Pillanatfelvétel az esőről

Tántoríthatatlanul zuhog az eső, mondhatnám, hogy gyűlölöm, de megrettenek az érzéstől, mert oly távol áll tőlem bármiféle gyűlölet, mintha nem is létezne, hát, nem gyűlölöm az esőt, legfeljebb nem kedvelem; nem kedvelem a szürkeségben tocsogó égboltot, a színe vesztett világot, mely most még kiábrándultabbnak, még reménytelenebbnek látszik; a Keleti pályaudvaron is dől be az eső, végigcsorog a lyukas csatornákból kiszökve, a tető apró résein át, Nyugat-Balkán, Kelet-Európa lepukkadt arca, kosz és szemét, pedig most menekültek sincsenek, ideiglenesen megvédtük magunkat, tőlük, maradt a saját szemetünk, a saját szemétdombunk, saját kukorékoló kakasaink – mégis tetszik a tánc az esőben.

Válaszreakciókba sűrűsödik a hétköznapok kilátástalansága, egyszerű mondatokba, még egyszerűbb üzenetekbe, píártanácsadók napestig törik ezen fejüket, harc van, szinte háború, csörtetnek mindent letarolva a kommunikációs kommandósok, állig felfegyverkezve, lőnek mindenkire, aki megmozdul, aki látható, aki ellentmond, aki ellenáll, jól körülhatárolható az ellenség: az ellenség az, aki nem mi vagyunk, aki nem ért bennünket, aki nem azt mondja, amit mi, aki...

Végtelen variációs lehetőségek mutatkoznak a harcra, a gyűlöletre, a mutogatásra, Mammon istennek semmi sem drága, semmi sem.

Tántoríthatatlanul zuhog az eső, a fekete esernyő sem véd meg eléggé, az esernyős kitűző sem; apám kommunista volt, nagyapám alkoholista, én meg nem lettem senki, se pártmunka, se bor, se sör, se pálinka, nyilván a fene eszi meg az egészet, öreg vagyok már celebnek, forradalmárnak, seggnyalónak, vasalónak, unicumos üvegnek, papírzacskónak; régen sem bírtam az állami ünnepeket, ma sem kedvelem egyiket sem, fekete ruhás, kopasz fickók masíroznak, a mikrofonok nem recsegnek bele az idióta mondatokba, Kelet-Európa csöndesen szemléli új földesurak dorbézolását. Halál előtti állapot, aztán majd új feltámadás, a hisztis boszorkányok alacsonyan szállnak, nevetek ezen, az euró magasan, az életszínvonal a béka segge alatt, de az eső ezt már nem mossa el, hiába zuhog szakadatlanul, a pillanatfelvétel örökre bevés mindent.

Fotó: pinterest

Trombitavirágok

Hosszasan nézegette kezeit, úgy tűnt, mintha megvastagodtak volna ujjai. Az öregség, igen, ő lehet a felbujtó; azt mondják, minél idősebb az ember, annál bölcsebb (és annál csúnyább!, vágta rá azonnal); nem ízlett neki a sütemény, pedig látszólag kívánatos cukrászremeknek tűnt. Már a szépségben sem lehet bízni. 

Egy maszatos arcú kölyök állt meg a cukrászda nyitott terasza előtt, mozdulatlanul bámulta a falatozó, beszélgető, nevetgélő vendégeket.

– Hagyjál már, leég a hús – mordult fel nevetve az öregasszony. – Tízévesen már a lányokat ölelgethetnéd és puszilgathatnád.

– De ha meghalsz, már nem tudlak ölelgetni és puszilgatni – vágta rá a fiú, őszinte fájdalom mart tekintetébe.

– Jól van, ne temess még. Megvárom, amíg ember leszel – simogatta meg arcát nagyanyja.

