A fekete Honda robogó fürgén cikázott a lassan hömpölygő autóáradatban, egyik-másik autós megszokásból rádudált, de a forró, eseménytelennek látszó nyári napon még ez a látszólagos türelmetlenkedés sem volt képes eloszlatni a sűrűn gomolygó, láthatatlanságában is vibráló, az úttesten terpeszkedő benzingőzt és kipufogógázt. A nagyváros magas épületei közt ráérős mozdulatlanságban állt a levegő, a hőség kényszerzubbonyként kötötte gúzsba a közlekedőket, a járókelőket.
Renato élvezte a nyaktörő száguldást, bár a kicsinyke motor határt szabott vágyainak, az sem zavarta, hogy a bukósisak alatt kövér patakokban folyt le arcán a sós veríték. Már lassan két éve pizza futárként dolgozott. Elégedett volt sorsával, már szinte el is felejtette a kis szabolcsi falut, ahol húszévesen csak a legyeket kergette, no, meg a lányokat.
Motorjával felhajtott a járdára, lefékezett a foszló vakolatú, négyemeletes ház kitárt kapujában. Épp egy idős hölgy tipegett ki pórázon cibálva maga után a megveszetten ugrándozó, zsemleszínű ölebét, melynek a nyakában egy gondosan megkötött rózsaszín masni bújt elő a nyakörv alól. Magas fejhangon – mint amikor vasat kalapálnak súlyos szerszámokkal, hogy szétszakadni készül tőle az ember dobhártyája – igyekezett lenyugtatni a viháncoló ebet. Renato egyetlen szót sem értett belőle, de nem is nagyon érdekelte. Gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta a járműve csomagtartójára szerelt dobozt, kihúzta belőle a legfelső, színes kartondobozba csomagolt, még forró pizzát. Ellenőrizte a címet, aztán nyurga, szinte kecses mozdulatokkal, akár egy zsákmánya után iramodó fekete párduc, hármasával szedve a simára, szürkére kopott lépcsőfokokat; pillanatok alatt felért a harmadik emeletre. Vastag vasrács fogadta, rajta hatalmas zárak és lakatok terpeszkedtek, jelezve, a lakás gazdája nem a nyitottság és a bizalom fehér szárnyakkal repkedő angyala. A rács mögött, a vaskos faajtóhoz csavarozott táblán cizellált betűkkel a következő szöveg állt: Kovács Fekete Demeter, mérlegképes könyvelő és okleveles könyvvizsgáló. Alatta fekete, vastag filctollal ezt lehetett olvasni: FELESLEGESEN NE ZAVARJANAK!!!
Renato megrántotta vállát, a csengő apró gombját két rövid, határozott mozdulattal megnyomta és amíg várakozott, levette izzadt fejéről a bukósisakot. Halk kulcscsörgés után a nehéz faajtó éles nyikordulással kitárult.
Kovács Fekete Demeter magas, kövér, vagy ahogyan ő fogalmazott, kissé erős testalkatú, ötven körüli férfi volt. Fiatalon, súlylökőként szép eredményeket ért el, egyszer majdnem bekerült a nemzeti válogatottba is, de a szövetségi kapitány váratlanul meggondolta magát. A jó adottságokkal rendelkező fiút kedvelte, de megbízhatatlannak tartotta, mert nem járt rendszeresen edzésre, ha úri kedve úgy diktálta, mindenféle magyarázat nélkül egy-egy versenyt is kihagyott, pedig tényleg tehetséges volt, sorra nyerte az érmeket, kupákat, de csak akkor, ha időben felébredt, és nem késte le a buszt. Senki nem tudta ennek okát, senkinek nem adott magyarázatot.
– Apád is könyvelő volt, Isten nyugosztalja – zsémbelt vele mindig anyja –, neked is annak kell lenned, mert jó szakma, tisztességesen meg lehet élni belőle. Neked nem ezeket a vacak vasgolyókat kell hajigálnod.
A fiú apja halála után úgy érezte, belökték egy feneketlen mélységű, sötét kútba, ahová se fény, se hang nem jutott le, a vakító, kerek nyílásban csak anyja idegzsábától rángó arcán kívül az idők végezetéig már mást nem láthat. Haragudott apjára, aki váratlanul halt meg, bár később megértette, ennél jobb megoldás nem létezett megszabadulni anyja karmai közül, aki kihasított magának egy szeletet a világból, ezt a szeletet erőszakosan, késsel, baltával, rikácsolással és sokszor konok némasággal mindenáron a maga képére akarta formálni. Erőtlenül hulltak a koszos konyhakőre a felé áramló szavak, de esélyük sem volt, hogy mondatokká álljanak össze. Kovács Fekete Demeter anyja maga volt a megtestesült közöny, az elvakult akaratosság és a kíméletlen elutasítás. Nem engedte markából fiát, és amikorra egy kellemes napon anyja is elindult a másvilág felé, csak abban reménykedett, apját nem fogja ott megtalálni. Akkora persze már minden elúszott, sportsiker, feleség, család, gyerekek, felnőttnek látszott, de már esélye sem volt rá, hogy tényleg felnőtt legyen, komoly, határozott döntésekkel, erkölcsi tartással. Anyjával élhetetlenné váltak a nappalok, döglött legyekként köröztek közöttük a szavak, mondatok. Látszólag édesnek tűnt az élet, valójában az idő megkeményedett, megavasodott csokimázzá merevült.
