Siker

Elkészült a negyvenkettedik festményével, egy kiállításnyi anyag, rengeteg munkaóra, szenvedés, gondolkodás; két hete nem nyírtad le a füvet!, vágta oda foghegyről az asszony, és egyébként sem csinálsz semmit! Nem reagált, a művészet soha nem vitatkozik a hétköznapokkal, suttogta maga elé, a művészet nem vitatkozik, hanem közöl, állít. A kölyködnek is venni kell ruhát, kilóg a segge a gatyából!, folytatta felesége, de nem akarta meghallani, nem engedte, hogy visszarángassa a földre, a semmitmondó kispolgári miliőbe, mely lassan épült köré, akár egy fal, napról napra, tégláról téglára, már lassan ki sem látott felette.

Másnap Göröndeki Kázmérral volt találkozója, Göröndeki egy undorító műkereskedő és galériatulajdonos, utálta, de utolsó szalmaszálként kapaszkodott belé. Te nem vagy hivatalos festőművész, egy szerencsétlen kis amatőr vagy, nem több, emelte fel magasra mutatóujját a kövér férfi, némi tehetség mutatkozik benned, de nem vagy sem a király fia, sem a pártfőtitkáré, úgyhogy nincs sok esélyed betörni a nagyok közé. Sőt, bevallom neked őszintén, semmi esélyed sincs. Két festményedet megvásárolom, hogy ne halj éhen, vagy ne heréljen ki az asszony, a kiállítást is megrendezheted, tíz napra biztosítok helyet neked a galériámban, de nem adok hozzá egy vasat sem. A marketing, a meghívók, a vendéglátás a te reszortod.

Bólintott. Hatvanezerbe került, a két festményért százhúszat kapott. Tizenketten jelentek meg a megnyitón. Gyorsan eltelt a tíz nap. Felesége el sem ment a kiállításra. A gyerekek sem. A negyven festményt felvitte a padlásra, otthon nem lehetett feltenni a falra egyet sem. Nem engedték. Nem vitatkozott, nem tiltakozott.

Talán el kellene menned dolgozni! Igen, neked beszélek!, szólalt meg a határozott, érdesen kemény hang a fejében. Éjszaka volt, úgy hitte, csak álmodik, de tisztán érzékelte, hogy nyitva a szeme. Hagyj békén, akárki is vagy!, mordult fel hangosan, felesége összerezzent, de nem ébredt fel, csak átfordult a másik oldalára. Nem, nem hagyhatlak békén, az életed felénél kószálsz, ténferegsz cél nélkül, álmodozol, ám nem jutsz semmire! Tényleg azt gondolod magadról, hogy művész vagy? Ne röhögtess már!

Mi lennék?, nyögött fel fájdalmasan. Senki!, röhögött a hang, te csak egy kókler vagy, egy álmodozó kókler, akinek nincs elég tehetsége, aki sosem fejez be semmit, aki úgy hiszi, művészetével megváltja a világot.

Igen, a művészet alkalmas rá!, vágta rá azonnal. A hang ismét felröhögött. az a tizenkét ember, aki ott volt a kiállításod megnyitóján, megváltottnak érezte magát? Egy frászt! Alig várták, hogy végre hazamehessenek! Az igazi művészet megérinti az embert, felháborítja, megríkatja, felzaklatja. A te festményeid gyenge művek. Tartalmukban, technikájukban is.

Nem igaz!, vitatkozott, beértek már ezek a festmények, az emberről szólnak, a fájdalmakról, a hányattatásról, életről és halálról! A hang ismét röhögött, kinevetteted magadat, az embereket nem érdeklik a fájdalmak, az élet és a halál. Az emberek nem akarnak gondolkodni, csak a szépség, a jólét és a szeretkezés érdekli őket. A te képeiden melyik szerepel?

Az én képeimen is van szépség, szeretkezés! Aha, a kisember sosem elég szép, a te megfestett szeretkezésed csak dugás, apám, a kispolgári otthon egyetlen ingyen elérhető szolgáltatása. A te képeid nem a szerelemről szólnak, hanem a túlélésről. Aki pedig csak túlélni képes, annak élni sem érdemes!

Nem tudom, miről beszélsz, de nem is érdekel! A valóság olykor csúnya, olykor szép, sosem könnyű, ám gyakran gyönyörű!

Na, ilyet is csak egy idealista állít!, hördült fel a hang, az emberek többsége halálraítélt rabszolga, nem is érdemel többet, csak a munkaereje kell, ám egyetlen hatalomnak sincs szüksége az érzelmeikre, a gondolataikra, és lássuk be, a hatalomnak legkevésbé van szüksége gondolkodó, gondolkodást szító művekre, művészekre. Te is halálraítélt vagy!