Olyan volt, akár ez a kölyök a terasz előtt, örökké csak vágyakozott, álmodozott, és egyre több mindenről lemondott. Amikorra ember lett, szinte már nem volt miről lemondani. Az élet adott és elvett, ígérgetett és gúnyolódott. Ember lett, de nem ment vele semmire. Embernek lenni a mai világban nem több mint gőgös úri (vagy nincstelen, szolgai) huncutság, valaki mindig megfizeti az árát. Többnyire nála kötött ki a számla.

Nem mozdulni, nem gondolkodni, nem cselekedni, akkor nincs baj, okította a fiatalabbakat, persze, senki nem hallgatott rá. Vén bolond, súgtak össze a háta mögött, eljárt felette az idő. Őt senki sem ölelgeti, senki sem aggódik, hogy meg fog halni, senkinek az íróasztalán, falán nincs fotó róla, mintha nem is létezne. Persze az álmokat hiába fűzi rabláncra az ember, hiába temeti el nagyon mély gödörbe, hol már gumicsizmát kell húzni a feltörő talajvíz miatt, hiába szerkeszt rá vastag vasbeton tetőt, az álmok, akár a narancsszín trombitavirágok, kibújnak a földből, nincs előttük akadály.

Egyik nap leült a zongorához, megvastagodott ujjai már nem mozogtak olyan jól, mint régen, a blues óvatosan, néhol darabosan hömpölygött; belátta, tévedett, nem mozdulni, nem gondolni, nem cselekedni a legrosszabb megoldás: sehonnan jön az ember, sehová megy, semmi nem történik, kaján vigyorral képén elrohan az idő.

– Ettél már? – kérdezte a maszatos arcú kölyköt.

– Tegnap.

– Akkor gyere. Szereted a pizzát?

– Nem tudom. Még soha nem ettem.

Intett a pincérnek, rendelt egy pizzát, extra adag feltéttel, sok tarjával, sonkával, kolbásszal, sajttal, a fiút elküldte a mosdóba, hogy mossa meg a kezét és az arcát. Gyorsan visszatért, még mindig koszos volt a keze, az arca, a füle. Együtt mentek vissza, segített neki tisztálkodni, alaposan, sok folyékony szappant nyomott a kezére, a végére egészen emberi kinézete lett.

A fiú két szelet pizzát hagyott meg, rá sem nézett, csak mereven a tányér szélét bámulta, nagy falatokat harapott, gyorsan összedarálta egészséges fogaival, nyelt, aztán ismét harapott, darált, nyelt. A pincér letette elé a hideg őszibaracklét, megragadta a poharat, két kézzel. Mohón ivott.

A férfi mosolyogva figyelte, türelmesen ücsörgött vele szemben, fogalma sem volt arról, miért etette meg ezt az ismeretlen gyereket. Holnap mi lesz vele? Ad neki enni valaki? Utcagyerek lesz örökké?

– Elég volt?

– Elég – bólintott a fiú.

– Nem gondolod, hogy illene megköszönnöd?

– De. Köszönöm.

Nehezen indult a beszélgetés, a fiú olyan volt, akár egy kőszikla, erős, mozdíthatatlan, durva, lassan nyílt meg. Azt állította, nincs apja, csak anyja, aki állandóan dolgozik. És két húga van még. Kicsik. Mindig nyafognak. És sírnak. Mindig csak ennének, de alig van mit enni. Szinte csak az óvodában és az iskolában.

A férfi a pincérrel elcsomagoltatott egy másik pizzát és többféle süteményt is.

– Ezt vidd haza, etesd meg a húgaidat. Hagyjatok édesanyádnak is.

– Holnap is itt lesz? – kérdezte bátortalanul a fiú.

– Szeretnéd?

Csak bólintott, aztán szégyellősen félrekapta a tekintetét, már futott is. 

– Jól van már, összeroppantasz, kölyök, annyira ölelsz!

– Mindig ölelni akarlak, amíg meg nem halsz.

– Neked már a lányokat kell ölelgetned Dr. Karakas Dániel, nem egy öregembert.