– Mennyi lesz? – bökte ki kurtán, köszönés helyett, mintha fogalma sem lenne az árakról. Gyűlölte magát a lustaságáért, de utált főzni, elvesztegetett időnek tartotta, így egyik nap lejárt a sarki kifőzdébe, kétnaponként pedig pizzát rendelt, mindig tarjás- sonkásat, amit hihetetlen mennyiségű kovászos uborkával és erős paprikával kísérve habzsolt be. Néha vérzett a végbele, orvosa figyelmeztette, nagy baj lesz, ha nem fejezi be a mértéktelen mennyiségű erős, fűszeres étel fogyasztását. Nem fejezte be, ez volt az egyetlen szenvedélye, égett a szája, a torka, a gyomra, megfogalmazhatatlan volt ez az örömérzet, úgy tűnt, mindent kiéget belőle a vérvörös cseresznyepaprika.
– Ezerötszáz – felelte hanyagul Renato, félig betolta a rács rúdjai közé a pizzás dobozt. Megspórolt egy köszönést, viszont azonnal tudta, a borravalónak búcsút inthet. Tíz alkalomból kilencszer pontosan eltalálta, lesz-e borravaló vagy sem. A könyvelő váratlan mozdulattal megragadta és berántotta a rácson belülre a dobozt. Egyikőjük sem mozdult, mereven néztek maguk elé, mintha várnának valamire, egy hangra, egy jelre, amely továbbmozdítaná az időt.
– Ezerötszáz – ismételte meg a fiú határozottan, ám még mindig udvariasan, pedig egy pillanatig sem kételkedett abban, ez a levegőt fújtatva szedő kövér férfi elsőre is jól hallotta őt.
– Mondtam a telefonban, hogy ne cigánnyal küldjék ki a pizzámat – bődült fel olyan hangerővel Kovács Fekete Demeter, hogy még ő maga is összerezzent. Érezte, a hazugságtól feje búbjáig elvörösödik, ettől aztán dühös lett. Más ember rezzenetlen képpel hordhatja össze a legvadabb baromságokat is, ő meg egy ártatlan füllentéstől is szívszélhűdést akar kapni. Jobb nem beszélni, ahogyan anyjával ezt már megszokta.
– Megmondtam a telefonban, megmondtam – ismételte hadarva, és fogalma sem volt arról, miért kötött bele a fiúba, akit előtte még soha nem látott, valójában azt is tudta, még soha nem cigány futár vitte ki eddig a pizzáját.
– Ezerötszáz – ismételte meg harmadszor Renato, aki égő, fekete szemeivel a könyvelő tekintetét kereste.
– Nem szeretem a cigányokat – válaszolta Kovács Fekete Demeter. – Nincs bajom velük, még soha nem bántott egyetlen cigány sem, de nem szeretem őket. Anyám azt mondta, óvakodjam tőlük, bár ezt mondta a zsidókról, muszlimokról, kínaiakról is. A magyarokról nem mondta ezt, érdekes. Apám persze rögtön azt vágta rá, ne beszéljen marhaságokat.
Örült annak, hogy közöttük terpeszkedik a vaskos vasrács.
Renato fejére tette sisakját, felhúzta kezére a motoros kesztyűt.
– Uram! Most érkeztem Jamaicáról. Szép idő van ott. A Tenger gyümölcse pizza a legjobb, legközelebb feltétlen próbálja meg, mennyei ízek.
A könyvelő önkéntelenül elmosolyodott.
– Ön jamaicai?
– Részben. Az anyai dédnagyanyám hajótörést szenvedett ott, még a huszadik század elején. Anyai dédnagyapám jamaicai, talán, remélem. Rám meg azt mondják, hogy cigány vagyok, de tévednek. Ezt csak ön tudja, mivel most önnel megosztottam ezt a titkot. És jó választás volt a pizzája. Ma ez a legjobb. De ne feledje a Tenger gyümölcsét.
Az elhájasodott, kövér súlylökő beletúrt nadrágja zsebébe, tenyerébe szorította és galacsinná gyúrta az előkészített ezrest és ötszázast, majd áthajította a rácson. A színes papírgömb nem gurult messzire. Egymásra néztek. Várták, de mégsem láttak haragot vagy gyűlöletet egymás szemében. Renato lecsapta a sisak ellenzőjét.
– Ne feledje a Tenger gyümölcsét! – rikkantott nagyot és hármasával vette lefelé a lépcsőket.
Fotó: pixabay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése