2020. április 28., kedd

APRÓSÁGOK 1.

Piacnap

Az író a teraszon ücsörgött, már hatvan éve, vörösbort kortyolgatott, pipájából kékes füst bodorodott. Parnasszus hegyét bámulta, melynek csúcsát köd takarta. Leült mellé a Halál. Kávéztak. Beszélgettek.
– Induljunk – szólt a Halál.
– Emlékezni fognak rám? – kérdezte az író.
– Nem. Talán, ha néha kinéztél volna az elefántcsonttorony ablakán – válaszolta a Halál.
– Akkor menjünk – bólintott az író. Még egy pillantást vetett a ködbe burkolózó Parnasszusra és lehunyta szemét. A piacon ricsajozó emberek nem tudtak erről semmit. Azon a napon olcsóbb volt a kelkáposzta.

Ellentmondás

Kosonczi Lujzi, negyvenéves bolti eladó zuhanyozott. Furcsa gondolatai támadtak.
– A pasik idióták, azt hiszik, ha elég kemény a farkuk, akkor minden rendben van. Nincs minden rendben. Álló farokkal sosem találnak bele pisiléskor a vécécsészébe. A pasik nem képesek érzékelni a finom rezdüléseket, nem értik a könnyeket, nem tudnak elmerülni a mosogatás és porszívózás spirituális rejtelmeiben. A fagyit sem szeretik igazán, pedig, az hidegebb, mint a sörük. Pasik!
A meleg víz, a duzzadt csiklóján latinos táncot lejtő vízsugár csodát művelt, erőteljes orgazmusa majdnem lebontotta a virágmintás csempét a fürdőszoba faláról.
– Nincs szükség férfiakra – jelentette ki határozottan, miközben feszes, izmos testére tekerte a drapp fürdőlepedőt.
Egy egész doboz jégkrémmel ült be a televízió elé, éjfélig sorozatokat nézett, aztán meztelenül bebújt az ágyba, puha takarója alá. Félálomban úgy érezte, csak jó lenne, ha átölelné egy férfiállat. Aztán elaludt. Nem álmodott semmit.

A szeretet mindent legyőz

Gerendás Géza nyolcvan éven át nagy szeretetben élte életét, példamutató volt minden cselekedete, bölcs és megfontolt minden szava. Sokan ismerték, tisztelték őt. Áradt belőle a szeretet.
Este hazafelé sétált egy kiállításról, állítólag egy ifjú tehetség munkáit lehetett megtekinteni, de ő csak színes foltokat, elpocsékolt festéket és drága képkereteket látott.
– Pénzt vagy életet! – lépett elé a sikátor sötétjéből két rossz arcú alak.
– Nincs nálam pénz – felelte meglepődve Gerendás Géza. – Az életem szeretetben telt, boldogságban. Mit kezdenétek vele? A szeretet mindent legyőz, életet ad, hát, nem tudjátok?
A két útonálló egymásra nézett. A magas, borostás arcú az öregember torkába döfte a kést.
– Az életet választotta – röhögött rekedten a másik rabló és átkutatta a halott férfi zsebeit.


Fotó: Pinterest

2020. április 26., vasárnap

Hungaricum - olcsón

Sosem leszek én már boldog, hiába van a falamon Sandra Bullock fotója, bekeretezve, klassz keretben, olyan dizájnosban, alumínium, modern, mellette meg Monica Belucci, az meg olyan majdnem aktos kép, majdnem meztelenül van, meg én is meztelenül vagyok; amikor őket nézem, azt hiszem, boldoggá tudnám tenni, mindkettőt, kicsit ugyan tanulnom kell még az angolt, aztán az olaszt is; bevallom, elektrotechnikából megbuktam, és nem szerettem a kémiát sem, viszont Laci bácsi, a mutyikos, aki nagyobb ember lett, mint amekkorára nőtt, azt mondta, megérem én a pénzemet.
Hát, megérem, mert nem vagyok én olyan hülye gyerek, mint sokan gondolják, a Zsákai Ricsivel, aki félig cigány, félig meg roma, el is határoztuk, megpattanunk innen mihamarabb, előttünk az élet, teljesen, itthon meg mögöttünk; a múltkor behívtak a hivatalhoz, azt mondta Czinegés Csilla, az ügyintéző, szőkített haja van és akkora dekoltázsa, hogy az Apollo 11 elveszne benne, az a kurva, mondják róla, bár én nem hiszem, csak mondják, azok mondják, akikkel nem fekszik le, szóval, ő mondta, dolgozhatok, söprögetnem kell a Szabadság téren, fizetést is kapok, nem túl sokat, persze, nagyon nem tetszett, Csilla dekoltázsa kicsit jobban, tényleg meg tudna fordulni ott az Apollo 11; mondom, majdnem érettségim van. Majdnem érettségivel söprögessek? 
Este be is rúgtunk a Fekete macskában, rendesen, ahogy kell, bár én nem nagyon szeretem a rumot, legfeljebb sörrel bírom meginni, Gyuszit, az általános iskolai osztálytársamat én vittem haza, nem bírja az italt, lehányta a templom kerítését, aztán meg vetette a kereszteket, mint a marha, jó családból származik ő, kiabálta, tavaly karácsonykor is voltak misén, gyónni is kellett volna, de majd legközelebb, aztán elénekelte a Székely himnuszt, hamisan, mert pocsék repedt fazék hangja van, aztán azzal hozakodott elő, beállhatnék közéjük, ő hamarosan politikus lesz, lehet, még a tévében is fog szerepelni, de én ezt nem hinném róla, aztán hozzáfűzte, akasztanak még itt kommunistákat a villanykaróra, meg zsidókat is. Ez nekem nem tetszett, odabasztam a fejét a templom kovácsoltvas kerítéséhez, mert utálom az erőszakot, senki se akarjon megölni senkit. Na, jó, egy-két pofon még belefér, de az is csak erős felindulással, vagy még erősebbel.
Apám nem olyan régen azzal állt elő, takarodjak otthonról, csak azért vágta ezt a fejemhez, mert egy hete nem mosogattam el azt a rohadt mosatlan edényt, tányért, persze az övét sem, melytől undorodtam, mert soha nem melegítette meg az ételt, csak hidegen befalta, nekitámaszkodva a mosogató szélinek, minden csupa zsír, meg dzsuva maradt, és csak azért ordítozott, hogy a nőjét este felhozhassa, én pedig tegyek úgy, mintha nem is látnám, nem is hallanám, ahogy egyetlen jó apám zihálva dugja, nem olyan nagyon sokáig, gyorsan végeznek mindig, mielőtt szétesne alattuk az a rozoga ágy, szóval, csak ezért ugatott velem, mert egyébként normális, néha még beszélgetünk is.
Szóval, én már sosem leszek boldog, nézem a falon a két csaj fotóját, poszter az, vagy mi a franc, magyar vagyok, magyar hát, nem érteném őket, nincs is már kedvem hozzájuk, dühömben majdnem le is tépem a falról az egyiket, aztán meggondolom magam, kevés is elég a boldogsághoz, ne pazaroljuk el azt a keveset, ami még van; huszonkét éves vagyok, még az enyém is lehet ez a világ, tán majd egyszer kitanulok valami jó szakmát, víz- és gázszerelő is lehetnék akár, aztán majd megnősülök, és egyszer, legalább egyszer én is szerepelni akarok a tévében; Csornainé, az a vén boszorkány, a matektanár egyszer azt mondta, hogy azok mind majmok, csak teszik az agyukat, de én akár majom is lennék, meg tenném is az agyam, csak benne legyek a tévében, hiszen majd valamit mesélni kell az unokáknak, beteszem majd a dévédét, lejátszom a tévéfelvételt nekik, öregapátok nem akárki, tökös magyar gyerek, még mindig az.
És előttem a jövő. Tényleg előttem. Senki se állít már meg, mert én tudom, mi jó nekem, a többit meg leszarom. Ilyen az élet, nem savanyú cukorka, apám, ezt jegyezd meg, néha édes is.