– Nem tudok elég hálás lenni – nézett rá mosolyogva a fiatal férfi. – Te tanítottál meg rendesen olvasni. Te adtad kezembe a jobbnál jobb könyveket. Te tanultál velem, hogy az ellinkeskedett első négy osztály hiányosságait be tudjam pótolni. Te voltál az apám, aztán – amikor tizennyolc éves koromban váratlanul meghalt édesanyám –, te lettél az anyám is. Te intézted el, hogy testvéreim ne kerüljenek intézetbe, hogy én lehessek a gyám. Te segítettél, hogy elvégezzem az egyetemet, a jog ugyan nem a kedvencem, de mostantól már én tartom el húgaimat, én iskoláztatom őket, és amíg csak élsz, amikor csak tehetem, megölellek téged.

Az idős férfi elmosolyodott, nem akarta, de könnyes lett a szeme.

– Majd megtalálod, amit szeretnél, az álmok nem hagyják magukat, valahogyan, valamilyen úton-módon, még ha sok áttételen keresztül is, de utat törnek maguknak. Tudom, ez nagyon közhelyesen hangzik,de igaz.

Egyedül ücsörgött foteljében. Nem volt kedve olvasni, kint már a szürkület terítette szét köpenyét, az íróasztalán ott állt a fiú és két testvére fényképe. Nevettek. És csillogott a szemük. Lehunyta szemét, úgy érezte, narancsszín trombitavirágok törnek elő a falakból, a padlóból, egy lassú blues ritmusára táncolnak. Elmosolyodott. És már nem hiányzott semmi.

Fotó: hogyvolt - blog.hu

Nyugat-balkáni anziksz

Azt hittem, régen, merészen,

a világ az enyém;

Paál Istvánnal beszélgettem,

egy, két, sok pohár

bor mellett, azt éreztem,

a színház az élő lelkiismeret,

és kiderült mellesleg,

a sok kurva párttag

nem szellemileg prostituált,

mert ahhoz kellene

szellem, jellem;

hát, vége lett annak a kornak is,

a rendszer felfalta önmagát,

maradt a sok kurva párttag,

szellem és jellem nélkül,

ugyanúgy beleugatva mindenbe,

ugyanúgy eltorzítva a valóságot,

ugyanúgy szétlopva szemérmetlenül

mindent,

csak jobb a píár, csak nagyobb az arc,

másféle színű a zászló;

a színház az élő lelkiismeret,

hát nem is jár színházba az a

sok kurva párttag,

Paál István pedig már halott.

Nyugat-Balkánon

ismét keletről fúj a szél,

ismét dúl a harc,

ismét mindenki ellenség,

minden ismét bűzlik –

és ismét vigyorog

az a sok kurva párttag.

Szerelem

– Csupa gyönyörűségből vagyok összefonva – közölte a kis boszorkány, letámasztotta seprűjét az ajtónál, belépett az előszobába, lehajolt, kifűzte cipőjét, én meg bámultam a hátsóját, atyavilág, valóban csupa gyönyörűségből van összefonva, állapítottam meg; bevezettem a stúdióba, öntöttem neki egy pohár baracklét, leültem a zongorához. 

Nézelődött, ivott, szorongatta kezében a kottát, megköszörülte torkát, mintha mondani akarna valamit, de hallgatott. A billentyűkre tettem kezem, a hangok halkan, finoman sodródtak a lány felé, aki érdeklődve hallgatta a csöndet ellökdöső, lassú táncban forgó zenét, még a szemét is lehunyta, telt ajka megnyílt, hosszan, lassan és mélyen vette a levegőt, mint akit épp abban a pillanatban mentettek ki a vízből, mint akit épp akkor bontottak ki gúnyájából és épp megöleltek, karjait ölébe ejtette, hosszú, sötét haja szépséges arcába hullott. 

Hajnalig dolgoztunk, felvettük a dalt, a hangmérnök szerint minden tökéletes lett, a lány rekedtesen erős hangja nekifeszült a stúdió falainak, megtöltötte a helyiséget erővel, küzdéssel, szerelemmel, a keserűségtől fátyolosan, a reménykedéstől tisztán csengőn. 

