A felhők szélén elégedetten ücsörgő költő dala

Nagyon nagy költő vagyok

(pórnép, imádjatok!),
nagy költő vagyok,
legalább százhetven magas
(netán alacsony),
romos rímekbe róva minden
unalmas napom,
az élet mégis csupa
derű, móka, kacagás,
a szerelem csorgó mézű
vallomás,
ami meg fáj, az fáj,
költőien, nagyon,
két kifli összebújva
fekszik az asztalon,
gerlepár búg
a zöld falombba bújva,
ha tudna, mind
verset írna;
az élet győzedelmeskedik
a halálon,
minden kínom széppé
van írva, mert sajátom;
a közlés vágyának
nincs semmi híja,
csupa buja gyönyör és
„édes” keserűség a líra,
nagyon nagy költő vagyok,
csupa remény, csupa dráma,
történjék is bármi fontos
a világban hiába –
mások kínján, baján én
felülemelkedem,
mert nem a rideg ész vagyok,
hanem a kifinomult érzelem.
Nagy költő vagyok, nagyon nagy
(lássátok be értetlen híveim!),
egyszer majd valaki
szentté avat,
özönlenek tollamból
a szavak,
bár nem tudni, mivégre,
ha túlélem magam,
már megérte,
ez a dicsőség
sosem mállik,
küldjetek rajongóim
sok szívecskés szmájlit!