A főkutya

A főkutyának harmadik nekifutásra sikerült felkapaszkodni a sörös rekeszre, kicsit még kalimpált hátsó lábaival a levegőben, de csak feljutott, mazsolányi heréi megcsörrentek apró patrontáskájában, de más nem látszódott, nem hallatszott, összevonta szemöldökét, megvillantotta apró fogait, s elvonyította magát. Azt tudott. Arra már senki sem emlékezett, hogy egy korcsból hogyan lett főkutya, hiszen a vadászathoz csenevész, a verekedéshez gyenge, a csajozáshoz csúnyácska volt, ám mégis ő ücsörgött a sörös rekesz tetején. 

Az öregebbeknek rémlett valami, acsarkodásban ügyes volt, a csaholása ugyan már akkoriban is hamisan csengett, de a vonyításával ügyesen maga köré gyűjtötte a nagykutyákat, a közepeseket és a legkisebbeket is. Bizonyos idő után már senki sem vonta kétségbe jogát a sörös rekeszhez, már azért sem, mert egyébként észrevétlen maradt volna a falkában a lábak, hasak, farkak és félelmetes állkapcsok között. 

A kiskutyák hajtották a vadat, a közepesek bekerítették, a nagykutyák pedig leterítették. Mindig így zajlott, a főkutya kapta meg a legjobb falatokat, no, meg a kedvencek és az erősek, a fontosaknak is jutott bőséggel, a kicsik pedig, akik a legtöbben voltak, egyre vadabbul, egyre éhesebben marakodtak a maradékért, mely egyre kevesebb volt. Eleinte elég volt egy mordulás a sörös rekesz tetejéről, hogy csend, rend és fegyelem uralkodjon a kutyavilágban, aztán már szükségeltetett egy-egy vicsorgás is, a vonyítás néha segített, ám úgy tűnt, mintha megkopott volna kezdeti varázsa, nem mindenki értette, nem mindenki kedvelte, nem mindenki akarta elfogadni a főkutya főkutyaságát, egyre több éhes, kiábrándult, mellőzött kutya csaholt hangosan. 

A főkutya ettől megrettent kicsit, elhízottan ücsörgött a töredező sörös rekesz tetején, rosszallóan tekintett alá elégedetlenkedő kutyanépére, hálát várt és alázatot, ehelyett csak vicsorgást és csaholást kapott. Dühösen csóválta meg fejét és rövid farkát, vonyítani kezdett. Új hangokat adott, félelmeset, dühöset, kérlelhetetlent, a harci kutyák köré csoportosultak, elrettentő fogaikat villogtatták, mély torokhangon morogtak. A főkutya elégedetten körbenézett, a rend időlegesen helyreállt, a zsákmány legfinomabb része onnantól a harci kutyákat illette. 

Leszállt az est, a főkutya nehezen feltápászkodott a sörös rekesz tetején, lenézett a Dunára, a porban alvó falkára, úgy érezte, az örökkévalóság nincs olyan messze, csak kis türelem, kevéske harc, néhány vonyítás kell még hozzá. Pofáján megvető grimasz suhant át, alattvalók, senkiházik, morogta halkan; lábaira hajtva fejét, elaludt. 

Fotó: Pet4You