Elképzelem

– Finom ködből szőtt téged a Jóisten, lehullott friss falevéllel összegyúrt, mézet csepegtetett hozzád, hogy jó ember légy, de azt nem értem, miért lódított nyakon egy adag tejföllel? – takargatott be a hatalmas dunnával nagyanyám, huncutul nevetett, miközben beletúrt szőke fürtjeimbe. – A Jóisten hordozzon örökké a tenyerén – súgta, megcsókolta homlokom, akár egy anya, aki földre szállt az égből.

Már visszament, mert egyszer mindenki visszamegy, visszanőttek angyalszárnyai, én meg elárvultan lődörgöm a nagyvilágban azóta, már se dunna, se méz, se falevél, se göndör fürtök; nem ragadt rám mérhetetlen hite, alázata, az elfogadásnak, a megértésnek az ösztönössége, a jót akarás tisztessége; vagyok olyan, amilyen, finom ködből szőtt, friss falevéllel összegyúrt, néhány csepp mézzel édesített, tökéletlenre sikeredett.

Ülök a Semmi szélén, mintha sehonnan sem jöttem volna, mintha sehová sem mennék; úgy sejtem, rólam nem szólnak majd szép szavak, mert nem tettem semmit, de azt nagyon.

Az optimisták szerint az emberi lélek kiismerhetetlen útvesztőiben olykor találni kincseket, mélyen elrejtve, csapdákkal és szúrós tövisekkel védve, mert úgy véljük, irányultságaink és késztetéseink ösztönös törvényeinek engedelmeskedve meg kell védenünk, ami a miénk, hétpecsétes titokként őriznünk kell, nehogy valaki felfedezze, megcsodálja, megérintse. Micsoda bolondság ez?! Azt védeni, amiről senki sem tud, botorság; nem is sejtem, miből gyúrt össze a Jóisten, epés, morgós hangulatában lehetett, az biztos, egyre nehezebben viselem az olvashatatlanul pocsék verseket, a meggyalázott lírát, a semmiről sem szóló szövegeket, ám sok piperkőc és ripacs mégis nekiindul Parnasszus hegyének, viszont csak az első kigyalogolt ösvény végéig ér el, némelyik még odáig sem – sokszor jobb lenne a csönd, sokszor jobb lenne a némaság.

Persze a lélek az oka mindennek, mondják a mindentudók, mindennek okozója a lélek olthatatlan vágya a szeretetre, az együttérzésre, az elismerésre, netán a sikerre (a boldogságkeresés szándékai és útjai kifürkészhetetlenek!), ám én vitatkozom, ha belenézek ezekbe a tükrökbe (szemekbe), csak az ego kíméletlen harácsolását látom, nem valódi vágyat, nem valódi ölelést, nem valódi kommunikációt; nem, nem a lélek a bűnös – művészet nincs empátia és alázat nélkül, és akkor még szóba sem került a tehetség.

Finom köd, frissen hullott falevél, néhány csepp édes méz, és tejföl; furcsa keveréke a sorsnak, vagy tán csak a szeretetnek, mely egyszerű szavakkal – feltételek és szabályok nélkül – örvénylett s forgatott bele forró, óvó ölelésbe. Azóta sem találom ezeket a szavakat, csak bámulom a világ koszosan kavargó áramlását, aztán lehunyom szemem, és elképzelem, hogy a Jóisten hordoz tenyerén. Örökké.