Másnap délután berúgott, összeveszett az asszonnyal, a gyerekek is sírtak. Nem akarta hallani többé fejében a hangot, nem akarta többé hallani felesége kárálását. Apja jutott eszébe, aki – mielőtt kitagadta – azt mondta neki, belőled csak egy tróger lesz, sosem leszel művész, és sosem leszel rendes ember!

Zokogva ücsörgött a terasz lépcsőjén. Én megmondtam!, szólalt meg fejében a hang. Takarodj a fejemből! Takarodj az életemből!, ordította megvadultan. Ez csak egy silány kispolgári anzix, amit élsz, nem élet, nem siker, nem gazdagság, amire oly nagyon vágysz. Ez semmi, tudod? Ez semmi!

Bebotorkált a műhelybe, beindította a körfűrészt. Éles, visító hangot adott ki a fényesen forgó tárcsa. Még mindig folytak szeméből a könnyek. Úgy metszette le jobb kezét a csuklójánál, mintha csak papírból lenne. A fájdalomtól összevizelte nadrágját; na, végre egy bátor action!, vihogott a hang! De így hogyan fogsz festeni? Képtelen volt válaszolni, elsötétült előtte a világ, elájult.

Eltelt egy hónap. Sebe kezdett begyógyulni. Nem beszélt senkivel, hiába kérdeztek tőle bármit, meg sem szólalt.

Szeptember negyedike volt. Reggel kivonult a műhelybe, foga közé fogva tekerte le a festékes tubusokat, a lágy festékeket kinyomta a palettára, sorban, rendszerezetten, ahogyan mindig is csinálta. Jobb kezének csuklócsontjához rögzítette az ecsetet, nagy levegőt vett. Hiába beszélek, ugye?, szólalt meg váratlanul a hang. Nyomorék vagy, már nem csak a lelked, hanem a tested is!, minek küzdesz? Mit vársz az élettől, te szerencsétlen?

Egy hét alatt negyvenkét képet festett. Teljesen másféléket, mint addig, csupa szépség, csupa kegyetlenség, csupa érzelem.

Elköltözünk anyámhoz a gyerekekkel, közölte halkan felesége. Megpróbáltalak szeretni, de nem hagyod. Talán tényleg nem is vagy szerethető. Nem szólt semmit, csak bólintott, úgy érezte, levágott kezének ujjai ökölbe szorulnak, de a kíméletlen fájdalmat mellkasában érezte, szívében megfeketedett a vér. Sosem akart mást, csak szeretni, mindent megadni feleségének, gyerekeinek, ám igaza volt apjának, csak egy tróger lett. Na, ez aztán a közhelyes duma!, visított fel a hang, csak szeretni! Oda ne rohanjak! Nem szégyelled magad? Te vagy a művész? Egy frászt vagy művész, csak egy nyivákoló kismacska! Hol a kemény férfi? Legalább egy pofont lecsavartál volna annak a némbernek! Elhagyott téged, te pedig egyetlen kurva szót sem szóltál? Gyáva pöcs vagy, tudod? Egy érzelmes, gyáva pöcs!

Takarodj a fejemből, akárki vagy is! Ki vagyok én, szerinted? Nem tudom. Nem is akarom tudni! Nem hát, miért is akarnád tudni? Senki nem akar szembenézni önmagával, mindig csak a mentség, a mellébeszélés, a hazudozás. Te sem vagy különb! De ha akarod, én megmutatom neked, hogyan lehetsz végre önmagad! Nem érdekel! Hagyj békén! Úgy néznek rám, mint aki nem normális! És tényleg úgy is érzem magamat. Egy hang beszél a fejemben, nem az én hangom, és válaszolok, és dühöngök, pedig ezek az én kérdéseim, melyeket felteszel, de csak én tehetem fel magamnak, másnak ehhez nincs joga, még neked sem!

Jól van, ne morogj, menjünk. Hová! Fel a hegyre, a város fölé. Minek? Semmi keresnivalóm nincs ott! De, oda kell menned. Végre szembe kell nézned önmagaddal. Nagy művész leszel utána. Ígérem! Hová menjek? Az erőmű alatti úthoz. Ahol az a vastag cső bújik ki a földből. Vigyél egy lemezvágó ollót magaddal! Nem kérdezte, minek is kell egy lemezvágó olló.