A piacon forró kolbászt ettünk, kovászos uborkával, puha fehér kenyérrel, ittunk egy pohár sört, be nem állt a szája, nevetgélt, egyszer még meg is ölelt, aztán elindultunk haza. Ő is haza, én is haza. Feküdtem az ágyban, lassan közelített az álom; tényleg csupa gyönyörűségből van összefonva, aztán elaludtam, nagyon mélyen, dallamokat álmodtam, verssorokat, a fátyolosan rekedt hang betöltötte a koncerttermet, a színpad szélénél, a függöny mögé letámasztva ott ácsorgott a seprűje. Nem akartam felébredni. Már soha többé.

Fotó: pinterest

Nehéz az élet

Karakas Bálint felnézett a felhős égboltra, krákogva megköszörülte torkát; negyvenes évei közepén járó magyar-történelem szakos középiskolai tanár, léptei megakadtak az időben, halálfélelem szorította nyakát, nem jött ki hang a száján. Szégyellte. A ködös november hideg érintéssel kúszott be fekete-bordó-sárga kockás sálja alá, miközben egy hajléktalan az Oktogon egyik szemeteskukájából kiemelt egy befejezetlen, szinte még meleg hamburgert. Rögtön bele is harapott, az értéktelen szemét meg a földre hullott üres, összegyűrt cigarettásdobozok, taknyos zsebkendők, széttépett villamosjegyek és szerelmeslevelek dekadens elegyében.

Egyre inkább úgy érezte, lenyelhetetlen gombócként akadt meg torkán a pedagógus életpályamodell, se lenyelni nem tudta, se kiköpni, csak böfögött tőle, csuklott, émelygett, de nem javult. A régi mozgalmi nóta jutott eszébe, mely szerint a „múltat végképp eltörölni” volna jó, ám a villanyoszlopokra szerelt szürke hangszórókból Bartók Elindultam szép hazámbul című feldolgozásának keserű dallama gomolygott a tér fái között, ám Karakason kívül senki sem figyelt, senki sem hallotta. Persze, az emberek soha nem figyeltek semmire, semmire sem figyelni pedig annyit jelentett, a múlt lassan, teljes alávetettséggel törlődött emlékezetükből. Derengett nekik Horthy Miklós neve, ám azt már nem tudták megmondani, ki ő, viszont meggyőződéssel állították, gyönyörűséges hófehér lova önfeláldozón vállalt részt az I. világháború megnyerésében, és Magyarország, mint győztes hatalom, bevonult Washingtonba a pirézek oldalán. Fogalmuk sem volt a békekölcsönről, ám valamennyi békemenet időpontját pontosan felsorolták, határozottan állították, mindegyik Párizstól New Yorkig tartott, Tirana érintésével, papi áldással, szónoklatokkal, nemzeti konzultációkkal fűszerezve, mert a liberalizmus nevű vírus leghatásosabb ellenszere a gyaloglás.

Megköszörülte torkát, mintha mondani akart volna valamit, ám mégsem akart, tudta jól. Alkotmányos joga a hallgatás, elsőgenerációs értelmiségiként – egy akácfából készült lapátnyélbe kapaszkodva –, még akár jólfésült közmunkás is lehet valamelyik stadionépítésen, ha túlságosan sokat jártatja a pofáját. Hiába szomorodik bele Gábriel arkangyal országalmástól a hazudozásba, a pofázás akkor is rendszeridegen marad, mert a hatalom „diszkrét bája” már nem annyira diszkrét, nem annyira bájos.

Tehát már nem akart semmit sem mondani, otthon sem, csak számolgatta hónap közepén a nemzeti címerrel díszített porcelánbögréből kiborított száz és kétszáz forintosokat, és úgy érezte, a Kánaán kódjelű kormányprogram egyetlen szava sem igaz.

Persze a történelem leszarja a kisembereket, hiszen egy kisember soha nem tudna elég nagyot álmodni, mert ahhoz túlságosan kicsi, túlságosan tanulatlan, túlságosan gyáva, eleve elrendelt, eleve korlátozott, eleve halálra ítélt.