Fotó: Kovács Dániel

2020. április 24., péntek

Emberek

Nem forgatta össze a felhőket, hagyta eredeti állapotukban, amint visszatükröződtek az álmosan ringatózó, szürke tótükörben; az ecsetet mosolyogva ölelte meg az olajfesték. Nincsenek álmok, csak a valóságot lehet felidézni, mely ütött-kopott kalapban, szakadt, bokáig érő nagykabátban osont a mállott vakolatú házak között, a sikátor sötétjében. Haldoklott. Semmi nyomát sem látta ennek, tökéletes volt a vérképe, nem fájt se lent, se fent, se középen, szívdobbanásai a szokott ritmusban követték egymást, ám már nem élvezte a kávé illatát, a villányi vörösbor szárazságának ezernyi árnyalatát, telt ízének utánozhatatlan gazdagságát, az éj nem termett álmokat, a nappal hallgatag szürkeségbe burkolózott. Elkészült a festmény, szállingózni kezdett a hó, ujjai elgémberedtek, pedig nem volt hideg. Leült egy padra, elégedetten szemlélte alkotását, rágyújtott egy cigarettára, a füst légies könnyedséggel oszlott szét a levegőben, mintha soha nem is gomolygott volna. Talán semmi sem létezik, gondolta, még ő sem, a tó sem, a hó sem. Semmi.
A kölyök elsomfordált mellette, vetett rá egy sanda pillantást, fekete szemeiben ezer szikrával táncolt a fény, sárga dzsekije szakadt és koszos volt, lábán félretaposott cipő, nadrágja sáros, fejében színes, bojtos sapka. Lesétált a tópartra, kavicsokat dobált a vízbe, néha a válla felett visszasandított a férfira, majd hirtelen lekapta a festőállványról a festményt, és rohanni kezdett vele, pillanatokon belül eltűnt a templom mögött.
Először fel sem fogta, mi történt, a kölyök meglopta, egy frissen festett képpel eliszkolt. Fogalma sem volt arról, mit kezdhetne vele, ebben a kis faluban nem fogja tudni eladni. Lehet, hogy egy bűnbanda tagja. Lehet, hogy a felnőttek biztatták lopásra. Némán, mozdulatlanul dühöngött. Kicsit. Nem úgy, mint régen, amikor még képes volt összetörni minden keze ügyébe eső tárgyat. Felállt a padról, összecsomagolta holmiját, hóna alá kapta a festőállványt, elindult a kocsma felé. Majd ott kikérdezi a helyieket, személyleírás alapján biztosan kideríti, hol lakik a fiú. Nem volt jókedvű. Rosszkedvű volt.
A kocsma előtt ácsorgott a körzeti megbízott, a kocsmáros, a katolikus pap, a fiú a kocsma oszlopának vetve hátát, a földön ült, orrából folyt a vér, arcának baloldala feldagadt, már kezdett színesedni. A festményt a kocsma falának támasztották.
– Apád szíjat hasít a hátadból – fenyegette meg a kocsmáros a gyereket –, nem tolvajt nevelt ő.
– Nem ám – bólintott a kövér katolikus pap –, a szegényeket Isten szereti, te pedig visszaéltél ezzel a szeretettel.
A gyerek nem szólt semmit, arcán folytak a könnyei, riadtan bámulta az ordibáló felnőtteket, a pofonoktól még mindig szédelgett. Meglátta a közeledő férfit, fel akart ugrani a földről, de a körzeti megbízott rátaposott a combjára. A fájdalomtól feljajdult.
– Jaj, drága művész úr, ne haragudjon, elkaptuk ezt a csibészt – hajolt meg alázatosan a festő előtt a kocsmáros. – Rendes falu ez, rendes emberekkel, nem tűrjük a lopást.
– Én még a kezét is levágnám, ha lehetne – mordult fel a körzeti megbízott, karjával a levegőbe suhintott, mintha képzeletbeli kardjával azonnal végre is hajtaná a kegyetlen ítéletet.
– Drága művész úr, szerencsére nem lett semmi baja a festménynek. Gyönyörű kép – lelkendezett a pap.
– És a gyereknek? – nézett rájuk összeszűkült szemmel a férfi.
– Egy-két pofontól nem lesz semmi baja – jegyezte meg bátortalanul a kocsmáros.
– Nem hát – vágta rá a körzeti megbízott. – Legalább megtanulja a rendet. Mindenkinek meg kell tanulnia a rendet. Rend nélkül rendetlenség lenne.
– Vérzik az orra, lehet, hogy eltört, az arca feldagadt. Emberek maguk? – tárta szét kezét dühösen a férfi.
– De lopott – mondta halkan a pap. – Itt nem szokás lopni.
– Nem lopott – kiáltotta haragosan a festő. – Én kértem meg, hogy hozza el a kocsmába az elkészült festményt, mert én a festőállványt és a táskáimat cipeltem.
– De szaladt vele. Mintha lopta volna – kerekedett el a szeme a kocsmárosnak.
– Én kértem, hogy siessen, mert esni kezdett a hó. Emberek maguk? Milyen emberek? Miféle emberek? – rúgott ordítva a kocsmaajtóba.
Lehajolt, felsegítette a kölyköt a földről.
– Ettél ma már?
– Tegnap ettem – felelte a fiú.
– Kocsmáros. Ebédelünk.
Ült az asztalnál, alig nyúlt az ebédjéhez. A kölyköt nézte, aki belilult arccal tömte magába az ételt, és hálás szemekkel nézett rá. A festő kiment a kocsma elé, rágyújtott egy cigarettára, szerette volna azt érezni, hogy semmi sem létezik, ő sem, a tó sem, a falu sem, a hó sem. De nem ment.


(Fotó: városikurír)

2020. április 23., csütörtök

Négyezer-öt karakter

– Vaníliát, pisztáciát és csokoládét kérek – hadarta kényszeredetten Laura, úgy tűnt, mintha rámosolyogna a fiatal lányra, aki nem mosolygott vissza, de gyakorlott mozdulatokkal mérte a tölcsérbe a háromlapátnyi fagylaltot.

Mérhetetlen szüksége volt „boldogság-hormonra”, pocsékul indult a nap, fejfájással ébredt, a kávé sem segített, délután kettőig a műtőben töltötte az időt, két epe- és egy gyomorműtét, utána értekezlet. Arra vágyott, hogy befeküdjön egy kád forró vízbe, utána megmasszírozza valaki, ha nagyon elszánt és merész, akkor meg is ölelheti, ám a fürdővízen kívül másra nem látott komoly esélyt. 
Leült a kisváros főterén egy padra; élvezte, hogy finoman recseg fogai alatt a hajszálvékony lapokra szeletelt pisztácia, hogy utána összekeveredjen a finom, keserű csokidarabokkal és a vanília intenzíven simuló ízével. 
Elgondolkodva ült a megkopott festékű öreg padon, szigorú, kemény tekintettel; a kimondatlan gyötrelem halvány ráncokat festett homlokára, finom szarkalábakat szeme köré. A munkába temetkezett, reménykedett, hogy a kórház fertőtlenítőszaga elhalványítja emlékeit, szétmarja a fájdalmat, mely nem akart szűnni, éjjelente gyakran csuromvizesen ébredt, az álmok nem engedték, nem hagyták menekülni, nem hagyták szabadulni. Amikor valaki egyik pillanatról a másikra elveszíti azokat, akiket szeret, akkor kiüresedik a világ, pedig negyvenévesen még nem kellene így történni, de nem tudott, nem akart más lenni, bezárkózott, elutasítóvá vált, egyedül akart lenni, egy gyönyörűséges mákgubóvá maszkírozta magát, mely szépsége ellenére is képes halálos veszedelemmé válni. 
Egy hófehér kesztyűbe bújtatott kéz suhant el az arca előtt, aztán egy másik, majd követte egy fekete frakk fecskeszárnya; elcsodálkozva emelte magasra tekintetét, egy hófehérre meszelt arc és egy huncutul csillogó fekete szempár nézett vissza rá. 
A pantomimes fiatalember megpördült tengelye körül, megtámasztotta kezével állát, mintha erőteljesen gondolkodna, aztán a homlokára csapott, megragadta a képzeletbeli fiók fogantyúit, kihúzta, kotorászott benne, háta mögé dobálta a feleslegesnek ítélt kacatokat, majd vigyorogva visszanézett vállai felett Laurára. Megtalálta, amit keresett, ujjaival megrajzolta, tenyerével megformázta; egy álarc volt; elámultan csodálta, egy szépséges velencei álarc kelt életre, aztán mégis elégedetlenül szemlélte tovább, a lefelé biggyedő ajkak nem tetszettek neki. Egy pillanatra odapróbálta Laura arcához, megcsóválta fejét, forgatta a kezével megformált maszkot, szigorú képet vágott hozzá; a doktornő felnevetett. A pantomimes fiatalember is elmosolyodott, aztán ujjaival az álarcnak új szájat rajzolt, mosolygóst; lassan közelített Laurához, lassan az arcára illesztette, majd meghajolt és felkérte egy táncra. 
A fiatal nő épp megette a fagylaltot, maga sem tudta miért, felállt a padról, megfogta a férfi kezét, aki átölelte derekát, keringőzni kezdtek, szinte hallotta a zenét, tökéletesen egymásra találtak a keringő ritmusában, hiba nélkül suhantak a tér apró kockakövein. Úgy érezte, az álarc teljesen rásimul arcára, eltűntek homlokáról a halvány ráncok, szeme körül a finom szarkalábak, már hangosan nevetett, szoknyája pörgött, a pantomimes erős karjaival magabiztosan tartotta a hihetetlen örvénylésben, majd megálltak, meghajolt előtte, kezet csókolt neki, mosolyogva a zsebébe nyúlt, kotorászott benne egy darabig. Laura nagyon élvezte a műsort, minden egyes kis grimasznak hangosan nevetett, legszívesebben egész estig bámulta volna az ismeretlen művészt. 
Valamit elővarázsolt a zsebéből, egy képzeletbeli kulcs volt, odalépett Laurához, kinyitotta egyik csuklóján a bilincset, aztán a másikon is, eljátszotta, mintha összetekerné a hosszú, súlyos láncot, teljesen belegörnyedt, aztán ráfújt, tapsolt kettőt, eltüntette. Örökre. Állt a pad előtt, a pantomimes még visszafordult, integetett, majd eltűnt a következő sarok mögött. Félve érintette meg arcát. Még mindig ott volt a mosolygó álarc, finoman, láthatatlanul. Érezte. Elmosolyodott.



Fotó: depositphoto

2020. április 22., szerda

Mintha

Mióta Esterházy halott,
mintha máris
sötétebb lenne kicsit
(csak érzetre,
nem is mérve),
a sikerpropaganda
drága ledfüzére
nem pótolhatja a
természetes fényt,
hiába az igyekezet.
Persze nincs is
igyekezet,
csak ideiglenes űr,
némi zajongás az utcán,
elefántcsonttornyokból
áramló lila köd,
felnőtt nemzedékek
gyáva kussolása
(majd lázadnak a
kölykök).
József Attila a Duna
hullámait nézi,
ismerős félelem
és rothadás szaga
áramlik Pest felől –
a parton bronzcipők,
papucs, topán, kalucsni;
Esterházy halott.
Mintha sötétebb
lenne kicsit.


