Szilveszteri főzőcske

Ültem az ágy szélén, kábán, az álom még a homlokomban lógott, álmosan, képileg élesen, nők és férfiak, hosszú, tömött sorokban, én pedig a szemüvegemet kerestem, hogy jól lássam, mi is történik, de mielőtt megtudhattam volna, felébredtem. 

Kávé. Intravénásan. Kettő, hogy magamhoz térjek; az év utolsó napja, felkészülök a következőre, az évre, igyekszem gyorsan elfelejteni az ideit. Pocsék év volt, azt mondják, vírusilag, korlátozásilag, gondolkozásilag, nemzetileg, együttműködésileg, rendszerileg; rádöbbentem, hogy rabszolgaságomnak nincsenek határai, csak nekem vannak korlátaim. Keserű felismerés. Rögtön ittam is egy stampedli finom barackpálinkát, enyhítendő a stresszt. Kinéztem az ablakon, néhány jegesmedve birkózott az utcán, melegük volt, már a tél sem a régi, ebből rájöttem, hogy még mindig itthon vagyok, valóban, nem látom Hawaii pálmafáit. Megnyugodtam, nekem is van egészséges nemzettudatom, nemcsak Tóth Gabinak, bár ő jobban énekel mint én, és az ő nemzettudatáért jobban megfizetik mint engem, de az év utolsó napján ne kötözködjön az ember. 

Beléptem a kamrába, lencseleves lesz, füstölt csülökkel, kolbásszal, bőrös malachús, sütve, hagymás tört krumplival. 

– Te, asszony, itt van a spájzban egy Iván – kiáltottam oda feleségemnek. 

– Simán – válaszolta. 

Megnéztem jobban, nem simán, elég szőrösen, vodkát ivott. 

– Davaj, davaj – tessékeltem ki barátságtalanul. 

– Csak ideiglenesen van itt – replikázott az asszony, na, de ebből én már megjöttem, voltak ők már itt ideiglenesen negyven évig, még egyszer ne játsszuk ezt. 

Egyébként sem iszom vodkát, szovjet pezsgőt sem, nem is szeretem a pezsgőt, nemzetileg vértezetten csak jó magyar borokat és (európai identitásomat erősítve) Jägermeistert (csakis a gyógynövények miatt). 

Főtt az étel a tűzhelyen, a rezsi-csökkentett gáz vidám, sárgás-kékes színnel lobogott, a gázóra is vidám őrültséggel pörgött, a malachús vidáman sült a sütőben, elvégre szilveszter van; nem is volt ellenemre ez a nagy vidámkodás, legalábbis nem annyira; már csak a mennyei fanfárok megszólalását vártam, hogy a Jóisten is betoppan majd, leül az asztalhoz, megkínálom egy pohár borral, megbeszéljük a világ folyását, mely aztán most folyik össze-vissza, amerre csak lát. 

De nem toppant be, vallásos áhítatom visszatért a nulla szintre, nem lesz már belőlem sosem jó keresztény, talán, ha engem is dotálna kicsit az állam, akkor egészen sok mindent képes lennék elhinni, de az állam tojik rám, meg az egyház is, nem vagyok jó alany én már semmire. 

Vidám pezsgéssel főtt a lencseleves, puhult a füstölt csülök, miközben a világ meg egyre keményebbnek tűnt, csupa harc, háború, halál; a szomszédom, Krivacsitz bácsi meg is mondta, a józanság elment világgá, nem is világgá, egyenesen a Marsra, aztán visszaküldte maga helyett a háború istenét. Nem annyira értettem, minek is ez a háború, de az öreg elmagyarázta, minden a pénzről és a hatalomról szól. Világos. A fene ebbe a pénzbe, meg a hatalomba is, nem lehetne normálisan élni? 

Az asszony a fejét ingatta, még szilveszterkor is ilyen gondolataim támadnak, üljek nyugodtan a seggemen és fogjam be a számat, mert még a végén jön a fekete autó, és elvisznek egy bentlakásos nyaralásra. Az asszony hülyeségeket beszél, nem, nem lesz itt ilyen, Rákosi biliárdgolyó fejének az árnya már nem vetülhet erre a szegény nemzetre még egyszer, de Krivacsitz bácsi is a fejét ingatta; csak nyugtával a napot, fiam, mondta, én pedig fancsali képet vágtam; idióta hittérítők csöngettek be, az élet nagy kérdéseiről akartak tájékoztatni, én meg azt mondtam, na, ne vicceljenek velem. Azt felelték, nem viccelnek. Ennyiben maradtunk. 

Szépen pirult a bőrös malachús, jól megy, még mindig jól megy, leves is, sült hús is, ne nyafogjak; az átmenetileg ismét engedélyezett ünnepi petárdákat már sokan előkészítették, de én nem szeretem az üres pufogtatást, jobban veszi az ki magát, ha a tűzijátéknak van értelme, a szavaknak is nagy hatalma van, nem lehet csak úgy beleszórni a világba, mert az embereknek gyönge a szövegértése, és még a végén tényleg elhiszik, hogy itt a Kánaán, no, meg a feltámadás. 

Feltámadhatnánk már, én is úgy gondoltam, megsült a malachús, megfőtt a lencseleves, megpuhult benne a füstölt csülök, hiába, no, az ember szokásai rabja, a lencse hátha meghozza az új esztendőre a szerencsét és a gazdagságot. 

Bámultam ki az ablakon a hideg világra, elgondolkodtam, nagy ünneplésünk közepette nem ártana azért állatainkra is odafigyelni, ők nem ünneplik az új esztendőt, viszont rettegnek a nagy hangzavartól, de ezt már csak egészen halkan jegyeztem meg, mert még az asszony ismét letorkol. Aztán az jutott eszembe, nem mehet ez így tovább, erősen hiszem, hogy jobbra fordul sorsunk, csak beszélni kellene, értelmesen kellene beszélni, rámosolyogni egymásra, megölelni a másikat, inkább érteni, értelmezni, mint hinni a világ dolgait. Krivacsitz bácsinak töltöttem egy stampedli finom barackpálinkát, mosolyogva koccintottunk. 

– Mindenkinek boldog új esztendőt kívánok, barátom – mondta az öreg. Tudtam, hogy így is gondolja, nagyon komolyan, emberséggel és tisztességgel, ami, ugye, már nem olyan nagyon jellemző a mai világra.