Tudta hol van, nem kellett keresgélni, nem volt túl vastag cső, épp elfért benne egy ember, a végét egy vasrács zárta le, rajta lakat. A lemezvágó olló megfeszült, a vékony lakat engedett, hangos, éles reccsenéssel tört ketté.

Hol vagy? Mit csináljak most?, kérdezte, de a hang nem szólalt meg. Benézett a csőbe, néhány méterrel arrébb barátságtalan sötétségbe veszett a járat. Nehezen bemászott, az elemlámpa gyönge fényében kúszott egyre beljebb, a kiálló fémforgácsok felsértették bőrét, szétszakították ruháját, ám elszántan kúszott egyre beljebb. Úgy becsülte, talán húsz métert kúszott a csőben, amikor megakadt, nem tudott mozdulni, se előre, se hátra.

Na, megérkeztél!, szólalt meg a hang. Itt az út vége. Ez az elmélkedés helye, egy másik dimenzió kapuja, a megváltás!, röhögött hangosan. Furcsa morgást lehetett hallani, aztán elemi erővel zúdult rá a víz, sárral keveredve. Teste szinte teljesen kitöltötte a csövet, fuldoklott, nem kapott levegőt, görcsbe rándult. Óráknak hatott, mikorra a víz lefolyt mellette, hörögve kapkodott levegő után.

Mindenki megkapja, ami jár neki!, közölte a hang. Nekem ez jár? Én honnan tudjam, te jöttél ide. De te mondtad! Igen, de nem mondtam, hogy másszál be a csőbe. Tényleg nem mondtad. Az ember kényszerhelyzetben kreatív. Szabadulj ki, ha tudsz!, kiabálta és cinikusan felröhögött. Rohadj meg!

Két óránként zúdult alá a víztömeg. Elemlámpája már nem működött, foszforeszkáló óráján egyre halványabban látta a számokat. A sötétség beleivódott bőrébe. A következő vízáram után már az órája is elsötétedett, a fuldoklástól majdnem elveszítette eszméletét.

Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el, kiabált, hátha meghallja valaki, rekedtes hangja erőtlenül futott végig a csövön, aztán valamelyik kanyarnál elhalt. A hang nem szólalt meg.

Igen, megérdemlem, suttogta, megéltem negyvenhat évet, nem tettem semmi fontosat, nincs helyem senki szívében. Te csak ilyen érzelgős közhelyekben tudsz gondolkodni?, rivallt rá a hang, életed utolsó óráit éled, nincs egy értelmes gondolatod? Nincs, felelte halkan. Akkor elpusztulsz! Igen, lehetséges, valójában eddig sem éltem, csak azt hittem. Na, ez jó meglátás, barátocskám, egy senki voltál mindig, csak úgy csináltál, mintha lettél volna valaki! Senki voltam. Tényleg. Na, látod, ennek a beszédnek van értelme!

Már nem sok erő volt benne. Megmozgatta még meglévő ujjait. Sírni akart, de nem jöttek a könnyek.

A csöngő hangos berregéssel zavarta meg a csöndet, felesége ült a kanapén, nehéz volt a szíve. A szomszéd telefonált rá, hogy három napja nem látta senki férjét. A férjét, akit elhagyott, akit már nem tudott szeretni.

Göröndeki állt az ajtóban, köszönt, elindult az asszony mellett a ház felé, meg sem kérdezte, hogy bemehet-e. Ez csoda, kérem, asszonyom, ez csoda! Dezső világhírű lesz, csak még kell néhány festmény, darabjáért adok egymilliót, higgye el nekem, bámulatos tehetség a férje, egy New York-i műkereskedő rácsapott. Hol vannak a festményei, most rögtön elviszem mindet! Felesége lassan fogta fel a szavakat. Beszéljünk azzal a műkereskedővel. Göröndeki megrökönyödött, de én nem tudok angolul, itt a névjegykártyája, a lányom váltott vele e-mailt. De én tudok angolul, kapta ki kezéből a nő a névjegykártyát, szíve hevesen dobogott, mérhetetlen keserűséget érzett. Minden későn történik, a sors nem kegyes. Göröndeki nem értette, miért mondja ezt Dezső felesége. Menjen innen, mutatott az ajtó felé! De asszonyom, a festmények! Húzzon innen, most!

Az utolsó vízáramban majdnem megfulladt. Sokáig köhögött, kapkodta a levegőt. Na, végre, kuncogott a hang, végre valaminek a végére jársz! Dögölj meg!, suttogta, aztán elveszítette eszméletét. Már nem érzékelte, amikor megjelentek az első patkányok.

Fotó: pixabay