Fotó: budapest.com


2020. április 21., kedd

Egy csokor amarillisz

Imádtam a széna illatát, mint amikor a tavasz, a nyár és az ősz karöltve csiklandozta az orromat; Danival felmásztunk a szénapadlásra, tizenhat voltam, meg ő is, göndör, fekete hajkoronája alatt annyira csillogott fekete szeme, mintha a Naptól, a Holdtól, a csillagoktól csente volna el a fényt; szerelmes voltam belé, amióta csak tudtam az eszemet. Azt hiszem, ő is szerelmes volt belém, minden szabadidőnket együtt töltöttük, amikor apámnak kellett főznöm, mert anyám akkor már nem élt, még akkor is, Dani végig ott ült az öreg hokedlin és engem bámult, volt is akkor már mit nézni rajtam.
A szomszéd Böske néni szerint anyámat a szívfájdalom vitte el, nem tudott ő nem finom hölgy lenni, három nyelven is folyékonyan beszélt, a falusi iskolában tanított, miután a kommunisták mindent elvettek tőlük, földet, kúriát, erdőt. Apám egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére; nem bírom elviselni a kopaszt másképp, jelentette ki komoran, ült a kályha előtt, szótlanul rakosgatta az akácfa hasábokat a lobogó tűzbe.
Prisa Johanna egy pillanatra elhallgatott, elmerült a múlt egy szeletkéjében, a felidézett képek beleakaszkodtak tudatába, akár a bogáncs; jóval nyolcvan felett járt már, mély ráncokat vésett arcába az idő, haját őszbe fonta, tökéletes, ezüstösen csillogó fehérbe, nem úgy mint a legtöbb embernek, akik szürkévé öregedtek, nem csak a hajuk, a lelkük is. Johanna szépséges öregasszony volt, sugárzott róla az értelem, a méltóság, az emberi tartás, a büszkeség. Nem rátarti, beképzelt büszkeség volt ez, hanem bölcs, mértéktartó, ám következetes és határozott, ösztönösen ismerte és helyén kezelte a értéket, az együttérzést, a megbocsátást és a haragot, mindig a szituációnak megfelelően; gyakran kijelentette, hogy az igazság kegyetlen, de szükségszerű, aki nem képes a szemébe nézni, az örökké futni fog előle.
Ott tartottam, hogy a Danival felmásztunk a szénapadlásra; elmosolyodott, a szeme nevetett, aztán már ő is, hangosan, kissé rekedten, ám még mindig tele élettel; nem is tudom már, hogyan történt, de lekerült rólunk az összes ruha, még most is érzem Dani illatát, frissen fejt tej, mosószappan és rózsa illatú volt, igen, igen, így, együtt; meg sem mert mozdulni, lehunyta szemét, én pedig átöleltem a nyakát, égetett a bőre, égett a bőröm, alig kaptam levegőt, aztán ágaskodni kezdett a huncutkája, becsúszott a combjaim közé, és akkor ő is átölelt, csókolóztunk, még most is érzem ízét, gyönyörű voltam, ő is gyönyörű volt; megfogta a mellem, a hátsóm, benyúlt a combjaim közé, ő volt az első férfi, aki megfogta a puncimat, még most is élénken él bennem, amikor ujja megérintette csiklómat; mert szerelem volt, fiam, tudod?, az marta ily mélyen tudatomba ezt az élményt, mert a szerelem a legerősebb sav, cizellált művészi alkotás leszel tőle, vagy szétmar, elpusztít teljesen. A nő ösztönösen mindent tud az életről, de nem elég a testét szeretni, a lelkét is szeretni kell, egyszerre a kettőt, mert a nő csodálatos hangszer, játssz rajta, ha van tehetséged, és akkor a teste az öröm, a gyönyör hangján fog búgni, ám ha a lelkén is tudsz játszani, akkor a szférák zenéjét szólaltatod meg, így te magad is sokkal több leszel általa.
Elhallgatott, aztán elmosolyodott; így van ez, fiam, és fordítva is igaz, a férfi is megérdemli, ami jár neki, a testének is, a lelkének is, a szerelem zene, nem mindegy, hogy hamis dalikázás vagy mennyei szimfónia.
Ez idealizmus, vetettem ellen, csak a vita kedvéért, mert tudtam, Johanna nem hagyja magát, ezer érve lesz megvédeni igazát, de érdekes módon most nem állt le vitatkozni velem, csak annyit felelt, hidd el, én ezt jobban tudom; öleltem azt a fiút a szénapadláson, a világegyetem örvénylett körülöttünk, mi voltunk a középpontja. Aztán apám felébredt részeg kábulatából, észre sem vettük, csak amikor Dani hajába markolt, és a padlás recsegő deszkáira rántotta, majd a kezében lévő vasvillát beleszúrta mellkasába. Azonnal megállt a szíve, még akkor is engem nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Öltözz, mordult rám az öreg. Öltöztem.
Apámat elvitték a rendőrök, Dani apja üvöltözött az utcán; azt a kis kurvát is vigyék el, ő csavarta el a fiam fejét, vigyék el, mert istenemre mondom, itt csapom agyon a fejszével. Rákosi elvtárs kopasz feje virított a falusi bolt kirakatában, más sem volt ott, se kint, se bent, csak az a kövér vigyor a kövér arcon.
Elvittek az árvaházba, a tárgyaláson én is ott voltam, meghallgattak, az idős bíró le sem vette szemét a melleimről. Akkor még minden feszes, kemény, kívánatos volt rajtam.
Acsai Vera volt a főnök a lányok között, durva nőszemély, buta és bosszúálló, mindenki félt tőle, mert gyorsan eljárt a keze. Én is kaptam, minden új lány kapott, ki többet, ki kevesebbet; csicska lettem, helyettük dolgoztam, kiszolgáltam őket. Meg akartam halni, Dani után akartam halni, bűnösnek hittem magam, egy ribancnak, aki nem bírt a vágyaival, és ezért megölték a szerelmét. Ha már nagyon szenvedtem a megpróbáltatásoktól, akkor franciául beszéltem, hogy ne értsék a lányok, szidtam őket, ahogy csak bírtam; először megpofoztak, de később már nem törődtek velem.
Anyám öröksége mentett meg, akartam több lenni, mint azok a lányok, meg akartam mutatni, hogy az ember képes jó lenni, mégha nincs is kedve hozzá. Aztán később megértettem, én sem vagyok több mint ők, csak más. Ők is éreznek, fájnak, néha gondolkodnak, és semmi mást sem akarnak, csak hogy szeresse őket valaki. Esténként történeteket meséltem nekik, felét az olvasmányélményeim alapján, a többit kitaláltam. Acsai Vera sokszor könnyes szemmel hallgatta, megvetette hátát a falnál, szigorúan nézett maga elé, moccanatlan.
Néhány lány nem tudott olvasni, hiába jártak iskolába az intézetben, a tanárok lemondtak róluk, az utolsó padsorban ültek, még könyvük sem volt.
Engem is megtanítanál olvasni?, kérdezte Acsai Vera. Megtanítottam. Nagyon nehezen, vért izzadtunk mindketten, de sikerült. Iskolába jártam én is, amikor el kellett jönnöm az intézetből, addigra már tanult varrónő voltam. Papírom is volt róla.
Dolgoztam, albérletben laktam, beiratkoztam a gimnáziumba, éjjelente Danival álmodtam, ahogy ölel, ahogy néz rám, mellkasában a vasvillával. Acsai Verával laktunk együtt. Állandóan olvasott. Néha hajnalig. Aztán egy vasutashoz ment feleségül. Három gyereket szült, becsülettel felnevelte őket, dolgozott és olvasott, majd hirtelen meghalt. Nem érte meg unokája születését. Szép lélekkel halt meg, tanúsíthatom. Akart jó lenni. És jó lett a végére. Igen. Ez ilyen egyszerű, ha az ember akar jó lenni, akkor jó lesz, de ha mindig a másikban keressük a hibát, akkor nem látjuk meg saját esendőségünket, akkor sosem találjuk meg saját utunkat.
Aztán tanító lettem, követtem anyám nyomát, mely még mindig élénken világított az időben, mintha csak apró világítótornyokat szórt volna végig az úton, azon az úton, melyen nekem kellett járnom, melyet nekem szánt. Csodálatos szerkezet az emberi elme, meggyőződéssel állítom, de a lélek, a szellem tud mindent, fiam, hidd el nekem, nincs előtte akadály, mindent lát és tud, ha látni és tudni akar.
Megcsóváltam a fejemet, Johanna néni, te szédítesz engem, bölcsebbek lennénk, okosabbak, ha így lenne, ahogyan mondod, de nézz körül a világban, káosz van, örökös harc, bűnözés, hazugság, nagy sötétség az emberi fejekben, az ember genetikusan alkalmatlan arra, hogy jó legyen, ösztöneiben örökké ott lapul a ragadozó, a túlélés ösztöne, a harc kényszere.
Persze, fiam, nem adatik meg, ha nem kéred; mindig az a kevés jó mentette meg a világot a pusztulástól, amely hajlandó volt áldozatot hozni, bátor lenni, élete árán is védelmezni az emberi életet, az emberi értékeket, a rossz még soha nem győzedelmeskedett, csak megnyert néhány csatát.
Még soha, de keserűvé és élhetetlenné tette a világot, ágáltam; Johanna néni, naiv vagy.
Lehet, fiam, bólogatott, lehet, de csak arról beszélhetek, amit én magam is megéltem, amit én magam is tudok. Apámat végül kiengedték a börtönből, hátralévő életében már nem szólalt meg. Egyszer találkoztunk, meglátogattam, elmondtam neki, megbocsátok, hogy ő is elhagyott, hogy odavetett a kommunista kutyáknak, akiknek én sokáig a rendszer ellensége, egy gyilkos lánya voltam. Csak nézett rám szótlanul, megöleltem, ő is megölelt. Másnap táviratot kaptam, felakasztotta magát a pajtában, nem volt búcsúlevél, nem volt semmi, csak a konyhaasztalon a vázában egy csokor amarillisz, a kedvenc virágom. Talán így üzent. Talán így köszönt el, így tudatta velem, hogy neki már nincs helye ebben a világban, mely elvett tőle mindent és mindenkit. Ő is elvette tőlem, akit szerettem, holmi erkölcs nevében, miközben a világ körülöttünk velejéig romlott volt és erkölcstelen. Azt hiszem, ő is rájött erre, azért szedte nekem az amarilliszt.
Másnap Johanna meghalt. Elaludt, nyugodtan, ellazulva, megbékélve a halállal is. Egy levelet hagyott nekem a konyhaasztalon.
Legyél jó, harcosan, gondolkodva jó. És ne vacillálj sokat, ha valamit meg kell tenned. Legközelebb talán már nem lesz rá lehetőséged; olvastam a gyönyörűen formált betűket, szavakat.
Ültem a konyhaasztalnál, aztán kerestem egy vázát, elrendeztem benne az amarilliszeket, melyeket Johannának vittem. Azt hittem, elkéstem, de éreztem, mosolyogva ül a felhők szélén, s csak annyit suttog: köszönöm, fiam. Ne vacillálj sokat!