– Ránk is férne már – bólintottam. – Igen, én is azt kívánok mindenkinek, könnyebb, normálisabb, boldogabb új esztendőt! És ne felejtsetek el mosolyogni, ölelni – és gondolkodni!

Fotó: Blikk

Én vagyok

Árnyékban vagyok, 

vagy én vagyok maga az árnyék, 

kicsinyes fényt lopó és fényre vágyó szándék, 

én vagyok a soros, netán a sörös, a boros, 

éhezéstől vézna, zabálástól potrohos, 

a civil, a polgár, a hangos és a néma, 

polgárilag engedetlen, a kiszolgáltatott és léha; 

én vagyok az ügyeskedő-reménykedő, 

a bűn és az erény, 

a mondatvégi pont 

és a nagybetű a mondat elején; 

én vagyok a szolga, az inas, a nyilas, a náci, 

a büdös komcsi és a mosdatlan szájú alpári, 

én vagyok a bűntelen kereszt, 

az ima és a megfeszített, maga az élet, 

az igazság, a féligazság, a hírek és az álhírek, 

én vagyok a szeretet, a valódi, 

meg a mázas és mézes, 

és én vagyok az alkalmas massza 

a gyűlöletbeszédhez, 

én vagyok rozsdás kórházi ágyon a haldokló, 

és én vagyok, aki semmire és mindenre kapható, 

én vagyok, aki nem ír, nem olvas, nem nemes, 

bujálkodó strici, asszonyverő és tiszta szerzetes, 

én vagyok a szép, a pép, a púp, a pap, 

én vagyok a megbocsátás, a düh és a harag, 

én vagyok a szükséges rossz, a megkerülhetetlen erő, 

én vagyok az élet, a halál, a bölcső és a temető, 

én a vagyok a tűz, a víz, a hó, a jég, 

én vagyok a fény, a rémisztő sötét, 

mint mindig – el ne felejtsétek jó urak –,

én vagyok: a nép!

Fotó: pinterest

Bólintás

Hullott a hó, nagy pelyhekben, kicsit kavarta a szél, örvénylő táncban, akkor kezdett rá, amikor a Vörösmarty téren, az adventi vásár nyüzsgő, hömpölygő emberáradatán akarta átvágni magát.

– Na, még ez is! – morgott halkan. Leszegett fejjel kerülgette az embereket, rá sem nézett senkire, utálta a havat, mert széppé varázsolta a várost, puha, hófehér hópaplannal terített le mindent, eltüntette a szürke macskakövet, a repedezett házfalakat, a szemetet, a hajléktalanokat, a boldogtalanokat. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. 

Dr. Gerdes Zsigmond – címzetes egyetemi tanár, professzor – utálta a havat. Azt gondolta, hetvennyolc évesen már bármit megtehet, még a havat is utálhatja, a karácsonyt is, az életet is, netán még a Jóistent is, aki mostanában nem jelentkezett nála. Persze csak egy éve utálta a havat, a karácsonyt, a Jóistent; a magány komor színekkel, finom ecsetvonásokkal festette át az életét, amelyért csakis magát hibáztathatta. Igen, belátta. Nem foghatta másra, egy szülő, aki már nagyapa is, nem viselkedhet úgy, ahogyan ő viselkedett egy esztendővel ezelőtt. 

Idősebb fia meghívta a családot szentestére, Wellington bélszín, finom pálinkák, száraz vörösborok, ölelkezés, mosoly, csacsogás, az ajándékok becsomagolva a feldíszített fenyőfa alatt; aztán összevitatkoztak valami butaságon. Fia azt mondta, hogy eljárt felette az idő, és ez természetes, a fiataloké a jövő. Felháborodott. Címzetes egyetemi tanár, orvosprofesszor, még mindig óraadó az egyetemen, szigorú a vizsgákon, de diákjai imádják, felette soha nem fog eljárni az idő. Haragosan felkapta fekete télikabátját, fekete kalapját, dühösen bevágta maga után a bejárati ajtót, csak úgy csattant. 

Senki nem szaladt utána, loholt az utcán, aztán lassított léptein, hátha valaki mégis felbukkan a sűrű hóesésben, a fia belé karol az egyik sarkon, bocsánatot kér, mentegetőzik, ő pedig nagylelkűen megbocsát; ám csak egyedül botorkált az üres tereken, szűk sikátorokban. 

Talált egy csomag kekszet a kamrában, és egy üveg vörösbort. Más nem volt otthon, a kekszet kiöntötte egy üvegtálba, öntött magának egy pohár vörösbort, becsapottnak, elárultnak érezte magát, kisemmizettnek, feleslegesnek. Ült díszes, faragott foteljében, csak bámult maga elé. Úgy döntött, ha ő nem kell, akkor a vagyona se kelljen. Ünnepek után felkereste ügyvédjét, végrendeletet íratott vele, mindenét három alapítványra hagyta. Fia számtalanszor hívta mobiltelefonján, elkomorodva olvasta a telefon kijelzőjén a nevet, de soha nem vette fel. Fort benne a méreg, a keserűség; a csalódottság elutasítóvá tette. 

Egyszer fia megvárta az egyetem előtt, visszaköszönt neki, de meg sem állt, mintha csak egy idegen lenne. Pedig mennyi mindent megtett értük, a külföldi nyaralások nyaranta, telente síelések, taníttatta őket, mindent megkaptak, amit csak akartak, mindent. 

Tanév végén bejelentette, hogy befejezi oktatói tevékenységét, öreg már, talán ír egy könyvet, vagy csak pihen. Nem marasztalták. 

Váratlanul két kéz markolta meg nyitott télikabátja szárnyait, egy citromsárga színű kötött sapkába bújtatott fej nyomódott mellkasának, görcsösen kapaszkodott belé, lassan csúszni kezdett lefelé. Önkéntelenül átnyalábolta, haragosan maga felé akarta fordítani, de megbotlott valamiben, lehuppant a padra. Egy fiatal lányt tartott karjában, aki az ölébe hanyatlott, alig volt eszméleténél, résnyire nyitott szemeivel őt bámulta. 

Egészen közel hajolt hozzá, biztosan részeg, vagy drogos kis szuka, gondolta, villámlott a szeme, legszívesebben lelökte volna öléből a pad elé, a frissen hullott hóba. 