Legfeljebb még nem tudja. Valójában nem több a történelem játékszerénél, ágyútöltelék az időközönként ismétlődő forradalmak ágyúcsövében, hogy majd a békeidők beköszöntével ismét visszasüllyedjen királyok, diktátorok, maffiózók, mogulok, konszernek, titkosszolgálatok és különféle hivatalok szolgájává, rabszolgájává.

A fekete Audi gumijai füstöltek a vészfékezéstől, de megállt. Nem magyar termék, nézett rá furcsa mosollyal szája szegletében Karakas Bálint. Az élet csak megy tovább. Úgy tűnt, még nem jött el az ideje a végének. És még mindig felhős volt az ég. És még mindig ott volt torkában a gombóc, melyet se lenyelni, se kiköpni nem tudott. Nehéz az élet.

Fotó: pinterest

Főpróba

– Kutasi! – üvöltötte torkaszakadtából Vicsonyai főrendező, a hazánkba szakadt hazánk fia. – Hol az az átok kellékes? Nem megmondtam, hogy nem koponya kell, hanem egy feszület! Főpróba van, ha nem tudnátok!

– Bocsánat, főnök, nem akarok beledumálni, de a lét nagy kérdéseiről Hamlet koponyával a kezében nyilatkozik, Shakespeare is így írta meg – jegyezte meg félénken a főszerepet játszó színész, Gheorghe Umwald, aki nem olyan régen került a Nemzeti Színház címlapjára a tusnádfürdői művelődési ház amatőr színjátszó csoportjából.

– Akkor ne dumálj bele! – torkolta le a testes rendező. – Te csak csináld azt, amit én mondok, akkor nem lesz baj, egyébként se tetszik nekem ennek a Seggszpírnek a neve, lehet, hogy megváltoztatjuk báró Terecskey Taszilóra.

– Azt nem lehet, főnök – csapott homlokára a színpadra berohanó, kezében egy csillogó műanyag feszületet szorongató kellékes –, már elkészültek a plakátok, a műsorfüzet.

– Kutasi! Nincs hibajavító festék? – fakadt ki Vicsonyai. – A hibákat ki kell javítani, a hibás egyedeket eltávolítani, az ágálókat pedig kirúgni. Akar még itt dolgozni, Kutasi?

– Persze, főnök, már csak három évem van nyugdíjig.

– Annyi se lesz, ha így folytatja. Fiam, vegyük át ismét az utolsó jelenetet – intett a Hamletet játszó színésznek –, de tegyél bele egy kis tüzet, a mögötted toporgó néptáncosoknak elmegy az összes életkedve, ha téged néznek. Életről és halálról van szó, azt duzzadó kebellel, hithű magyarsággal kell előadni, no, és Isten segedelmével, mert az ellent csak így tudja legyőzni ez a gyönge fiú.

Pacsalek, a gyimesi zenét tedd most be, az ütőgardon feszes pattogása felrázza a nemzeti öntudatot.

– Bocsánat, főnök, de Hamlet nem dán volt? – hallatszódott Pacsalek hangja a hangszórókból.

– Már te is vitatkozol? Nincs itt neked jó dolgod? Villanyszerelőből technikai vezetőt csináltam belőled! Akarsz hazamenni?

– Dehogy, főnök, jó itt.

– Akkor ne vitatkozz!

– „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés...” – kezdte rekedtes torokhangon Umwald.

– Te meg miről beszélsz, te átok? – hördült fel Vicsonyai.

– Ez van a szövegkönyvben – tárta szét kezét Umwald.

– Hol a dramaturg? Ezt ki kell húzni a szövegkönyvből. Az embereket nem szabad megzavarni ilyen bonyolult kérdésekkel. Mondd azt, hogy nincs semmi kérdés, „minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve!” Ez is klasszikus!

– Leírhatom?