Fotó: PxHere

2020. április 20., hétfő

Mert ilyen az élet

Netán ki kellene dobni azt a rozoga konyhaasztalt, már el sem bír, felettébb gyanúsan sündörögnek körötte az álmok, élvezetek, nevezhetném gasztronómiai élvezeteknek is, finom nyalakodás ínyenc módra az ízek és érzékek birodalmában, ám Váncsa szakácskönyve után már tényleg mindent szabad, szabadon, nem is vitatom, egy pillanatig sem.
Persze, most máson jár az eszem, Dosztojevszkij után Szolzsenyicin, Shakespeare után Ionesco, Vidnyánszki helyett Alföldi (a Mephisztó egyébként is kedvencem). Közben azt látom, újkori szellemi Drakulák szívják el a levegőt a szabad szellem elől, de nem lehet mindenkit beállítani a sorba, nem lesz mindenki agymosott a silány minőségű állami propaganda hatására, nem mindenki tagadja meg Adyt, József Attilát, Kertészt, Esterházyt. Persze kisebbíteni akarják nagyságukat, megpróbálják, ám a szabad szellemnek van egy pocsék tulajdonsága, hogy nem hagyja magát, ha bedeszkázzák a színházak ajtaját, akkor a téren folytatódik az előadás, ha elégetik a könyveket, akkor szamizdatban terjed az értékes írott szó, ha gnóm szobrokat emelnek, akkor az élet minden másba életet, művészetet, erotikát, igazságot lehel, fűbe, fába, virágba, padba, foszló vakolatú házakba, rozsdás villámhárítókba, szakadt plakátokba, koszosan csillanó kirakatüvegekbe, a félősen párás tekintetekbe, a felcsendülő zenébe.
Még egy rozoga konyhaasztalba is, mely lehet maga a gyönyörűség, csak hinni kell benne, csak akarni kell, mert a szabad szellemnek semmi sem szabhat akadályt, mert az maga az emberség, maga az ember, maga az élet. A parancsszó pedig ellenállást vált ki. Egyre határozottabban. Mert ilyen az élet. Nem tűri sokáig a zsarnokságot. 



(Fotó: pixabay)

2020. április 19., vasárnap

Döntéskényszer


Ez a katyvasz természetesen a modern világ gyümölcse, kérem, nincs mit beszélni erről, csak hát, az ember örök elégedetlen, jobb kell, több kell. Muriel Barbery írja A sündisznó eleganciája című könyvében, hogy „A szerelmet, a barátságot és a művészet szépségét leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi életet.” Én sem, bár kétségeim a szerelem és a barátság terén adódnak, mint amikor az áttetszően tiszta víz szennyes lé lesz, ihatatlan, élvezhetetlen, bár nélküle az élet maga a halál és szenvedés, csatornaszag lengi körbe. De a kétségek viszik előre a világot, no, meg a hit. Hit az van, hiszek én is, nagyon, kivételesen, okoskodva (és okosodva), hátha a megmagyarázhatatlan megmagyarázhatóvá válik, hátha ez az egyetlen útja a boldogulásnak, becsukod a szemed, mérhetetlen hittel felvértezve lelépsz a szakadék széléről. Ilyen egyszerű ez, repülsz. Élvezed a repülést (vagy nem), de óhatatlan kérdés, mi lesz az út vége? Mi lesz a repülés vége? Placcs? Vagy felborul a téridő kontinuum, s a negyedik vektora, az idő eddig soha nem ismert más számítási móddal egzaltált eredményt hoz? Szép remények. És marhaság is, ám ott, a szakadék szélén ácsorogva elgondolkodik egy pillanatra az ember, vajon mi minden történhet?
A börtöncella szürke betonfalait újságokból kivágott meztelen nős képek borították, Gheorghe Umwald, a román (ahogyan szólította mindenki) órákon keresztül nézegette azokat a csajokat, olykor önkielégítést végzett, de nem sajnáltam tőle ezt az örömet, mert legalább nem engem akart magáévá tenni, melynek prózai okai voltak: hála az égnek, nem tetszettem neki. Az életben mindennek örülni kell, még a legapróbb dolognak is, helyzettől függően annak is, ami megtörténik, annak is, ami nem. Az ember egy idő után nem lesz válogatós, sokszor én is azon kaptam magam, elbambulva bámulom a falon a csajokat. De ezt hagyjuk is, hiszen a túlélésem a cél, tizennégy hónap börtönélet után még hét napot kell koncentráltan átvészelnem, mintha csak a világot akarnám megteremteni az őskáoszból. Istennek se lehetett könnyű, nekem sem lesz az, de kibírom.
Ártatlanságommal senki nem törődött, azt mondta a bíró, visszaeső, piti kis tolvaj vagyok, aki nem méltó a társadalom megbocsátására, valójában el kellene taposni, mint egy férget, de, sajnos, a hatályos jogszabályok szerint erre nincs lehetőség, így tizennégy hónapra beutal egy szabadságszerető műintézménybe, ahol lesz időm végiggondolni életem. Csak kicsit volt cinikus az a kövér ember, homlokán gyöngyözött a veríték, miközben elítélt engem röpke tizenkét perc alatt. A bizonyítékok egyértelműek, állapította meg egykedvűen, tettenérés, menekülési szándék, agresszív viselkedés, a hivatalos közeg testi épségére gyakorolt fizikai ráhatás kísérlete. Nevetséges! Nevetséges! Hatvankét kiló vagyok, vézna, vinyigle, csont és bőr, hogy a francban tudtam volna fizikailag ráhatni arra a marha nagy rendőr őrmesterre? Úgy kicsavarta a karomat, hogy még két hét múlva sem tudtam fájdalom nélkül mozgatni.
Szegény Laura, csak állt ott, nézett rám szótlanul, potyogtak a könnyei. Jól van, jól van, bevallom, el akartam lopni az ékszereit, de szarban voltam. Ezt senki nem érti meg? Nem volt munkám, nem volt hol laknom! Pedig szerettem Laurát. Azt hiszem. Olyan nagyon gyönyörű volt, hogy még most is belesajdulok, amikor rá gondolok! Még soha nem találkoztam olyan nővel, aki minden pillanatában gyönyörű tudott lenni, ízléses, fennkölt, tökéletes a ruhájától az alsóneműin keresztül ágaskodó melléig, feszes, kemény fenekéig.
Tudom, csalódott bennem, hazudtam neki, nem voltam soha diplomata, egyetlen tökéletes öltönyömben mégis úgy néztem ki, mintha épp akkor értem volna haza New Yorkból. Jól van! Sajnálom! Nagyon sajnálom.
Ha az ember elkezdi a hazudozást, soha nem lesz vége, még a végén te magad is elhiszed, a világ tökéletes, te is tökéletes vagy benne, csak néhány szó, néhány mondat, egy tökéletes öltöny, egy modern nyakkendő, halvány rózsaszín vasalt ing.
Persze, pusztuljanak a gyöngék, gyávák, tehetségtelenek, a románnak igaza van, aki nem képes átlendülni a szánakozáson, az együttérzésen, azt megölik saját érzelmei, nem lehet úgy rabolni, ölni, ha felsegíted a földről az áldozatodat, leporolod a ruháját.
Én soha nem raboltam, soha nem öltem, mindig kedveltem a finomságot, a briliáns megoldásokat. Igen, említettem az előbb, kedvelem a művészeteket. Egy Cézanne festményért egyszer nagyon sok pénzt kaptam. Nem volt nehéz ellopni Madam Gordeliertől. Imádott engem az a vén csoroszlya, pedig nagyon nehéz volt a bizalmába férkőzni. Már én is majdnem feladtam.
Még hét nap. A román furcsán nézett rám. Mint eddig még soha. Gondolkodón, mélázón, ami aztán végképp nem volt rá jellemző.
– Te fiú, búcsúzóul még csinálhatnánk valamit – sandított rám. – Igaz, nem tetszel, de hadd adjak egy kis emléket, hogy soha ne felejts el.
Az ordításommal senki nem törődött. Senki. A román AIDS-es volt. Mondta. Már régebben. Ott álltam a szakadék szélén. Az embernek legyen önbecsülése. Féltem. Fájtam. Már csak hét nap lett volna az élet.
A késsé csiszolt kanál a szemén ment be. Felordított, de akkor teljes testsúlyomat beleadva még egyet nyomtam a kanálon. Csönd lett. Mozdulatlanság. Életemben először megfizettem. Nem éreztem elégtételt. Semmit nem éreztem, csak ültem a padlón, hátamat a falnak vetettem, Laura járt a fejemben. A tökéletes Laura. „A szerelmet, a barátságot és a művészet szépségét leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi életet.” Ez biztos. Teljesen biztos. Hajnali négy óra lehetett.