– Bocsánat. Mindjárt jobban leszek. Mindjárt. Anyától elsodort a tömeg, de biztosan keres már – mondta halkan, de jól érthetően a lány. – Julcsi vagyok. 

– Én meg Zsigmond – morogta a címzetes egyetemi tanár. A lány kötött sapkája félrecsúszott a fején, megdöbbenve látta, nincs haja, pedig gyönyörűséges lány volt. Bizonytalanul visszaigazította a sapkát. 

– Mindjárt jobban leszek. Mindjárt – mondta a lány, és mosolygott, pedig látszott a szemén, ajkának finom rándulásain, hogy valami nagyon fáj neki. 

– Beteg? 

– Igen. A májam és az egyik vesém el akar hagyni engem – nevetett a lány, aztán ismét fájdalmas grimasz futott végig az arcán. 

A professzor is elmosolyodott. Tökéletesen tudta, hogy ez mit jelent. 

– Látom, kap kezelést. 

– Igen. Tegnap volt az utolsó. A barátom szerint így is szép vagyok, hogy kihullott a hajam. 

– Igen. Tanúsíthatom, a barátjának igaza van. 

– Nem fogok meggyógyulni, azt hiszem. 

– Ezt nem tudhatja. 

– Érzem. Az a baj, hogy az egyetemet sem fogom tudni befejezni. 

– Meggyógyulhat még. Hová jár egyetemre? 

– AZ ELTE negyedéves jogászhallgatója vagyok. 

– Akkor meg kell gyógyulni. 

– Azt mondja? 

– Igen. 

– Egy jogvédő szervezetnél dolgozom egyetem mellett. 

– Az fontos, felelősségteljes munka lehet. 

– Én hiszek az igazságban, a jogállamiságban, a demokráciában. 

– Ön még fiatal. 

– Az igazság nem kor kérdése. És a hit sem. Bár nem bízom abban, hogy be tudom fejezni az egyetemet. Az orvosaim szerint nem nagyon jók az esélyeim. 

– Megmondták magának? 

– Nem. Anyukámnak. De anyukám elmondta nekem. Kértem tőle. Az igazság fontos, bármennyire is nem tetszik. Nem szerettem volna, ha bárki is hiteget. Jobb ezt is tudni. 

– Talán igen. 

– Holnap karácsony van. Már nagyon várom – kerekedett ki a lány szeme. – Fruzsi húgom tizenkét éves. Még nincs neki mobiltelefonja. Vettem neki a fizetésemből egy I-phone nyolcast. Vitatkoztam anyáékkal, mert ők azt mondták, felesleges még neki mobiltelefon, de én tudom, hogy nem felesleges. Haladni kell a korral, a mai fiatalok már másképp élnek, másképp kommunikálnak. 

– Az öregek felett eljárt az idő? – kérdezte Gerdes Zsigmond a lánytól. Julcsi felnevetett. 

– Igen. Bizonyos szempontból igen, csak nem akarják beismerni. 

– Nem akarják? 

– Nem nagyon. A mérhetetlen tapasztalatuk és bölcsességük nem elég ahhoz, hogy egy ilyen apróságot beismerjenek. Pedig az igazság fontos. Az igazság nélkül csak lézengenénk a világban, nem tudnánk, mi helyes, mi nem. És az is az igazsághoz tartozik, a fiatalok gyorsabbak, előrébb járnak. És mindent felforgatnak. 

– Akkor már nincs szükség az öregekre? 

– De. Nagyon nagy szükség van a bölcsességükre, a tapasztalatukra. És a szeretetükre. Csak sokszor nehezen adják. Félnek attól, hogy a gyerekek többet tudnak majd, mint ők, kendőzetlenül visszaszeretik őket. Pedig ez a normális. De én már nem fogom ezt megtudni soha. 

– De. Meggyógyul. Ez csak elhatározás kérdése. És híres jogász, jogvédő lesz magából. 

– Kedves, hogy vigasztal. 

Egyre sűrűbb pelyhekben hullt a hó, az öregember karjaiban tartotta a lányt, látta, kezd visszatérni belé az élet, furcsa melegséget érzett szíve körül. Igen, tudta, hogy a szándék a fontos, hiába a gének játéka, hiába a sok környezeti ártalom, a stressz, csodák mindig történnek. Megtapasztalta. Még ha nem is mondta ki soha. Különös erő kerítette hatalmába, felismerte mindenhatóságát, csak rá kellett bólintani, csak dönteni kellett neki. Azonnal. Mintha halvány fényeket is látott volna, de ezt el sem akarta hinni, forrón, szinte égetőn örvénylett körülöttük egy ismeretlen, szinte láthatatlan energia, összefonta, néhány percre összebilincselte őket. Elmosolyodott. Ami elmúlt, azt már nem lehet megváltoztatni, csak a jelenben hozhat döntéseket az ember, melynek súlya meghatározza a jövőt. A jövő viszont már nem az övé. Neki nincs más dolga, mint szeretni gyerekeit, unokáit. De dönteni kell. Bólintott. 

Elhatározta, még este felhívja ügyvédjét, tépje szét a végrendeletet. Aztán felhívja fiát is. Másnap karácsony, szenteste lesz. Wellington bélszínt szeretne. És beszélgetni. És bocsánatot kérni. 

Julcsi teljesen magához tért, felült, rámosolygott, mintha kicserélték volna. 

– Maga gyönyörű. Ki fog nőni a haja, ifjú Jean d’ Arc. És védje az igazságot! 

Megjelent a lány anyja, egymásba karolva pillanatok alatt eltűntek a tömegben. Ült a padon, mosolygott, érezte, hogy kicsit rendetlenkedik a mája és az egyik veséje, de nem volt elviselhetetlen. Az ő korában már szinte semmi sem elviselhetetlen. Boldog karácsonyt, Julcsi – mondta halkan. – Boldog karácsonyt! Mindenkinek!

Fotó: pinterest

Mínusz tizenegy fok

– Érzed a fenyő illatát? 

– Igen, bár náthás vagyok. 

– Takarózz be jobban, hideg van. 

– Jó. Betakarózom. Még mindig törődsz velem. 

– Még mindig. Még mindig szeretlek. (Nevet) 

– Szép ez az este. 

– Szép. Szenteste. 

– Emlékszel, amikor a gyerekek felborították a fát? 