– Írd le, te bunkó, ha ennyit sem tudsz megjegyezni! Csupa hülyével vagyok körülvéve, de itt akkor is az fog történni, amit én akarok! Ez az én szent küldetésem, megkerülhetetlen megbízásom, a művészet erejével fogom felvirágoztatni a rendet, a megértést, a főbólintást! Érted?

– Értem, főnök, de hová tegyem a koponyát?

– Dobd ki oldalra, majd Kutasi eltünteti.

– Elment az áram. Ez a feszület úgy világít, mint a karácsonyfadísz, főnök, még villog is. Bekapcsolhatom a szövegem alatt?

– Kapcsold be, ez jó látványelem lesz, a nézők szeretni fogják. Tetszik nekem ez a sötétség, lehet, hogy holnap ki is kapcsoltatom az áramot a színházban.

– Főnök, így nem tudom elolvasni, amit az előbb lediktált, nagyon sötét van.

– Nem baj, fiam, mondj valamit, de csak halkan, hogy ne értse senki, elég, ha váltogatod a villogást a feszületen, hogy ne legyen unalmas. Na, végre, megtaláltuk a megoldást, összeállt a kép. Sikerünk lesz, fiam, hidd el, csak ne pofázz feleslegesen.

Fotó: jegy.hu

APRÓSÁGOK 8.

Kiképzés

– Te leszel a hadifogoly – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn Kanalas Dzsoki. Keményen megmarkolta Fürjes Benjámin karját. A fiú megrettenve nézett rá, megigazította orrán okuláréját, aztán lehajtotta fejét.

– Én nem akarok hadifogoly lenni – válaszolta halkan.

– Te csak ne dumálj! – hördült fel Gesztes Sanyika. – Az apám is mondta, hogy ti nem olyanok vagytok, mint mi!

– Mert mi milyenek vagyunk?

– Nem olyanok. Ne vitatkozz! Háború van. Mi leszünk a győztesek! Te meg vesztes vagy. Hadifogoly.

– Hagyjátok már békén! – kelt Benjámin védelmére Hajas Réka.

– Na, egy csaj csak ne dumáljon bele mindenbe! Húzzál el innen! Apám is megmondta, a csajok csak a konyhába valók.

– Apád azt is mondta, hogy a gyereke nagyon hülye?

Gesztes Sanyikának ökölbe szorult a keze, összehúzta a szemét, egy lépést tett a lány felé.

– A csajok nem értenek a háborúhoz. Húzzál innen babázni!

– Az én apám mérnök – vetette közbe Fürjes Benjámin. – Ő azt mondta, jobb a béke, mint a háború.

– Nem érdekel, mit mondott az apád – torkolta le Kanalas Dzsoki. – Te hadifogoly vagy. És “statuális” bíróság elé fogunk állítani. Kötözzétek meg! – intett a körülötte ácsorgó fiúknak. Az iskolaudvaron kitört a háború, aztán gyorsan véget is ért.

– Úristen! – sikoltott fel Garami Laura tanárnő. – Egy fiút felakasztottak a kézilabdakapura.

– Háborús veszteség – dünnyögte unottan Békefi tanár úr. Tett még egy kis cukrot kávéjába.

– Büdös zsidók – mordult fel Kasza István, a matematika tudora.

– Nem azok – ingatta fejét Békefi. – Az apja mérnök, az anyja újságíró.

– Na, akkor még rosszabb. Okostojások!

– Rendes emberek – hajtotta le fejét Békefi, leült az íróasztalhoz.

– A túl okos emberek nekem mindig gyanúsak – vágott egy grimaszt Kasza István. – Na, de lesz itt rend, kérem!

Ostya

A megvetett ágy előtt térdelt, összekulcsolta kezét, még a szemét is lehunyta, halkan mormolta az imát, aztán nehézkesen felállt, hálóingét kihúzta fenékvágatából, mely az irdatlan méretű farpofák közé szorult. A konyhában evett egy szelet csokoládét, ivott egy pohár narancslét, aztán elindult a hálószoba felé.