Fotó: El Mundo




2020. április 18., szombat

Álmodjunk


„És a papok végignézték a jogtalanságokat, nagyokat hallgattak és mondták
A kórus kíséretével
A mi országunk nem e világról való
e föld csupán a vezeklés stációja, a szelídség és a türelem szellemét valljuk
Egyedül folytatja
Így préselik ki a nincstelenekből utolsó garasaikat is elhelyezvén szépen kincseik közé és csemcsegtek és dőzsöltek a fejedelmekkel
és így szóltak az éhezőkhöz
A kórus kíséretével
Szenvedjetek
szenvedjetek mint ő a keresztfán mert így akarja Isten”

(Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában)

Dehogy akarja, a büdös francba, ha meg ezt akarja, akkor mondjon le, estig tart ez a mocsok eső? Vadalma a Bibliát szorongatta, riadt tekintettel, gyönyörűséges mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, én meg belerúgtam a vödörbe, dühösen, erőből, kiloccsant a víz a konyha kövére, habosan folyt szét, akár az idő, Hamlet ücsörgött az asztalnál, s vigyorogva megjegyezte: „valami bűzlik Dániában”.
Kék izzót tekert be Vadalma a csillárba, férfimunka, vetette oda foghegyről, sértődötten, halványkék színben pompázott, halványkéken libbentek hajtincsei, szemfényvesztés, de nem akartam rágondolni, forradalmi lendülettel kritizáltam Isten ténykedését, egy kihízott püspök ült le az asztalhoz, megbámulta Vadalma formás seggét, még dühösebb lettem, már nem csak ideológiailag, tudományosan, józansággal fogalmazva, hanem érzelmileg is, kurvára érzelmileg, mert mindent nem lehet, mindent azért már nem, mondjon bármit is a Jóisten, egy kihízott püspöknek sem lehet mindent, egy elbaszott fejedelemnek sem, se hűbéresnek, se szolgának, van határa a szerzésnek, a tolvajlásnak, a rablásnak és a szenvedésnek, mert fellázad a lélek, megnyomorítottságában, elpusztulás előtti állapotában, félelemtől gúzsba kötötten lángra lobban, megperzsel, felperzsel, ledönt, eltipor, kerül, amibe kerül, halványkék fénybe szőtten.
Vadalma húst sütött, meg krumplit, zöldségeket, visszatette a polcra a Bibliát, Örkény-novellákat vett le helyette, haragvósan nézett rám, tiltakoztam, azt olvas, amit akar, szabad ember, én is az vagyok, nem tulajdonom ő nekem, csak csodálom, tenyeremen hordozom, hogy kivarázsoljon engem ebből a szennyes időből, spiclik és bérencek, csicskák és bérgyilkosok, urak és alattvalók, papok és szemfényvesztők szorításából, mert ő képes rá, csak ő képes átszeretni engem jobb világok örvénylésébe.
Már rohadtul nem hiszek én semmit, fehér kényszerzubbonyt kellene húzni néhány pocsék alakra, kihúzni a seggükből az aranyvibrátort, száraz zsíros kenyérrel megtömni szájukat, hogy érezzék a szegénység ízét, a halálra ítéltség félelmének soha nem múló húgyszagát, mely belengi a dohos falakat, szétcseszi a tüdőhólyagocskákat, észrevétlen betegít hallgatag rabszolgává.
Vadalma megsimogatta arcom, mosolygott, mint senki még rám ily gyönyörűséggel, egy falat húst tett a számba, megfogtam kezét, megnyaltam ujját, felnevetett, én meg átmenetileg befejeztem a morgolódást, a püspöknek ajtót nyitottam, Hamlet csóválta fejét, a charentoni elmegyógyintézet díszletei recsegni, ropogni kezdtek, kialudtak a színpad fényei, csak az a halványkék izzó világított még, komoly elhatározottsággal, visszaverve az egyre elszántabban támadó sötétséget. Vadalma átölelt, forró volt a karja, az ajka, gyere, aludjunk, mondta, és álmodjunk. Együtt. Majd holnap elmeséljük, amikor a napfény ébreszt.



Fotó: Jekken Péter



2020. április 17., péntek

Adonisz pettyes alsógatyája

(Egy végtelenül romantikus történet a festékek tökéletlenségéről)


Már két hónapja nem festettem semmit, csak feküdtem a műteremben lévő díványon, bámultam a repedezett plafont, hallgattam az utcán tülkölő autókat. Rettentően nehezemre esett, amikor hetente egyszer le kellett mennem a sarki fűszereshez bevásárolni. Nem volt segítségem, éppen nem volt barátnőm, éppen nem volt egyetlen rajongóm sem, aki levette volna vállamról a mindennapi lét egyszerű, de számomra megterhelő apróságait.