– Emlékszem. Nagyon dühös voltál, aztán csak nevettél. Még a könny is kicsordult a szemedből. Béci nem tudta eldönteni, hogy rosszat tett-e, vagy nem, sírjon vagy nevessen. 

– Még négyéves se volt. 

– Van egy meglepetésem. 

– Én már semmin se lepődöm meg. 

– De. Ezen meg kell lepődnöd. 

– Jó. Meglepődöm. Mi ez? 

– Egy üveg pezsgő. 

– Meglepődtem. Egy egész üveg? 

– Igen. 

– Loptad? 

– Nem. Vettem. 

– Honnan volt rá pénzed? 

– Loptam. Szégyelltem is magam. 

– Szép az élet! 

– Az. Bontsd ki, kérlek. 

– Szinte már el is felejtettem, hogyan kell. 

– Megisszuk az egészet. 

– Meg. 

– A gyerekek egészségére. 

– A gyerekekére. Meg a mi egészségünkre. 

– Ami volt, az már nincs. 

– Ne légy ünneprontó! 

– Nem vagyok. Pohár van? 

– Pohár nincs. Üvegből tud inni, uram? 

– Igen. Megpróbálom. 

– Csillagos az ég. 

– Csillagos. Gyönyörű. 

– Az. 

A kukák mellett ott árválkodott a pezsgősüveg. Szinte alig hiányzott belőle. Az idős férfi és nő egymás kezét fogva feküdt a földön. És hideg volt. Nagyon. Mínusz tizenegy fok.

Fotó: Bődey János
 

Photoshop

A „megPhotoshop-olt” média csupa csacska csillogás,

kimódolt szemfényvesztés, 

mondhatnám azt is, kimódolt hülyítés, 

Rákosi Mátyás is megirigyelhetné, 

ahogy a sok felvásárolt celeb vigyorog, 

szebbek, mint élőben, 

sarló-kalapács helyett most kereszt a divat, 

szalonnácik nyilatkozgatnak: 

a családok megvédve, 

asszonyok erkölcse megvédve, 

a haza megvédve, 

migránsok haza! 

Tökéletes a „megPhotoshop-olt” élet, 

csupa kellem, báj és csillogás, 

a lélegeztetőgépeken lévők arcán mosoly, 

a szakápoló nem kerül fel a vágóképre, 

imázsrombolás lenne egy alulfizetett 

nővér fáradt, elgyötört tekintete, 

a hullák sem kerülhetnek képernyőre, 

mind csak puszta adat 

a partraszállás után, 

kilépve Kharón ladikjából, 

a költségvetésből pedig nem futja 

a nyelv alá helyezett érmére sem. 

A szalonnácik szalonokba járnak, 

kaviár, bor, whisky, 

az egyik szalonnáci – aki állítólag az irodalom ura – 

fenntartja véleményét, 

nem olvas kritikát, nem ír most semmit, 

nem gondolkozik, 

csak némi nyilatkozatra futja, 

no, igen, a csodált Führer csak jó még valamire!, 

a „megPhotoshop-olt” média pedig nem 

„forog sírjában”, 

a szerkesztők sem. 

Azt mondják, ez a megPhotoshop-olás 

jól fizet, 

mennyivel jobb röhögni, 

mint siránkozni, 

főleg, ha tele a zseb, 

ha jár a helikopter, a jacht, a kacsaláb, 

kit érdekelnek a hamis vágóképek? 

A szalonnácik élvezettel 

zsidóznak, buziznak kicsit, 

az apa viszont férfi, 

az anya nő, 

és Isten a történelem ura!

Nem, nincs itt programhiba, 

ha mégis lenne,

a „Photoshop” majd minden megold.

Fotó: pinterest

APRÓSÁGOK 13.

A bizonyosság 

Átlagos nap volt, szemerkélt az eső, Garai Kázmérnak nem volt semmihez sem kedve. Már negyven éve nem volt semmihez sem kedve. Az akácfából készült faéket teljesen simára csiszolta, úgy érezte, remekművet alkotott. Tökéletesre sikeredett. A fakalapáccsal beütötte a horizontba, pontosan az ég és föld közé. Hatot csapott rá, megfontoltan, erőteljesen. Inas, vékony ujjaival benyúlt a résbe, szétfeszítette. Aztán bedugta fejét a lyukon. Tudni akarta, már negyven éve tudni akarta, mi van ég és föld között, mert már nem hitt a látszatnak, hogy kék az ég és zöld a fű. A világnak többnek kell lenni a látszatnál, kell mögötte lenni valamilyen titoknak, bizonnyosság kell, mert minden csak mellébeszélés, ha az ember hiszi, és nem tudja. 

Sötét volt bent. Nem látta, csak érezte, hogy áramlik valami, láthatatlanul, megfoghatatlanul. Bepakolt a hátizsákjába, kenyeret, szalonnát, két almát, egy Esterházy-kötetet, egy váltás ruhát, egy kést, két dobókockát, melyeken tökéletesen látszódtak a fekete pöttyök, és egy elemlámpát. Felhúzta cipőjét, sálat tekert nyaka köré, vastag, fekete dzsekijén nem húzta össze a zippzárt. 

Átpréselte magát a lyukon. Többé nem látta senki. 

Egy reggel 

Kenderes Eleonóra, nyugalmazott könyvtáros kinyitotta szemét, vakítóan sütött a nap. Kicsit zavarban volt. Átaludta az éjszakát. Egyszer sem ébredt fel. Semmire sem. Akkor hallotta meg a halk hortyogást. Félelmei ott feküdtek mellette az ágyban. Felismerte mindet. Ők is aludtak. Hatvannyolc éve együtt töltötték az időt, elválaszthatatlanok voltak, most mégis ott feküdtek mellette mély álomban. Elmosolyodott. Óvatosan kikelt az ágyból, a spájzban befőttesüvegeket keresett, csavaros tetejűeket. Visszalopakodott a szobába, vékony hálóingje meglibbent. Egyesével csippentette fel elhízott félelmeit, némelyik kopasz volt, a másik loboncos hajú, a harmadik szakállas és öreg, a negyedik egészen jóképű, ám nagyon pimasz. Mindegyiket egy-egy befőttes üvegbe pottyantotta, mélyen aludtak, fel sem ébredtek. 