Igen, neki küldetése van, az biztos, a Jóisten kiszemelte, feladatot rótt rá, súlyos és nehéz feladatot. Ő őrszem, vigyázó, lát és hall, ha kell cselekszik, mert a bűn örvénylik a világban, az erkölcs romokban. Nem, ezt nem lehet tovább tűrni, aki nincs velünk, az mind ellenünk van, meg akarják gyalázni a hitet, a vallást, magát az Istent is, de ő, Kenderfalvi Emerencia Isten hűséges katonája lesz. Megfogadta.

Hűségesen írta feljegyzéseit, már a harmadik kockás füzet telt meg gömbölyű betűivel; Gerdai tanárnő egy ribanc, mindig miniszoknyában jár, szinte kilátszik belőle a fél segge. Erkölcstelen némber, akihez ismeretlen férfiak járnak esténként. Talán még kurva is. Tanárnő létére. Na, szép. De már rakják neki a máglyát.

Mocsonai pedig nem jár templomba, a polgármesteri hivatalban dolgozik. És mégsem. Ki fogják rúgni ezért. Majd ő tesz róla. Neki muszáj lenne, mert példával kell elöl járni a hitetleneknek, Isten is példával jár elöl, mindenki pokolra kerül, aki nem szögezi ki a feszületet szobája falára, ágya fölé. Nem lehet csak úgy élni a vakvilágba bele, hit kell, szilárd erkölcs, nem a homoszexualitás, meg a népek keveredése. Milyen gyerekek lesznek így? Kékek, zöldek, barnák, feketék? Undorodva gondolt arra, hogy egy néger férfi levetkőzik előtte.

Dudás Feri pedig kommunista, a disznó, már az apja is kommunista volt, és egy szava sem igaz neki, biztos lop is. Mindenhonnan. Ahonnan csak tud. Borzasztó emberek vannak!

Kégler doktor rendes embernek látszik, de a múltkor rászólt Emerenciára, hogy ne dugdosson a postaládájába mindenféle vallásos anyagokat. Emerencia rémületében letagadta, hogy ő az elkövető, este három imával többet is mondott el, szégyellte, hogy hazugságon kapták. Ügyesebbnek kell lennie. De addig nem nyugszik, amíg a doktort el nem csábítja a templomba. Egy gazdag támogató mindig jól jön. És egy doktor támogató is. Az emberek még hisznek a doktoroknak. A doktoroknál csak a papoknak hisznek jobban.

Aznap este elégedetten tért nyugovóra. Istent nem lehet legyőzni! Az még az ördögnek sem sikerült. És ő már egyenes úton halad a mennyország felé. Mert csak a tiszták látják a fényt. El kell égetni minden rebellis könyvet. Meg kell égetni minden rebellist.

Néhány percig még azon gondolkodott, hogy pisilt-e lefekvés előtt, aztán mély álomba zuhant, Beszteri atyával álmodott. Olyan elegánsan tudja a szája felé nyomni az ostyát. Emerencia álmában elmosolyodott.

Az utcán

Barga Anasztázia ült az ágyon. Az út szélén. Előtte elrobogtak az autók, kamionok és buszok. Szorította magához táskáját, de nem mozdult. Az ágy mellett volt mosógépe, annak nekitámasztva az esküvői fotójuk. Körben az összes holmija. Azt a piros fazekat úgy is ki akarta dobni.

Szegény férje már nem élt. Két éve infarktust kapott, amikor elolvasta a bank levelét. A kórházig sem bírta ki. Barga Anasztázia csak ült ott, némán, bámulta a térkövet a járdán . A végrehajtó, a rendőrök már elvonultak. A kilakoltatás gyorsan, szakszerűen zajlott.

Nem tiltakozott. Nem szólt egy szót sem. Csak nézte őket. Szótlanul írta alá a jegyzőkönyvet. Az egyik rendőr megkérdezte tőle, hogy minden rendben van? Bólintott.

Persze. Minden rendben van. Hetvenkét évesen már mi baj történhet? Még meleg van. Még él. Csak bámult maga elé. Aztán eleredtek a könnyei.

Fotó: civilhetes