Szoftverfrissítés

Dühösen kászálódott ki az ágyból, pedig már kényelmesen elhelyezkedett; elfelejtette beáztatni a babot, így holnap nem lesz finom füstölt sonkás bableves. Visszafeküdt, miután végzett, de sokáig nem jött álom a szemére, csak forgolódott, az éj ott sündörgött körülötte, ám nem volt hozzá kegyes.

Megigazította orrán okuláréját, hosszan vizsgálgatta a számokat, betűket, a gombokat, forgókapcsolókat az automata mosógép vezérlőpaneljén, aztán felmászott a padlásra, lecibálta a gondosan becsomagolt régi tárcsás mosógépet és a centrifugát. A gyerekek, amikor hazajönnek, elmagyarázzák majd neki, hogy melyik gombot kell megnyomni, melyik forgókapcsolót meddig kell tekergetni azon az átkozott szerkezeten, hogy megfelelően működjön. Felírja egy cetlire, hogy ne felejtse el. Majd belejön. Kellene már neki egy szoftverfrissítés!

Három hétig be sem engedték az asszonyhoz, egy hétfő reggel megcsörrent telefonja, a főnővér hívta fel, intézze a temetést, a vírus erősebbnek bizonyult, pedig mindent megtettek. Távolinak és hidegnek tűnt a hangja. Ült a konyhában, a repedezett lábú hokedlin, csak bámult maga elé. Nem volt beteg a felesége, két év múlva mehetett volna korkedvezményes nyugdíjba, alig várta; figyeld meg, öreg, milyen jó lesz, mondogatta, itt csivitelnek majd az unokák, főzök nekik, mesét olvasok, kirándulunk.

Megpucolta a répát, zöldséget, krumplit, kevéske fokhagymát, előkészített egy babérlevelet is, a tarkabab már főtt a fazékban, felkockázta a füstölt sonkát, a sonka vastag, kemény bőrét hosszú csíkokra szelte, imádta a levesben, puhára fő, tekereg mind, akár az apró mérges kígyó. Inas, göcsörtös ujjai között nehezen forgott a kés. A nyitott konyhaajtón át kilátott a kertre, melyet lassan felfaltak a derékmagasságúra növekedett gyomok, fuldokolva küzdöttek közöttük a nárciszok, rózsák és gerberák, az amarilliszek keskeny, élénkzöld levelei teljesen elfeküdtek, lehet, már el is száradtak, lassan előbújnak majd a földből a gyönyörű virágok. Szégyellte ezt a rendetlenséget, sosem hanyagolta el a kertet, még a fűszálak is katonás sorrendben sorakoztak, ám lassan két hónapja ki sem mozdult a házból, csak a sarki boltba sétált át hetente kétszer. Az előszobai tükörbe mindig belenézett indulás előtt, nem nevetett, szánalmasnak találta magát, ritkás, szürkülő haj, feketekeretes szemüveg, beesett szemek, alatta pedig a világoszöld színű maszk, kezén a lila kesztyű, fehér ing, megkopott munkásnadrág, félretaposott cipő. Az asszony nem gúnyolja már soha, magas fejhangon, mintha tényleg dühös lenne, hogy hogyan lehet valaki ennyire csámpás? Mindig csámpás volt. Ez már nem változik, mint más sem.

A forró bab megégette a nyelvét, és egyébként is furcsa íze volt a levesnek. homlokára csapott, persze, sót nem tett bele. Fogalma sem volt, mennyit kell tányérjába szórni, az asszony jól főzött, sosem kellett ebédkor megsózni semmit. Természetesen túlságosan sokat borított bele a teáskanálról, idétlen grimaszt vágott, aztán elnevette magát. Négy hónap óta először. Beleborította a fazékba az elsózott levest; na, még egyszer próbáljuk meg, szűrte fogai között a szavakat. Másodszorra már sikerült, jóízűen kanalazta élete első levesét, melyet ő főzött.

Csorgott homlokán a veríték, amikorra a ház előtt lenyírta a füvet, rendbe tette az árkot, megelégedve gyomlált a ház előtti virágoskertben; ismét gondos gazdának érezte magát. Jó napot kívánok!, csilingelt mellette egy hang az úton; felkapta fejét, a bicikli elsuhant mellette, fehér, lobogó blúz, fehér térdnadrág, formás fenék, szandál, vörös haj; nem ismerte a hölgyet, aki a szomszéd előtt pattant le a modern drótszamárról, nyitotta a kaput, vissza sem nézett a hajladozó férfira.

Elégedetten fejezte be a munkát, elhatározta, másnap kimerészkedik a kertbe is, ásóra, kapára, gereblyére lesz szüksége a küzdelemhez. Hétvégére rend lesz, mint régen. Fáradtan ült le a nappaliban a televízió elé, kivételesen öntött magának egy kis vörösbort. Feleségével esténként mindig ittak egy pohárral; jót tesz a vérnek, mondta az asszony, ő pedig nem vitatkozott, pedig a finom barna sört jobban szerette.

Szombaton délután hét ágra sütött a nap, lentebb eresztette a redőnyt a nappali ablakán, elrobogott egy kamion a ház előtt, szinte beleremegtek a falak, annyit látott, hogy az árokba pottyant valami. Komótosan kisétált az utcára, legnagyobb megdöbbenésére egy bicikli feküdt a fűben, az árokban pedig egy nő ült, a ruháját igazgatta.

– Dezső! Te vagy? – kérdezte meglepetten, aztán felnevetett. – Ez a piszok kamion elsodort, nem vagyok elég nehéz, mert a szele beborított az árokba. Na, gyere már, segíts kikászálódni innen – nyújtotta kezét.

– Juli, te vagy? El sem hiszem – ugrott mellé az idős férfi, megfogta finom kezét, segített felkelni az árok mélyéről. – Te hogyan kerülsz ide? – kérdezte, miközben furcsa zajongásra lett figyelmes mellkasában, ismerős érzésre, melyet már régen eltemetett magában.

– Úgy tűnik, a szomszédod vagyok – nevetett a nő –, csak nem állsz velem szóba.

– De te Pesten laktál, mindig is pesti lány akartál lenni! És egy pesti gimnáziumban akartál irodalmat és történelmet tanítani!

– Igen. Pesti lány. És gimnáziumi tanár. Így is lett. Te pedig mindig vidéki fiú, a föld, az erdő szerelmese voltál.

– Igen. Te nem akartál maradni, én nem akartam városi gyerek lenni.

Úgy beszélgettek, mintha közben el sem röppent volna harminc esztendő, Dezső remegő kézzel, széles gesztusokkal mesélt, Juli viháncolva, nevetgélve, akár egy csitri, a férfi néha bátortalanul megsimogatta a nő karját, aki olykor megfogta finom kezeivel a férfi erős kezét.

– Vírushelyzet van, pedig megölelnélek! – jelentette ki huncutul Juli. – Amióta meghalt a férjem, még senki sem nevettetett meg.

– Maszk, gumikesztyű és egyéb óvintézkedés kötelező az ölelkezéshez – mosolyodott el Dezső. A bicikli még mindig az árokparton hevert. Kosarában ott volt egy kenyér, két paradicsom, két paprika. Az alkony ott toporgott körülöttük, de nem akart zavarni.

 

Fotó: Pinterest