Csak egyet hagyott maga mellett az ágyban, a kétkedést. Csinos kis fiú volt, mindig azt kérdezte: miért? Kenderes Eleonóra megreggelizett, kiült a teraszra, elgondolkodva kevergette forró kávéját. Álmélkodva látta, hogy a világ gyönyörű, a folyamatos rettegésben fel sem tűnt neki. Ismét elmosolyodott. Már nem akart elrohanni a kérdések elől, örömmel fedezte fel, hogy a kérdések jók, a kérdések ösztönöznek a gondolkodásra, a megoldásra, a kérdésekre érdemes válaszolni. 

A hat lezárt tetejű befőttesüveg felkerült a spájz legmagasabb polcára, ahová már a lámpa sem világított be. Tudta, amíg él, azok már ott maradnak. Sosem késő elkezdeni élni, jelentette ki határozottan. A világ gyönyörű. Mindig is az volt, csak félt ezt elhinni. De már nem hiszi, hanem tudja. És ez lényeges különbség. 

Március 

Csurtos András nem reggelizett, csak kávét ivott, bár emlékezett még azokra az időkre, amikor az emberek tudták, mi az a reggeli, ám mára ez a fogalom kikopott a közbeszédből, mint a kutya vacsorája, mert a kutya sem vacsorázott. 

Megállt a hentesbolt kirakata előtt, utálattal bámulta a duzzadt sonkákat, hetyke kolbászokat, vastag szalonnákat, nagyot nyelt, egy idegen járókelőnek kijelentette, ő az egészséges életmód híve, rohadjon meg minden disznó és birka!, akárki akármit is mond, a vegetáriánusok is szép emberek. 

Amikor elütötte egy autó a zebrán, elveszítette eszméletét, a kórházban összefoldozták, csak másnap délelőtt tért magához, de amikor kiderült, hogy nincs biztosítása, útjára engedték. Ült a folyosón, a betegek között, a nővérek műszakváltásra készülődtek, kint már esteledett, a délelőttös kezébe nyomott egy papírzacskót, kenyér volt benne, felvágott, lekvár; egye meg, aztán menjen haza, mert az ügyeletes orvos a biztonsági őrökkel kidobatja, súgta fülébe. 

Hálásan nézett rá, megköszönte, leült a kórház kapuja mellett futó kerítés tövébe, megette az ételt, lassan, minden falatot alaposan megrágva. Szép, hűvös este volt, éjszakára mínuszokat jósolt a meteorológia. 

Másnap reggel a biztonsági őr belerúgott a földön fekvő férfi lábába, de az nem mozdult. Még egyszer belerúgott. Akkor sem mozdult. A március még mindig küzdött a téllel.

Látszatok

Ne beszéljen csúnyán, bassza meg!, 

üvölti pökhendin a hatalomba 

csöppent ifjonc, 

aki életében nem dolgozott még, 

arany Rolex csillan csuklóján 

(bilincs helyett, mondom réveteg); 

szája sarkába ragadt észrevétlen 

a vörös kaviár maradéka 

(fene az ízlését, azt sem tudja, 

mi az a parizer, zsíros kenyér, 

csirkefarhát); 

a lojalitás jól fizet, mindenáron, 

dögöljön meg a gyönge, a beteg, 

az éhes, kussoljon a rabszolga, 

akit egykor még hivatalnoknak, 

pedagógusnak, ápolónőnek, 

gyári munkásnak neveztek, 

mára már csak homlokára tetovált 

vonalkód, 

statisztikai adat, 

a rendszer kényszerű hozadéka 

(enne, élne, szeretne, akarna 

a „rohadék”!), 

a rendszernek, melyet összetart 

a papság imádsága, 

mert szószéken ájtatos a szó, 

és hangzatosan célzatos, 

a megemelt apanázs szelíd kényszer, 

az sem baj, 

ha az pontosan harminc ezüst,

vagy kicsivel több; 

szóval, a rendszer, 

mely még rendszertelenül embertelen, 

de még viheti valamire, 

a rendszer, 

mely fényárban pompázva recseg-ropog, 

mondja a magáét, 

látszólag össze-vissza, 

bár nyilvánvaló, 

kiművelt emberfők keverik a szart, 

mi meg érzelmileg és intellektuálisan 

rugalmasak vagyunk 

(netán csak gyávák, mintha úgy érezném), 

ingerküszöbünk ingerelten 

is ingertelen; 

néhány hajléktalan megfagy a télen, 

néhány kisnyugdíjas is, 

esetleg néhány gyerek, 

néhányan azt mondják, 

ha Isten így rendezi sorsunk, 

mától fogva ők nem hívők, 

bár lehet, már tegnaptól 

sem azok. 

Bassza meg, ne beszéljünk csúnyán 

(de legalább az legyen meg!), 

nem a szó tehet arról, 

ha hamisan cseng, 

a tükör elé állunk, 

megtapogatjuk homlokunk, 

a vonalkód nem tetoválás, 

csak silány festék, elkenődik 

(bassza meg, szerencsére még ez sem igazi), 

leviszi víz és szappan, 

így kezdődik a megtisztulás, 

miután már túl sokáig fuldokoltunk, 

mert azt mondták, az a dolgunk, 

pedig, egy frászt!, 

ám most veszünk egy nagy levegőt 

(mily furcsa, semmi fuldoklás!), 

méltósággal emeljük fejünket, 

szembe nézünk, 

és megértjük, 

embernek látszani nem elég,

annak is kell lenni!

Szellem nélkül nem megy.

Fotó: pinterest

Még jó

Erősödöm – állapította meg elégedett vigyorral Boglyas Béla, negyvenéves hitoktató és közterület-felügyelő; a tükrös szekrénnyel együtt mutatott hatvankét kilót a mérleg, első ránézésre harmincöt kiló vastag bőr, tizenöt kiló csont, tíz kiló bél, has, gyomor, a többi izom. Hét polgárt büntetett meg azon a napon, nem volt kedve dolgozni, bár így is jól teljesített. 

– A hivatal, kérem, nem azért van, hogy az állampolgár jól érezze magát – oktatta a megrettent delikvenseket –, hanem a törvények és rendeletek betartatása miatt. 

Szunyoghy bácsi, az öreg suszter leemelte biciklije csomagtartójáról a frissen vásárolt lapátnyelet, fenyegetően elindult a nagyképű közterület-felügyelő felé, aki meg akarta büntetni, mert behajtott a parkba járművével. 

