztott szerepeket,
csak az ember akar mindig
Isten lenni,
ravaszsággal, gazemberséggel,
vagy pusztán a megragadott
hatalommal,
melyet csontig marva szorít,
akár egy sakál,
miközben ő is retteg,
hogy egyszer jön egy erősebb.
És jön.
A költők tudják,
a líra hősöket szül,
lázadásra szít,
hitet teremt,
ma már a királycsinálók is
buknak a királlyal.
József Attila költő volt,
te csak verseket írsz!,
közlik velem,
én pedig nem tagadom,
keresgélem a szavakat,
gyűlik az íróasztal sötétjében
a sok teleírt papír,
csak súlya nő,
haszna semmi.
Valójában nekem is
Istennek kellett volna lennem,
a jobbik fajtából,
emberséget csepegtetve,
tudást és bölcsességet szorgalmazva,
gyűlöletet csitítva,
gyöngét és éhezőt gyámolítva,
ám a sors nem volt kegyes,
kispolgári vértezetben
a mindennapi „hősök”
gyorsan halnak,
az idő vigyorogva
átlép rajtuk,
holnap már lemossa az eső nevüket
az élet téglafaláról.
József Attila a költő,
bámulattal csodálom verseit,
mégha elviselhetetlen emberként
élt is,
Ady sem volt könnyű eset,
azt mondják,
talán egy poéta sem.
A költészet nem ismer korlátokat,
csak a tehetséget tűri,
az örökléttel ölelkezik,
és míg kihízott udvari költők
a pennával küzdenek,
József Attila a Parnasszus hegyéről nézi,
hogy még mindig esendő és bolond a világ.
Fotó: Wikipédia
4 megjegyzés:
Élet és irodalom – nem élet és nem irodalom. Ezek ütköztetésére épül a versed, és igazad van. Ha mérlegre teszem, amit itt olvastam és a világban tapasztalok, az utóbbi páros súlyosabb a képzeletbeli mérleg serpenyőjében, mert az első pillekönnyű. Nem kérdés, hogy melyik húzza le a másikat.
Lehet keresgélni szavakat, ám lassan elfogynak, mert a meglévő kulturált szókincs már nem elegendő kifejezésre juttatni, ami körülöttünk zajlik, és egy valamirevaló vers mégsem állhat csupa káromkodásból. Ezzel arra is célzok, hogy maradtak még tartalék szavaid, hogy megeressz egy-egy disztingvált kiáltást, de valószínűleg kevés hozzá a kulturált beszéd, mert akik nem értenek a szép szóból, nem olvasnak folyékonyan a világosan látható helyzetből, azoknak hiába ordít az ember igazságot, süket fülekre és vak szemekre talál.
József Attila bizonyára fejét csóválja a Parnasszusról – nemcsak az irodalom, hanem az élet miatt is, mert továbbra is minden érvényes, amit megírt.
Nagyon jó a versed, Joc. Figyelemfelkeltő, gondolkodtató – sok emberre és olvasóra lenne szükség, aki képes gondolkodni.
Köszönöm, hogy olvashattam. :)
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm Kankalin! Teljesen egyetértek veled, József Attila is csóválná a fejét, amikor most szétnézne, és nyilván kiváló verseket írna korunkról. ez nekünk ritkán sikerül, vagyis inkább a magam nevében mondom ezt. Keresgélem a szavakat, ritkán találom, a nem élet és a nem irodalom rám is erős hatással van, mégha az élet és az irodalom is.
Sok olvasóra lenne szükség, de abból van a legkevesebb, gondolkodó olvasó pedig még ritkább, valójában súlyos érdektelenség övezi ezeket a verseket és írásokat. Persze, nem vagyok József Attila, nyilván nem is leszek soha, ám róla mindig meg kell emlékezni. És ez így van jól.
Kankalin, köszönöm még egyszer véleményedet!
Joc
Nagyon jó vers. Sajnos valóban nehéz szavakat találni a jelenben történő események leírására és elfogadni nem lehet, hiszen csak egyre rosszabb lesz.
Ilike, köszönöm. Sajnos, egyre rosszabb lesz. Aztán majd egyre jobb lesz, ha merünk változtatni.
Megjegyzés küldése