– Ilyen a művészek élete – bizonygattam magamnak –, elvesztik kapcsolatukat a valósággal, leperegnek róluk a mindennapi lét apró morzsái, mert nem lehet a fellegekben szárnyalni bevásárlókosárral a kézben.
Sajnos én az utóbbi időben a művészettel is elveszítettem mindenféle kontaktust, az ecsetek szárazon feküdtek a festékpaletta mellett, a vásznak üresen és fehéren ácsingóztak a falhoz támasztva. Kifogytam a lendületből, az ötletekből, az örökös harcból, elegem lett a sorozatos kiállításokból, a sok émelyítően nyálas, ájuldozó műkedvelőből, az állandóan alkudozó műkereskedőkből. Válságban voltam, mintha csak az lenne a dolgom, hogy reggeltől estig bámuljam a plafont és azon elmélkedjem, a világ milyen mocskos, kiállhatatlan és unalmas.
Kiégtem, állapítottam meg magamról, ennyire futotta a tehetségből, nem kell a szabadságvágyra és az akaratos elvhűségre, a művészet szentségére fogni bármit is. Volt néhány jó évem, festettem néhány viszonylag jó képet, és ennyi. A művészettörténet biztosan nem fog megemlékezni rólam, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma sem fog állandó tárlattal és tárt karokkal fogadni engem. Egyik nap kora reggel megszólalt a telefon. Éles csengéssel vágott bele a csöndbe, a mozdulatlan reggelbe, szinte felsértette dobhártyámat. Senkitől nem vártam telefonhívást, senkivel nem akartam beszélni, minden idegszálam tiltakozott a merénylet ellen, amellyel megzavarták álmomat.
– Dr. Műélvezet! – fakadtam ki dühösen, amikor meghallottam a kagylóban zizegő lágy és édes hangot. – Asszonyom, maga tönkretette a napomat, egyébként sincs mit eladnom, ha lenne, akkor sem adnám oda, inkább miszlikbe darabolnám, megenném reggelire.
A nő szokásához híven nem adta fel könnyen, le kellett volna vágnom a telefont, de nem tettem. Soha nem vágtam még le telefont, akárkivel beszéltem is, egyszerűen nem voltam rá képes, mert mindig abban reménykedtem, valami olyan hangzik el, amely talán soha többé nem fog. Dr. Műélvezet az általam ismert műkereskedők között is a legrosszabb volt, kíméletlen tárgyalópartner, a talpától feje tetejéig realista, ráadásul olyan – nagyon művelt és tájékozott művészettörténész –, akit jó sorsa kivételes üzleti érzékkel és kifinomult ízléssel áldott meg. Éppen még kedvelhettem volna is, mert nagyon sok festményemen ő adott túl, ráadásul egészen jó áron, de nyilván valamelyik előző életében hajcsár lehetett, mert a lelket is ki akarta hajtani az emberből. Nem tudtam futószalagon gyártani a képeket, egy darabig igyekeztem megfelelni elvárásainak, de amikor meg akarta szabni, hogy milyen piaci igényeknek feleljenek meg munkáim, akkor feladtam a küzdelmet. Dr. Műélvezet, aki egyébként gyönyörű, okos nő volt, semmit nem bízott a véletlenre, ha rajta múlik, akkor engem letarol a világhír, átgázol rajtam, mint egy úthenger. De nem hagytam magam.
– Japánból jelentkezett egy ügyfelem – folytatta meglepő hidegséggel, mellőzve a szokásos udvariassági köröket. – Nagyon sok pénzről lenne szó, úgyhogy délután találkozzunk – tette hozzá kimérten, ellentmondást nem tűrően.
A szemeit szerettem legjobban. Majdnem fekete, de inkább sötétzöld szemei voltak, óriási szempillákkal. Amikor ezekbe a szemekbe belenézett a férfiember, akkor rögtön elveszettnek érezte magát, egyetlen vágya maradt az életben: megkapni ezt a nőt. Örökre. Micsoda közhely ez, de végzetesen igaz, még Jávor Pál se mondhatta volna másképp. Patrícia azonban (Dr. Műélvezetnek ez volt a keresztneve) nem volt megkapható. Nem is tudom mit keresett a XXI. század Közép-Európájában, a szocialista utódállamok romjaiból kinövő vadkapitalizmusban. Talán csak itt rekedt, boldogtalanul kóborolt a modern művészettörténet kiismerhetetlen (vagy számára túlzottan is kiismerhető és befolyásolható) útvesztőiben, pedig csak arra vágyott, végre valaki lehámozza róla a ruhát. Sajnos én ezt nem tehettem meg, bármiféle közeledési kísérletem elől elsiklott, mint egy kígyó, bár soha nem mutatta ki méregfogait. Talán nem voltam elég ügyes, elég lelkes, elég vonzó. Az igazsághoz az is hozzátartozik, ha létezett is, én nem ismertem azt a férfit, akivel Patrícia megosztotta ágyát.
Az irodája is olyan volt mint ő maga, ízléses, gusztusos, kellemes érzés volt leülni a kényelmes, öblös fotelokba, a bútorok, virágok, festmények pedig kivételesen harmonikus összhangot teremtettek a helyiségben, viszont semmiféle személyes tárgyat nem lehetett látni, sehol egy fénykép, egy hányavetin ledobott nyaklánc, vagy egy ottfelejtett képeslap, levél. Dr. Műélvezet tökéletes gondossággal őrizte magánéletének, személyiségének titkait. Testhez simuló, hófehér ruhát viselt, alig ért combközépig, hozzá fehér, magas sarkú cipőt, fehér nyakláncot, nagy, fehér csattal fogta össze hátul dús hajkoronáját. Dekoltázsa épp annyit mutatott a férfiakat megőrjítő tökéletes melleiből, amennyi elegendő volt a titokzatossághoz, a tárgyalás menetének befolyásolásához.
Tíz percet sem töltöttem irodájában, máris az orrom alá nyomott egy szerződést, finom metszésű, vékony ujjai között tartva egy elegáns töltőtollat nyújtott felém. Hét számjegyű összeg. Dollárban. Egyötöde az övé, a többi az enyém. Még fele-fele alapon is elbűvölő lett volna az ajánlat.
Miközben átvettem tőle a tollat, ujjaink összeértek. Nagyon hideg volt a keze, de mégsem éreztem kellemetlennek, mintha egy márványszobor tökéletessé csiszolt felületét érintettem volna meg, mértéktartóan hűvös és arisztokratikus külsőbe zárva évmilliók rejtett, visszafojtott energiája. Csodás.
– Szükségem lesz egy gyönyörű modellre – tettem hozzá búcsúzóul. A telefon megcsörrent az íróasztalon. Dr. Műélvezet bólintott, majd egy esetlenül bájos félmosoly kíséretében intett, menjek. Vágtam egy grimaszt, talán épp a titkos hódoló telefonált. A francba! Mit foglalkozom én ezzel a nővel? Az élet mostantól ismét szép!
A Földközi tenger vadul zihált, a haragoszöld hullámok keményen ostromolták a többemeletes kompot, mintha mindenáron el akarták volna téríteni útirányától. Dr. Műélvezet sápadtan vetette hátát a bár falának. Tengeribetegség gyötörte, épp annyira, hogy ne élvezhesse az utat, a mélyzölden őrjöngő, birkózó hullámokat, a pillanatról pillanatra változó égboltot, amely hol sötéten gomolyogva, hol szikrázóan kéken ragyogva akarta felfalni a tengert. Mellei egyenletes gyorsasággal emelkedtek és süllyedtek, minden hosszú és mély lélegzetvételkor a két felső gomb között szétnyílt a blúza, kivillant hófehér bőre és a gondosan őrködő finom, fekete csipkemelltartó szegélye.
Sokáig elidőztem volna a látványnál, de megsajnáltam, sötétzöld szemei kétségbeesést és szenvedést tükröztek, amelytől szinte ártatlannak látszott. Jól állt neki ez a pillanatnyi gyengeség és kiszolgáltatottság, rácsodálkoztam, mert eddig csak a kemény, határozott nő lovagi páncélját láttam.
Odasétáltam a bárpulthoz, gyógyszert kértem a fiatal mixertől, de azt mondta, ő gyógyszernél jobbal szolgálhat. Neki is látott, különféle italokat, fűszerhez hasonlító porokat, növényi leveleket és virágokat rakott egy pohárba.
– Igya meg, tíz perc múlva jobban lesz a felesége – nyújtotta át mosolyogva a csodalöttyöt.
– Nem a feleségem a hölgy, de azért köszönöm – feleltem mosolyogva. Reméltem, a busás borravaló nem lesz kidobott pénz.
Mr. Műélvezet – amikorra visszaértem – már nagyon szenvedett, vadul kapkodta a levegőt, arca és ujjai teljesen elfehéredtek.
– Ezt igya meg gyorsan – adtam kezébe a kékes színű, sűrű itallal teli poharat.
– Ezt nem gondolja komolyan! – nyögte elgyötörten.
– Igya csak meg, egy hajtásra. A mixer szerint tíz perc alatt csodákat művel. Fogalmam sincs, mi van benne, de a fiatalember nagyon lelkesnek látszott.
Az első korty majdnem visszajött, szemei bandzsán összeugrottak, kislányos grimasz jelent meg az arcán. Önkéntelenül felnevettem.
– Én haldoklom, maga meg kinevet? – nyöszörgött, miután küszködve megitta a csodaturmixot, közben erőtlenül a vállamnak dőlt. Nyoma sem volt Dr. Műélvezet arisztokratikus gőgjének. A nyirkos izzadtságtól néhány hajtincse a homlokához tapadt, kócosan, meggörnyedve, meggyötörten ült mellettem. Kétségeim támadtak. Arcszíne hol sápadt volt, hol kipirult. Küzdött. Nagyon küzdött. Aztán váratlanul levetette cipőit, oldalra dőlt, fejét a combomra hajtotta, lábait feltette az ülésre, jobb kezét a térdemre helyezte. Meglepődtem, néhány pillanatig nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, kénytelen voltam egyiket a derekára tenni, a másikkal pedig beletúrtam a hajába, finoman simogattam, masszíroztam fejét.
– Ez nagyon jó – suttogta rekedten. Perceken belül elaludt, arcbőre lassan kezdte visszanyerni egészséges színét, gyönyörű metszésű ajka kicsit szétnyílt, elővillant tökéletes, hófehér fogsora, óriási, fekete szempillái néha megremegtek, amikor egy-egy hajtincs az arcába hullott. Ujjaim bizseregtek masszírozás közben, különös érzetem támadt, meg sem tudtam fogalmazni, de tökéletesen tudtam, miről is van szó. De nem volt kellemetlen. Persze azt kellett volna mondanom, ki kellett volna mondanom, hogy nagyon élveztem, amint Dr. Műélvezet ott feküdt a combomon, fogta a térdemet. Én meg a derekán pihentettem kezemet, míg másikkal haját birizgáltam. Nem volt ellenemre a pillanat. Szűk óra múlva a komp lusta döccenéssel kikötött a szigetnél. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, szürkésfehér mészkősziklák magasodtak a kikötő fölé, egy óriási hasadékon keresztül vezetett az út a sziget belseje felé, a távolban látszódtak a sűrű erdő fái között a nyaralók. A tenger nem nyugodott, nem bocsátott meg, egyre haragosabb támadásokkal ostromolta a partot, felbőszítette a szelet, amely süvöltve vágtázott át a hasadékon.