– Még nagyanyád cipőit is javítgattam, te pimasz kölyök – ordította felbőszülten az öreg –, de téged kiütlek a cipődből, ha nem tűnsz el a szemem elől! 

– De Samu bácsi, a törvény az törvény – emelte magasra védekezőn kopott aktatáskáját Boglyas. 

– Majd megmondom én neked, mi a törvény, te, gazemberek csicskása! – szorította meg a frissen vásárolt lapátnyelet még dühösebben a vén suszter. 

Este letérdepelt az ágy mellé, imádkozott, csak mormogva, halkan, nem tudhatta, hogy az asszony alszik-e már, az ima pedig csak rá és a Jóistenre tartozott. 

– Erősödünk, uram, erősödünk, de mindig próbára teszel engem, ám én állom a próbát. Tudom, eljön majd egyszer a jutalom is. Nem vagyok türelmetlen, uram, ne érts félre, jó lesz majd a mennyországban is, de egy kicsit itt is adhatnál, előlegként, méltányolva, hogy képvisellek téged. Mindenütt. Én igazi keresztény vagyok.  Ki kellene cserélni a kocsit, már öreg, nem húz úgy, ahogy kellene, harmincezret kellett a vizsgabiztos zsebébe csúsztatni, hogy átmenjen a műszaki vizsgán. Legközelebb már nem lesz elég ennyi. Egyébként is, uram, nekem jobban állna egy Suzuki Vitara. Hiszen a mi autónk, s ami a miénk, akkor az az enyém is. Egy Audiról már ne is beszéljünk. (Az asszony nagyot nyögve megfordult az ágyban, felcsúszott hálóingje termetes hátsóján, Boglyas Béla pedig felsóhajtott.) 

Tudom, uram, tudom, sok dolgod van, nem akarlak terhelni vele, de tegnap a Kőházy Anikó bugyi nélkül volt dolgozni. Kedvel engem, nagyon kedvel, szétnyitotta combjait, amikor a nyomtatóból kivette a kinyomtatott határozatokat, rám is mosolygott. Megkívántam, igen, annyira, de annyira, alig bírtam magammal, éreztem parfümjének illatát, egész nap sem tudtam másra gondolni, mint mosolyára, gyönyörűséges puncijára, kívánatosan gömbölyödő melleire. Igen, tudom, a kollégám felesége, a Pali felnégyelne, ha megtudná, de uram, nem véletlenül teremtetted a vágyat, bizonyára célod volt vele, isteni elképzelésed, melynek titkát én nem ismerhetem, de engedek akaratodnak, ha úgy látod jónak. 

Másnap meglátogatta nyugdíjas apját, aki virágokat ültetett, felnézett fiára, bólintott, de nem hagyta abba a munkát. 

– Csak százezer kellene, apa. Nyáron megadom. Biztosan. 

– Még soha nem adtad meg, amit kértél – rázta meg fejét ősz hajú apja. – Nem adok. A nővéred egyébként is elmondta a múltkor, mit gondolsz rólam. Állandóan szidsz, vén hülyének nevezel, de édes fiam, mérnök voltam és vagyok. Még mindig dolgozom. Mérnök, érted? Nem hülye! A pénzem jó lenne, tartod a markodat, közben állandóan ócsárolsz. Elég volt ebből! 

Boglyas dühösen feszítette meg az íjat, a nyílvessző éles csattanással csapódott az udvari vécé repedezett deszkáiba. Felült a fémbakra, hátrafelé ismét belelőtt egy nyílvesszőt a budi ajtajába. 

– Na, már csak egy ló kellene – morogta dühösen –, rend lenne itt. Szittya vére forrt, lehunyta szemét, látta hullani az ellenséget, diadalittasan vonult be hófehér paripáján a parlament elé, mosolyogva intett az ünneplő tömegnek, megfeszítette izmait. – Erősödünk – üvöltötte bele a mikrofonba, lelépett a sámliról, fejére helyezte a koronát. 

– Béla! Megszerezted a pénzt? – szólalt meg mögötte rikácsoló fejhangon felesége. Ijedtében majdnem leborult a fémbakról, a tegezt el is ejtette. 

– Nem még, drágám, nem még, de megtöröm én az ellent, csak adj egy kis időt. 

– Beszélj már normálisan, te idióta, nem vagy te a kalocsai érsek. Még jövő keddig tart az akció, kell nekem az a csodálatos atommeghajtású meggymagozó. Úgy reklámozzák, hogy ez felér az öröklét ígéretével. 

– Igen, drágám. Nyugodj meg, meglesz az öröklét, ígéret van rá, csak kis türelem még. Erősödünk. Erősödünk. 

Felesége azon tűnődött, hívjon-e orvost, aztán úgy ítélte meg, a Bélára egy vasat sem szabad költeni. Elindult a ház felé, öt perc múlva kezdődik kedvenc sorozata a tévében. 

– Még jó, hogy vannak értelmes és jó dolgok is az életben – motyogta maga elé.

Fotó: Kosztolányi Dezső színház

Újabb sakkparti

Kint zuhogott az eső, illata betöltötte a szobát, olykor egy-egy villámlás megnyújtotta az árnyakat, az utána futó mennydörgés felhasogatta a csendet; Argaus, a sötét démon tenyerébe támasztotta állát, nyerésre állt, ám ismerte már magát, elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, és öreg barátja azonnal lecsap. Még soha nem sikerült győzni, az idős férfi verhetetlennek bizonyult a sakktáblán. 

– Miért nem lehet leütni a királyt? – morgolódott a démon.

– A királyt nem lehet leütni, legfeljebb sarokba szorítani, megadásra kényszeríteni – válaszolta mosolyogva Fuszterin Bendegúz. – Komoly sereg védi, azokkal sem egyszerű.

– A királyt kell elintézni, akkor felbomlik a sereg.

– Igen, az a cél. Megadásra kényszeríteni.

Argaus hosszasan gondolkodott a következő lépésen, huszár, cé hat, sakk, büszke királynője volt a támogató sereg. Ivott egy korty száraz vörösbort, izgatottan emelte meg a bábut, kikerekedett szemmel, vigyorogva nézett szemben ülő ellenfelére, olyan volt, akár egy huncut, kipirult arcú kisgyerek, hiába a kétméteres, izmos termet, a sűrű, fekete szakáll, a hátközépig érő sűrű, fekete haj, a játék öröme csupa emberi vonással ruházta fel.

