Akarom hinni

– Jól áll a maszk? – lép elém nevetve Constance, tátva marad a szám, furcsa melegség önt el, olyan, mint amikor lázas az ember, mégsem beteg.

– Honnan van neked SZFE-es maszkod? – kérdem ártatlanságom látszatát őrizve, miközben rajta nincs más, csak a maszk, én pedig nem akarok másfelé nézni, mindenfelé akarok nézni, mindent látni akarok. Nincs titok, ő pedig ölembe ül, úgy beszélgetünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, én felöltözve, ő meztelenül.

– Az embernek legyenek gondolatai, becsülje a jelképeket, legyen harcos – válaszolja nevetve.

– Na, a csupasz forradalmár! – fűzöm hozzá, aztán felpattan, durcás képet vág.

– Je t'aime si tu ne m'aimes pas (szeretlek téged, még ha te nem is szeretsz engem) – közli. – Je m'habille (felöltözöm).

– Beszélj velem magyarul, én egy öreg Közép-európai bunkó vagyok, nem beszélek nyelveket.

– Dehogy, te édes vagy. És csak kicsit vagy öreg – nevet pimaszul.

– Ja ljubljú tyibjá (szeretlek téged), Constance.

– Most mit mondtál ? – kerekedik el a szeme.

– Csak a XIII. pártkongresszus hivatalos szövegéből idéztem. Még emlékszem rá, pedig ott sem voltam.

Kinyújtja a nyelvét, elvonul. Leülök a géphez, megnézem a híreket, pedig tudom, nem szabadna, mert egekbe szökik a vérnyomásom. Huszonnégyezernél több halott, a nemzeti vagyon kimentése érinthetetlen alapítványokba, mindenhonnan ömlik az emészthetetlen nemzeti píár és a harci propaganda, kinyitják az óvodákat és az általános iskolák alsó tagozatát…

Kikapcsolom a számítógépet, hallom, amint Constance egy francia dalocskát énekel a fürdőszobában, ettől gyönyörűbbnek és elviselhetőbbnek tűnik az élet; nem tudom, miért szeret engem ez a lány, régi vagyok, szerethetetlen, makacs és antiszociális, ő pedig gyönyörű.

Délelőtt Fundek bácsival futottam össze a lépcsőházban, megtört öregember, de mindig megörül nekem, amikor összefutunk.

– Hogy van Fundek bácsi? – kérdezem udvariasan, miközben tudom, hogy nincs jól. Felesége egy éve meghalt, pedagógus lánya három hónapja. A COVID vitte el.

– Élek, kedves barátom, örülök, hogy már nem tanítok a gimnáziumban.

– Vigyázzon magára, még mindig veszélyes állapotok uralkodnak. Ha segíthetek valamit, szóljon.

– Köszönöm, de vigyázok magamra. Szomorúan hallom, hogy ezek a nem normális vezetők ismét kinyitják az óvodákat és az iskolákat.

– Igen, hallottam én is.

– És a szülőkre, az igazgatókra hárítják a felelősséget, még annyi vér sincs a pucájukban, hogy felvállalják normálisan a döntésüket.

– Hát, ez nem újdonság, Fundek bácsi, a harcban mindig ők a győztesek, az ellenség pedig máshol van.

– Igen, kedves barátom, tanultak Goebbelstől, ez a mindent átható propaganda, ellenséget kell kreálni, virtuálisan le kell győzni, mindegy is, hogy az valójában mennyi áldozattal jár, mibe kerül.

– Sajnos, így van.

– Tudja, én csak azt nem értem, hogy miért nem lázadnak fel az emberek, miért nem mondják, hogy ennyi volt, ne tovább! Meghalt a lányom, mert be kellett járni az iskolába dolgozni, miközben sem tesztelés, sem oltás nem volt. Az élet felelősség, aki rosszul dönt, annak viselnie kell annak ódiumát, az élőkét és a halottakét is. Ha nem lennék ilyen öreg, már rég forradalmár lennék – nevet kesernyésen, aztán elköszön.

Constance felvette pizsamáját, Micimackó virít rajta, gyönyörű. Nem Micimackó, hanem Constance. Mellém telepszik a kanapéra. nem Micimackó, hanem Constance. La vie est belle (az élet szép), ne recadrez pas une image comme ça (ne vágj ilyen képet)! – nevet, átöleli a nyakam. Érzem illatát, bőrének melegségét, karjainak gyöngéd, féltő szorítását. Akarom hinni, hogy igaza van.

Fotó: pinterest