Dr. Műélvezet ismét a régi volt, mintha mi sem történt volna, hihetetlen lendülettel megindult a kompról, közben már telefonált, kivitette a bőröndjeinket, intézkedett, szervezkedett. Csalódott voltam. Valójában semmi nem történt, de mégis azt éreztem, nem érdemlem ezt a méltánytalan bánásmódot. Hogy hivatalosan fogalmazzak, behatoltunk egymás intim szférájába, a combomra hajtotta fejét, én a derekán tartottam a kezem, beletúrtam a hajába, összekócoltam, megérintett, és én megérintettem. Nem lehet úgy tenni, mintha csak az utcán mentünk volna el egymás mellett. Aki belép egy ilyen kapun, az már nem mehet vissza ugyanott, ugyanúgy. Nem is tudom, mit vártam.
Egy kisbusszal átvittek minket a sziget másik oldalára, az apró reptérre. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, mindketten rosszkedvűen bámultunk ki a kocsi ablakán, a sűrű esőtől szinte semmit nem láttunk. Legszívesebben visszafordultam volna. Ha ilyen hangulatban telik az elkövetkező néhány nap, nem leszek képes egyetlen képet sem festeni.
A helikopter lassan felemelkedett a levegőbe, az orkánszerű szél rögtön elragadta, akár a vércse a galambot, kicsit megrázta, majd meglódította. Dr. Műélvezet rémült pillantással karolt belém mindkét karjával, a pilóta hiába igyekezett megnyugtatni, minden porcikája remegett. A fene tud eligazodni a nőkön. Egykedvűen bámultam ki az ablakon, nem akartam megszólalni sem. Az aprócska sziget, ahová tartottunk, fél kilométernél nem lehetett nagyobb, egyik oldalán félkaréjban meredek sziklafal ágaskodott, melynek védelmében egy hatalmas, Viktória-korabeli villa terpeszkedett. Oldalát befutotta a borostyán. A homokos tengerpartig fehér kövekkel kirakott sétány vezetett, a fából ácsolt móló mellett nem horgonyzott se hajó, se csónak.
Egy ősz hajú, magas, vékony férfi várt bennünket, aki segített behordani csomagjainkat, megmutatta szobáinkat, aztán elköszönt azzal, négy hét múlva jön ismét, de ha szükségünk lenne valamire, rádión elérjük.
Ott álltunk a nappali közepén, csuromvizesen, a márványkandallóban a száraz fahasábok ropogva, vörösessárga lángnyelvekkel ölelkeztek, ontották a meleget. Vacogva, tanácstalanul ácsorogtunk, az esett volna legjobban, ha odakuporodunk a kandalló elé, ledobjuk vizes ruháinkat. Bámultam Dr. Műélvezetet, testéhez tapadó vizes blúzát.
Felmentünk szobáinkba, lezuhanyoztunk, átöltöztünk. Felesleges álmodozni. Dolgozni jöttem.
A vacsora isteni volt, Giselle, aki egy személyben volt szakácsnő, komorna és a villa mosolytalan, piszkafa sárkánya, kitett magáért, a borjúsült és a különféle mártások megérintették lelkemet. Vagy talán a gyomromat? Mindegy is. Giselle tényleg egy mosolytalan boszorkány volt, de a főzőkanállal mesterien bánt. Dr. Műélvezet a tengeri affér után már jól érezte magát, jó étvággyal falatozott, a vacsorához majdnem megittunk egy teljes üveg kiváló száraz francia vörösbort, utána a kandalló előtti kanapén narancslikőrt kortyolgattunk.
Meg kellett állapítanom, Dr. Műélvezet tényleg kivételes nő volt. Nem csak tökéletes alakja miatt. Az alkohol kicsit oldotta mérhetetlen távolságtartását, immár harmadszor, a kompon és a helikopteren lezajlott események után ismét emberi arcát mutatta. Pedig egy kőkemény, zseniális műkereskedő. Tudtam én azt. Beszélgettünk, lazán, kellemesen, kényelmesen. Mint kiderült, nem csak művészettörténész, aki kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezik az egész földrészen, hanem jogi és közgazdasági diplomája is van. Művészet iránti rajongását magyar édesanyjától örökölte, üzleti érzékét amerikai édesapjától. Két éve elvált asszony, biológus férje egy biológus kolléganővel több közös biológiai témát talált, mint vele. Úgy tűnik, az ágyban is.
A vörösbor és a narancslikőr megtette hatását. Sokáig beszélgettünk. Már éjfél körül járt az idő, amikor órájára nézett, váratlanul fel akart ugrani a kanapéról. Ismét olyan grimaszt vágott, mint a kompon.
– A hátam! – jajdult fel. – Két napja torna közben megrántottam a vállamat.
– Állítólag nagyon jó vagyok masszírozásban, azt mondják, jobb masszőr vagyok, mint festő! – ajánlottam fel azonnal szolgálataimat.
– Csak masszírozás – jelentette ki komolyan.
Bő fehér blúzt és combközépig érő fehér, sejtelmesen áttetsző szoknyát viselt. Némi ügyetlenkedés után a hasára feküdt, hosszú, fekete, göndör sörényét elhúzta oldalra nyakából. A szemét lehunyta, hosszan mélyeket lélegzett, még hozzá sem értem, de már ellazult. Gyönyörű volt. Minden porcikája. A szoknyája kiemelte gömbölyű fenekét, halványan sejtetni engedte bugyijának pántjait.
Szerettem masszírozni a nőket, kiváltképp a szép nőket. A bőr érintése, az ujjak játéka felszabadította az érzékeket. Enyhe remegés futott végig testén, amikor benyúltam a blúza alá, éreztem hátán az apró pihéket is. Hol gyengédebben, hol erőteljesebben gyúrtam át hátát a nyakától lefelé, egészen a fenekéig, végül – épp csak érintve bőrét, elmerészkedve a titkos területek határáig – ujjaim könnyű tánccal kuszálták össze a haját. Egyikünknek sem volt ellenvetése, és ezt jó jelnek tekintettem.
Fáradtan indultunk szobáink felé, hosszú volt ez a nap.
– Doktornő! A modell holnap jön? – kérdeztem visszalépve az ajtóból.
– Jaj! A modell! – kapott bosszúsan a fejéhez. – Holnap rádión beszólok, hogy küldjenek egyet.
Sokáig forgolódtam ágyamban, felzaklatott ez a nap. Soha nem a „prédát” kergettem, számomra minden nő istennő volt, aki megperzsel, aki elveszi eszemet, aki ujja köré csavar, akit ezért tisztelni kell, ajándékokkal elhalmozni, áldozatot hozni érte, mindent sutba dobni miatta. Idealista voltam, az isteni magasságok után szinte mindig az ördögi pokol következett. Bolond vagyok, ha ezzel a nővel kikezdek, tudtam. Odakint még mindig tombolt a vihar, nem tudtam elaludni, még mindig Dr. Műélvezet járt a fejemben, Négy hetet együtt fogunk tölteni, négy édes hetet. Vagy négy szörnyű hetet.
Már majdnem elaludtam, amikor szörnyű robaj remegtette meg a falakat, a plafonról potyogott a vakolat, betörtek az ablaküvegek, az ajtó kiszakadt helyéből. Alig kaptam levegőt a kavargó porfelhőben, a törmelékhalmokon bukdácsolva igyekeztem kijutni a folyosóra. Egyetlen rövid pizsama alsó volt rajtam, az épületben süvített a hideg szél. Vacogva kerestem védettebb helyet. Szobám előtt Gisellbe botlottam, aki egy viharlámpát lóbált kezében, folyamatosan dörmögött valamit horgas orra alatt, de egyetlen szót sem értettem belőle. A szobám ajtajától nem messze egy hatalmas fatörzs hevert, keresztben a folyosón, beszakítva a villa nyugati oldalát.
– Na, a rádiónak annyi! – morogta Giselle.
Dr. Műélvezet nyitotta ki szobája ajtaját, könnyű, áttetsző hálóing volt rajta. Érzékelte elragadtatott pillantásomat (talán az illendőnél egy pillanattal tovább bámultam domborulatait), mert mellén gyorsan összefonta karjait. Giselle tájékoztatta az eseményekről, megkérte, fogadjon be engem éjszakára, mert a többi vendégszobához vezető folyosó is beomlott, az én hálószobám használhatatlan, a cselédszobába meg csak ne küldjenek már, ha nem muszáj.
Dr. Műélvezet fejét előrehajtva végigmért. Úgy tűnt, nem volt annyira katasztrofális a látvány, ám mégsem volt elragadtatva a gyönyörűségtől, mert (ha csak néhány órára is) fel kellett adnia függetlenségét. Egy férfi kedvéért.
Veszélyes helyzet.
– Nem ájulok el a lehetőségtől, hogy egy ágyban kell töltenünk az éjszakát, de a helyzet miatt megértő vagyok – közölte hűvösen. Hajnali három óra múlt, gyorsan ágyba bújtunk. Néhány perc múlva már aludt is.
Reggel szinte egyszerre ébredtünk, kinyitottam szemem, közvetlen előttem megpillantottam sűrű hajkoronáját. Feje a mellkasomon pihent, egyik karjával átölelt, combjai közé fogta combomat. Éreztem bőrömön bőre finom, puha forróságát, az aprócska bugyi lágy szövetét. Nem volt ellenemre az élmény, bár minden ébredésem ilyen kellemes lenne!
Abban a minutában ő is felébredt, mintha kígyó marta volna meg, kipattant az ágyból. Az a látvány sem volt ellenemre, nappali fényben még izgalmasabbnak látszott áttetsző hálóinge.
– Zuhanyozás után már nem szeretném itt találni – vetette oda foghegyről, miközben takaróját maga köré csavarva elindult a fürdőszoba felé.
A konyha szerencsére épen maradt, Giselle bőséges és nagyon finom reggelit készített nekünk. Szótlanul ettünk, kint már hét ágra sütött a Nap, nyoma sem volt az éjszakai égzengésnek.
– Nem férünk a rádióhoz – jegyezte meg Dr. Műélvezet. – Így nem tudok modellt keríteni. Emlékezetből kell festenie.
A forró zöld tea jólesett, kezdtem magamhoz térni tőle.
– Emlékezetből nem tudok festeni – böktem ki halkan. – Vagy talán nem is akarok.
Többet nem mondtam.
Szeretek modell után festeni, élvezem a meztelenség látványát, a gyönyörű női test formáit, arányait, árnyalatait, a modellből felém áradó energiákat, a kivételesen erős kisugárzást, amely az elfojtani akart erotika, szexualitás és az önként vállalt kiszolgáltatottság izgalmas elegye. Engem is felizgatott ez az állapot, élveztem a festést, és – az igazat megvallva – sokszor a beteljesülés sem csak művészi volt.
– Akkor mehetünk haza – fűztem hozzá morgósan –, Giselle nem lesz jó modellnek, hacsak maga be nem vállalja, de ehhez nem fűzök nagy reményt.
– Ezt hogy képzeli? – fakadt ki dühösen Dr. Műélvezet. – Csak nem gondolja, hogy levetkőzöm maga előtt?