Fuszterin – laza kézmozdulattal – egy négyzettel arrébb tolta a sakktáblán a királyt.

– De le kellett volna ütnöd a huszáromat! – horkant fel Argaus.

– Még nem – nevetett Fuszterin.

Három percig tartott a parti, a démon ismét veszített, hiába az erős tisztikar, a vehemensen támadó gyalogok, ha a hadvezér nem elég jó stratéga, a káosz gyorsan fegyverletételre szorítja a legjobban felszerelt hadsereget is.

– Kiváló ez a bor, barátom, érzem benne a föld suttogásának és a napfény táncának ölelkezését. Sosem fogok nyerni ellened. Persze nem számít. A játék öröme csodálatos.

– Ennek örülök, barátom – mosolyodott el Fuszterin Bendegúz. – Nem tudni, meddig lesz alkalom erre. Fáradt vagyok és öreg, egy reggel majd arra ébredek, hogy már nem is élek, főzök egy kávét, kiülök a teraszra, és majd azon elmélkedem, mitől is volt oly gyönyörű az élet.

– Ne siettesd, eljön az majd.

– Nem siettetem, de már nem sok minden szerez örömet.

– Furcsák vagytok ti emberek, amikor minden nehéz, amikor robotoltok, küzdötök, akkor nagyon akartok élni, amikor pedig nem kellene rohanni sehová, akkor már nem élvezitek az élet szépségeit.

– Amíg van felelősség, amíg törődni kell valakivel, óvni, szeretni, addig az a feladat, az a gyönyörűség, amikor már nincs feladat, akkor elfogy az öröm is.

Argaus szedelőzködött, szeretettel és tisztelettel nézett öreg barátjára.

– Holnap nem jövök, majd csak holnapután.

Fuszterin mosolyogva bólintott, aztán kiült a teraszra, gyönyörködött a kert szépségében, a méltósággal bólogató juhart csodálta, a pipiskedő virágokat, a délceg rózsát, a beképzelten nyújtózó amarilliszt, a hófehér virágokat nevelgető jukkát. Még élt. Gondterhelten szemlélte az asztalon az újságot, de nem volt kedve kinyitni. Igen, van még feladat, teljesen megbolondult a világ. Van még feladat. A szabadságnál nincs fontosabb.

Fotó: civilhetes

Győzelem

Nagyot böfögött, amikor lenyelte az utolsó falat szalonnát, kikanalazta a tányérból a citromos túrót, a maradék kenyérrel kitörölte a tányért. Az asszony rosszallóan csóválta fejét, citromos túró, meg szalonna, de nem szólt semmit, az öregnek egyébként is hiába mondana bármit, makacs, meggyőzhetetlen ember, csak az, és csak úgy jó, ahogy azt ő kigondolja. Elmosogatta a tányérokat, a férfi közben betelepedett öblös foteljébe, bekapcsolta a televíziót, meghallgatta a híreket. 

– Na, mondom én neked, nagy a baj – bökött az asszony felé göcsörtös mutatóujjával. – Holnap akár meg is támadhatnak bennünket. 

Felesége nem válaszolt. Az öreg már három napja a védelmi álláson dolgozott, a téglakerítés tetejére betonkoszorút húzott, abba összetört borosüvegek cserepeit ültette, a kerítés mellett mély árkot ásott, hegyesre köszörült, ágaskodó vasrudak kerültek oda. A szőlőtőkéket erős acéldróttal kötötte össze, még a fejét is lemetszi annak, aki az éjszaka sötétjében rohan a ház felé. A virágágyások között kanyargó útra vascövekeket ültetett, nyolc centire álltak ki a földből, ha valaki rálép valamelyikre, biztosan átszúrja a lábfejét. A kerítésre és a ház falára szögesdrótot tekert, körkörösen, végig, két méter magasságig. Az előszobában késeket akasztott a ruhafogasra, a hálószobában, a komód oldalánál, az ágya mellett ott állt lesben két élesre köszörült balta, no, és a fejsze, mely a legkeményebb fatuskót is képes volt kettéhasítani. 

Korán lefeküdtek aludni, az öreg forgolódott kicsit, aztán elaludt. A felesége hangosan horkolt mellette. Még nem is hajnalodott, sötét volt odakint, az öregember felriadt, nem mozdult, furcsa zajokat hallott kintről. Aztán csak kikelt a meleg ágyból, kezébe fogta az egyik baltát, odasettenkedett az ablakhoz. Óvatosan kicsit elhúzta a függönyt, de hiába meresztgette szemét, nem látott semmit. Aztán ismét meghallotta a zajt, furcsa nyögés és kaparászás szűrődött be az udvarról. Belebújt papucsába, lopakodva elindult az előszoba felé, izzadt a tenyere, melyben csúszkált a simára csiszolt baltanyél, szíve majd’ kiugrott mellkasából. Más gondolni, elképzelni, és más átélni, állapította meg; amikor csak a riogatás teremt félelmet, élesebbé válnak az érzékek, nyugtalanabb lesz az alvás, a gyanakvás beleivódik a falakba, a dunnába, a párnába, a láthatatlan ellenség ott settenkedik, lapít, vizslat, szuszog, csak arra vár, hogy a legalkalmasabb pillanatban lecsapjon, ám amikor tényleg ott van, az dermesztő érzés.

Az előszoba ajtaja tárva-nyitva volt, a téli metsző hideg pimaszul söpörte be az ajtón a havat, pedig határozottan emlékezett rá, hogy este bezárta, kétszer is ráfordította a kulcsot, utána belesüllyesztette kabátzsebébe, mert az asszony olykor úgy járkál éjszaka, mint a holdkóros, lehet, hogy az is, de másnap nem emlékszik semmire sem. Tegnap még jó idő volt, a hóvirágok pipiskedve bólogattak, a birsalmafán duzzadtak a rügyek, aztán estére a február még kimutatta dühét, vad széllel kergette el az eltévedt tavaszt. 

Remegő lábakkal indult a bejárati ajtó felé, nem mert villanyt kapcsolni, a vakítóan fehér hó egyébként is kísértetiesen tükrözte vissza, erősítette fel az utcai lámpák részegen kóválygó fényét. Az villant eszébe, még egy kést is kellene a másik kezébe fogni, ám ahhoz a nyitott előszobán át kell vágni, elrohanni a fogasig, ám ha támadója elbújva figyeli az udvar egyik szegletéből, netán még lőfegyvere is van, akkor neki semmi esélye, lepuffantja, akár egy nyulat, mielőtt átérne a helyiség másik oldalára. 

