Jóvátétel

Devecsery doktornő az orvosi szoba heverőjén feküdt, Ray Charlest hallgatott. Megnyugtatta a rekedt hang, az élettel teli muzsika, mindig feltöltődött, jó lett a kedve a vak zongorista dalaitól.

– Doktornő, húsz perc múlva műtét, Lantos doktor előkészíti a beteget – nyitott be az ajtón Annabella, az éjszakás nővér.

– Juj, de fiatal, juj, de gyönyörű – nyújtózott irigyen a doktornő, alaposan megnézte magának a kisuhanó lányt. Valamelyik doktor egyszer biztosan a férje lesz. Pedig ő sem panaszkodhatott, huszonkilenc évesen a lábai előtt hevert a világ, csak ideje nem nagyon volt a heverő világra.

Lantos doktor visszatolta orrán a lecsúszott szemüvegét, azt magyarázta a hordágyon gördülő betegnek, hogy muszáj megműteni, lehet, hogy belső vérzése van, az meg nem játék. A doktornő mindjárt jön, nagyon finom keze van (meg jó segge, gondolta magában), nem lesz semmi baj.

– Nem kell! – üvöltött dühösen a hordágyon fekvő, véres fejű férfi. – Nekem egy kurva ne birizgálja a farkamat, csak ha én megengedem! Rendes orvost akarok! Férfit! Aki tudja, hogyan kell egy farkat rendbe hozni!

Az aneszteziológus nem bírta hallgatni a folyamatos káromkodást. A kémia csodákra képes. Csöndre is.

– A fickó meg akart erőszakolni egy tizenhat éves lányt a gimnázium melletti parkban, amikor két fiúosztálytárs – állítólag küzdősportot művelnek a rendőrök szerint – szabályosan lerugdosta a lányról a pasit. Jó, hogy nem két sakkszakkörös ment estefelé haza a parkon át – vihogott Lantos doktor. Devecsery doktornő szúrósan nézett rá maszkja felett.

– Bocsánat, ízléstelen poén volt – mentegetőzött a sovány doktor. – A pasinak eltört a válla, két bordája, a heréit pedig valószínűleg péppé zúzták. Valahogy össze kellene rakni, hogy a rendőrök ki tudják hallgatni.

Devecsery doktornő is megvizsgálta a beteget, egészen közel hajolt hozzá, amikor ismerős szag csapta meg az orrát. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. Igen. Emlékezett. Mindenre emlékezett. A férfi arcára emelte tekintetét. Igen. Ő az. Kicsit gyérebb hajjal, kicsit megőszülve, kissé meghízva, de minden kétséget kizáróan ő az. Testének a szaga mit sem változott tizenkét esztendő alatt. Jellegzetesen fűszeres, keveredve izzadtsággal és rossz szájszaggal.

Ő is a parkon keresztül ment haza a gimnáziumból a kézilabdaedzés után. Este kilenc után. Mint mindig. A férfi, amint melléért, átlökte a térdig érő téglaszegélyen, legurult az aprócska domb aljába, a szomorúfüzek földig lelógó ágai alá. Mikorra felfogta, mi is történt vele, a férfi már a lábai között térdelt, kést szorított a torkának, fenyegette, ha egyetlen hangot is kiad, ha kiabálni merészel, elvágja a torkát. Aztán letépte róla blúzát, a villanó pengéjű kés villámgyors metszéssel szétvágta melltartóját, majd durván benyúlt miniszoknyája alá, egyetlen erőszakos rántással letépte bugyiját. Érezte a fájdalmat, amint belé hatol, aztán azt a jellegzetesen fűszeres, izzadtságszaggal és rossz szájszaggal keveredett bűzt. Nem tartott sokáig. A pasi ütemes rángásától a nyakához szorított kés felmetszette a bőrt, csorgott a vére. Nem tartott sokáig. Hangtalanul sírt, a csillagok már halványan berendezkedtek az egyre sötétülő égbolton. Hangtalanul imádkozott, hogy csak anyja legyen otthon. Csak az anyja.

Nem tartott sokáig. Anyja – akár egy tehetségtelen színésznő – felsikoltott, amikor ajtót nyitott neki. Az ima meghallgatásra talált. Részben. Anyja sápítozott. Ő meg sírt. Anyja a rendőröket hívta. Ő meg csak sírt.

– Én megmondtam! Előre szóltam! – üvöltött apja. Vörös volt a feje az erőlködéstől, a reszelősen kemény fejhangtól, a gégéjét szorító idegi feszültségtől, amikor hazaért; a nappaliban megtudta a rendőröktől, hogy mi történt. – Úgy öltöztél, mint egy ribanc, miniszoknyába, ki volt belőle a fél segged, meg a blúzodból is a fél melled! És tessék! Én megmondtam! Úgy jártál, mint egy ribanc!

Devecsery doktornő összehúzott szemmel, szigorúan nézte a férfit a műtőasztalon. Apja sosem bocsátott meg neki, ő meg idővel rájött, hogy az erkölcsi tételek csak mások megítélését szolgálják. Csak mások megítélését. Kíméletlenül, kegyetlenül, visszavonhatatlanul, megbocsáthatatlanul. Mert ítélni könnyebb, mint megérteni. Mint együttérezni. Mint elfogadni.

A herezacskó vörös és sötétlila színekben „pompázott”, valószerűtlenül nagyra duzzadt, akár egy kisebb luftballon. A nevetségesen kicsi pénisz élettelenül hanyatlott alá, szinte lebegett a levegőben.

– Doktornő? Várunk még valamire? – kérdezte bizonytalanul Lantos doktor.

– Nem. Összerakjuk. A rendőrség ezt a férfit várja.

És a börtön is. Szikét kérek.

Fotó: pinterest