– Édesem, döntse el, hogy egy kis meztelenkedés mennyit ér meg magának. Ha az erkölcsi tartása művészetek feletti, akkor ez a festmény most nem fog elkészülni. Időre biztosan nem.
Dr. Műélvezet levegő után kapkodott, úgy sejtettem, utálta az ultimátumokat, de ezt a kényszerhelyzetet ő sem tudta megoldani. A szerződés kötötte. Élvezettel figyeltem, bár igyekeztem közömbösnek és nemtörődömnek látszani.
Lesétáltam a tengerpartra, úsztam egyet, utána olvastam.
Az ebéd remek volt. Patrícia alig evett valamit, rám se nézett, én meg nem erőltettem a diskurzust. Nagy kislány már, eldönti, mit akar.
– Kettőkor várom a műteremben – közölte fagyosan ebéd után, és elviharzott szobájába.
Én nyertem. Egy beleegyező bólintásnál többre nem vetemedtem.
A műteremben egy díszes kereveten kívül nem volt más bútor, északra néző óriási ablakain keresztül csodálatos, zizegő, táncoló fény áradt be.
A nő már a kereveten ült, vagyis inkább félig ült, félig feküdt, hátát a magas karfa előtti párnának támasztotta. Egy nagyon áttetsző sötétkék selyemlepel takarta testét, amelyet melle felett nagy csomóban kötött meg. Hosszú, fekete haját leengedte, előre húzta melleire, ám a rakoncátlan hajtincsek között azonnal felfedeztem a selyemszöveten keresztül is jól láthatóan ágaskodó mellbimbóit. Izgalmas állapot. Mozdulatlanul álltam a festőállvány mellett. Jól éreztem magam. A látvány lenyűgözött. A sötétkék selyemszövet kiemelte elragadóan tökéletes melleinek vonulatát, lapos hasát, érett nőiességet sugárzó csípőcsontját, feszes combjának őrjítően kívánatos ívét.
– Képtelen vagyok teljesen levetkőzni. Kérlek, segíts! – mondta halkan. Elpirult, szemét zavartan lesütötte. Olyan volt, akár egy diáklány, aki épp szüzességét kívánta elveszíteni.
A kerevet háta mögé sétáltam, majd lassan, óvatosan megérintettem az arcát. Ismét elpirult, a szemét nem nyitotta ki, meg sem mozdult. Alig értem hozzá, ujjaim könnyű remegéssel futottak az arcán, homlokán, aztán le a nyakán, majd vissza, végül a hajába túrtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, hosszan és mélyen lélegzett, mellei – melyek fölött egyetlen laza csomóval volt átkötve elöl a selyemlepel – egyre gyorsabban emelkedtek és süllyedtek. Ujjaim ismét útjukra indultak különösen lassú, körkörös táncot járva, le az arcán, a nyakán, majd megmászva a melleket, felhágva a csúcsokra, a mellbimbókra, amelyek olyan feszesen és keményen meredeztek, hogy azt hittem, menten átlyukasztják a vékony selyemanyagot. Megoldottam a csomót, a selyemszövet tekergő, puha könnyedséggel hullott alá.
Megkerültem a kerevetet, letérdeltem elé. Egyre kapkodóbban vette a levegőt, én meg nem kíméltem, végigcsókolgattam, ujjaim egyetlen zugot, egyetlen picike részt sem hagytak érintetlenül testén. Váratlanul hasáról, combjai közül is lecsúszott a pillekönnyű selyem. Dús, erős, szénfekete, ápolt szőrzetének látványa megvadított. Nem voltam olyan állapotban, hogy gondolataim legyenek, hogy szavakban fejezzek ki bármit is, de egyébként sem volt szükség beszédre. Combjai közé fúrtam fejem, megízleltem, mintha csak gasztronómiai műremek lenne, hosszan, alaposan, nagy gondossággal, miközben ő már egyre kevésbé tudott parancsolni testének, tekergette csípőjét, mint aki menekülne a kéj elől, pedig közben egyre mélyebbre rántja a sodrás, az öntudatlanság közelébe, menthetetlenül, örökre elveszve, míg végül az orgazmus sikoltással, hörgéssel, jajongással végleg elröpítette.
Nagyon kívántam, szeretkezni akartam vele, de ezt a pillanatot nem lehetett veszni hagyni, odamentem a festőállványhoz, nekifogtam a vázlathoz. Már egyáltalán nem zavarta a meztelenség, kényelmesen feküdt a kereveten, úgy nézett rám, hogy azt hittem, rögtön megőrülök.
Négy órát dolgoztunk, megállás nélkül, elkészült a vázlat. Fáradtan dőltem le mellé. Hozzám bújt. Éreztem az illatát. Váratlanul a mellkasomra ült, háttal nekem. Gombolgatni kezdte a nadrágomat, hosszú, fekete haja gömbölyű, gyönyörű fenekéig ért. Meg kellett simogatnom, aztán a csípőjét is, a hátát is, a mellét is, minden porcikáját, amit csak elértem. Már rajtam sem volt ruha. A keze forró volt, szája puha, nyelve erős, abban a pillanatban átértékelődött bennem a művészeti anatómia, a vonalak, foltok, formák tökéletes festménnyé álltak össze, mint még soha, tudtam, csak követnem kell az ecsetemmel ezeket a spirituális instrukciókat.
Egy héten keresztül festettem a hátteret, az azúrkék tenger habjaiból megelevenedő sellőlányokat, a tengerpartot övező, szürkésfehér mészkősziklákból feltámadó szörnyeket, sárkányokat, démonokat és manókat, amelyek gyilkos félelemmel és alázattal bámulták a festmény középpontjában lévő csodálatos nőalakot.
Majdnem mindennap szeretkeztünk, hol munka előtt, hol utána. Átköltöztem a szobájába, minden este sokáig beszélgettünk. Teljesen elámított, már nyoma sem volt a kimért, távolságtartó, hideg üzletasszonynak, lenyűgöző intellektusát, tájékozottságát csípős humora tette teljessé. Sokszor nevettünk, párnacsatát vívtunk, birkóztunk, kergettük egymást az ágy körül. Reggelente arra ébredtem, hogy a mellkasomon fekszik, éreztem bőrömön forró leheletét, hajának illatát, mely leginkább a tenger sós vizének és az erdők kristálytiszta levegőjének titokzatos elegyére hasonlított.
Nem tudtam eldönteni, szerelmes vagyok-e. Létezik még ez az érzés számomra? Ez az egész oly közhelyes, oly romantikus, oly valószerűtlen. Persze ezt ésszel nem foghatja fel az ember, magyarázatokat keres, akarja tudni, ami valójában nem tudható. Vakrepülés. De csodálatos. Amíg tart.
Vasárnap tartottunk egy pihenőnapot. Giselle ismét elkényeztetett bennünket mennyei főztjével. Kéz a kézben sétálgattunk a tengerparton, nem beszélgettünk semmi fontos dologról. Patríciának különös komolyság bujkált a tekintetében. Rossz előérzetem támadt, úgy sejtettem, hamarosan mondani fog valamit.
Másnap már egészen korán a műterembe mentünk. Fáradtnak tűnt. Nekiláttam a festésnek, a mókusszőr ecset lágyan, könnyedén siklott a hófehér vásznon. Patríciára néztem, megállt bennem az ütő, az ecset kiesett a kezemből. Nem értettem, mi történik, először azt gondoltam, a látásommal lehet a baj, agyérgörcs, elhatalmasodó agydaganat, tünetmentes végjáték.
Patríciának eltűnt a jobb karja, nagyon haloványan láttam körvonalait, mintha hullámzó víz lenne, vibráló hologram. Biztosan sokat ittam tegnap a francia Cabernet-ből, még nem józanodtam ki. Azt az eshetőséget pillanatnyilag elvetettem, hogy az őrület hatalmasodott el rajtam, ahhoz még túlságosan logikusan gondolkodtam. Persze, az őrültek is ezt mondják, ezt hiszik magukról. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a jelenséggel, bizonyára csak átmeneti optikai csalódásról lehet szó. A fények olykor bolondot csinálnak az emberből.
Folytattam a festést, akkor döbbentem rá, mi történik. Húztam a vásznon egy céltalan, vastag ecsetvonást, egészen le a combokig, a valóságban Patríciának a hasától a combjáig egy vastag, girbegurba, határozatlan csíkban eltűnt a bőrszíne, ugyanaz a hullámzó, áttetsző, halványkék vibrálás látszódott, mint a karjánál. Nagyon megrémültem, egy rongydarabbal ledörzsöltem a vászonról a festéket, de Patríciának nem tért vissza a színe.
– Folytasd. Ne félj. Nincs visszaút – suttogta alig hallhatóan.
Odarohantam hozzá, megöleltem. Sírtam. Az idejére sem emlékszem, hogy utoljára mikor történt velem ilyesmi. Évtizedeken keresztül nem volt szükségem a könnyeimre.
Nem akartam folytatni a festményt, fogalmam sem volt, mi fog történni, mit kellene tennem, hogyan tehetem jóvá mindezt. De tenni akartam valamit.
Este tízre végeztünk. Csak egy utolsó ecsetvonás hiányzott. Remegett a kezem, Patrícia viszont folyamatosan beszélt, csacsogott, nevetgélt, pedig már semmi mást nem láttam belőle, csak egy vibráló, halványkék, női idomokat formázó hullámzást. Egyetlen fekete hajtincs lófrált még a levegőben, mintha önálló életre kelt volna, és semmi köze nem lenne tulajdonosához. Egyetlen ecsetvonás hiányzott, hogy az a fekete hajtincs is eltűnjön.
Meg kellett tennem. Patrícia beszámolt róla, hogy mi történik vele. Furcsa, ismeretlen erőterekről, kapukról, dimenziókról, ismeretlen lényekről, rég meghalt rokonairól beszélt. Semmi félelem nem volt benne, azt bizonygatta, tökéletesen jól érzi magát, tökéletesen egészséges és boldog. És várni fog rám. És soha ne adjam el ezt a festményt. És minden rendben lesz. És fessek majd egy képet ennek a néhány hétnek az emlékére Adonisz pettyes alsógatyája címmel. Sikeres lesz. Higgyem el.
Lefeküdtem mellé a kerevetre, mellemre hajtotta fejét, éreztem hajának az illatát, bőrének finom, forró puhaságát. Soha többé nem akartam kinyitni szememet. Vele akartam menni, akárhová tartson is. Csak egyetlen mozdulat volt, egyetlen laza ecsetvonás.


Majdnem negyven esztendő telt el. Nagyon sok festményt festettem, nagyon híres és nagyon gazdag lettem. Adonisz pettyes alsógatyája meghozta a sikert, de azt a festményt, amit Patríciáról festettem a szigeten, soha nem adtam el. Negyven éve ott lóg műtermem falán.


Giselle nehezen hitte, hogy Patrícia eltűnt a szigetről. Szúrós szemeivel a vesémbe akart látni. A rendőrség lezárta az ügyet, szerintük a tengerbe veszett. A ruháját, törölközőjét, naptejét megtalálták a tengerparton. Máig sem tudom, hogyan csinálta. De lassan eljön az idő. Már két hónapja nem festettem semmit, csak feküdtem a műteremben lévő díványon, bámultam Patríciáról a festményt, hallgattam az utcán tülkölő autókat. És várakoztam. Hamarosan eljön az idő. El bizony.


Fotó: pixabay