Mozdulatlanul fülelt, nem hallotta az asszony hortyogását, biztosan az oldalára fordult, csak az udvar felől szüremlett be továbbra is a halk neszezés. Nem tudta eldönteni, hogy mi lehet az. Süvített a szél, kavarta a havat, néhol surranó árnyékot látott, máshol mintha egy meglapuló testből villanó szempár izzott volna fel, természetesen ördögi gonoszsággal, a legrosszabb akarattól tüzelve. Bárki lehetett, néger, arab, cigány, vékony, vastag, alacsony, magas, csak a szándékot érezte nagyon biztosnak, áramlott felé, belemart a húsába, belekapaszkodott a gondolataiba, gyilkos érzelmekkel lehelte felé a gyűlöletet. 

Vissza kellene menni a szobába, megnézni az asszonyt, hogy ott van-e az ágyában; nem, az nem jó, be kellene zárni az előszobaajtót előbb, de mi van, ha az asszony kint kóborol egy szál hálóingben az udvaron, lehet, már nem is él. Lehet, már megerőszakolták, elvágták a torkát, ott fekszik vérbe fagyva a szőlőlugas tövében. Végigszaladt hátán a hideg, a rémület szorongatta torkát, alig kapott levegőt. 

Összeszedte minden bátorságát, egy hetvenéves férfi még férfi, ne legyen gyáva, neki meg kell védeni az asszonyt, a családot, a házat, a hazát. Kilépett az udvarra, óvatosan rakosgatta lábait, érzékei megfeszültek, minden rezdülésre megrebbent szemhéja, erősen szorította kezében a baltát, a szél belekapaszkodott ősz hajába. Már a szőlőlugasok között járt, amikor zajt hallott a háta mögött, hirtelen megfordult, valami sötét, pörgő tárgy süvített felé, önkéntelenül hátra lépett. Felordított, a szőlőtőkék közé beásott egyik vascövek átszúrta lábfejét, térdre rogyott, előre zuhant, jobb kézzel még mindig szorította a baltát, bal kézzel megtámaszkodott a földön, de a tenyerét átszúrta egy másik vascövek. Levegő után kapkodott; csak egy ócska rongy volt, azt röpítette felé a szél, a helye felakasztva a terasz gerendáján, mindig azzal törölgette szárazra és tisztára biciklijét. A fájdalomtól már ordítani sem tudott, félrefordította fejét, akkor meglátta az asszonyt, hálóinge beleakadt a szögesdrótba, el is szakította egy kicsit, félig állt, félig nekitámaszkodott a kerítésnek, combját átszúrta a földből kiálló vastag vasrúd, haja kibomlott, úgy nézett ki, akár egy félelmetes boszorkány, aki épp a máglyahalálra vár; őrült tekintettel bámulta az öreget. 

Majdnem elájult, amikor lehúzta kezét, aztán a lábát a vascövekekről, érezte, ahogy forró vére belefolyik a papucsba. Odavánszorgott az öregasszonyhoz. Megsimogatta az arcát. Telefonálni kell, hívni kell segítséget, nem fogja tudni egyedül kiszabadítani. Csorogtak arcán a könnyek. 

– Tarts ki, kérlek, hozok segítséget – ölelte meg az asszonyt. 

– Senki sem tudna bejönni ide – suttogta fülébe felesége. – Te győztél, öreg.

Fotó: pinterest

Egy kis kínai Budapesten

Udvozollek neked, szep napod legyen. Vegre egy mosolyogós ember. Fura orszag vagytok ti, madjar, nem mosolyogni, csak kitsit. Vagy még kitsit sem. Már én is vagyjok madjar. Nem latszik, tudom, latszom kínai, de nem baj, ott lenni kis problem, így ide jottem hozzátok, baratnak, baratkozni. Én jo barat vagyok, ki is fizettem, hogy tudjak madjar lenni, nem sok penz az, vissza is adjatok, hát megérni nekem ez. Az is vagyok, madjar már, de engem csak az uzlet erdekel, itt meg van uzlet veletek, minden kapni, bármi minden, csak árat kell jot mondani. Ti is tudni, mi uzlet, tsak nem jol csinalni. 

Jaj, ő Szasja itt mellette, ne feljel tole, ő tsak vigyazza engem, mert vannak itt nekem ellenféleim. Ő Szasja, eros, nagy, mint a hegy. Jol megfizet őt, ő pedig jol megved engem, ha kell. De eddig még nem kell, baratságosan vagytok ti, madjarok. Jaj, igen, én is madjar vagyok már, mindig elfelejtem, lettle madjar. 

Látni én, sok a baj nálatok, csupa tacepao minden. Fiatal, csunya, szep rajta. De ki az az oregember, ő sztár nalatok? Az oregek bolcsek, otthon, Kínában is, a bajt a fiatal teszi mindig, mert neki kell minden, azonnal. De nincs minden, dolog van érte, meg kuzdés, az eros nyer, a gyenge hallgatóz. Ti is tsak hallgatóztok, aki nem kuzd, az sose nyerni. Ilyen a bolcsesség. Egyszeru. 

Persze tudni én, nehéz élni, mindenkinek nehéz. Jo, van, kinek nehezebb, van, kinek nem, de mindenkinek van ár, csak ki kell fízetni. Nálatok itt mindenkit ki lehet fizetni, aztan megy minden jol. Szeretem madjarnak lenni, itt minden elintézni konnyu, tsak mond osszeg, és van papír, dokument, ami tsak kelleni boldogsag. 

Te azt mondani, hogy nem így van? De, úgy van, én látni ezt, penz zsebbe, baj semmi tovabb. Demokracia? Mirol beszelsz te? Az nem kell. Akkor mindenki tsak mondana mindent, vita lenne, semmi se mukodne. Így van itten rend, penz beszel, senki se ugat. Hogy jon ide a kutja? Ja, az erosebb kutja ugat. Na, ezt nem érteni, ez már nekem nagyon madjar.

A bolcsek keves van, a nem bolcsek sok, ezt nem erted? Ha jo az iskola, akkor minden jo, ha nem jo az iskola, akkor van a nagy baj, mert a butaskodas mindent elront. na, mindegy, te tsak szomorkodol, pedig az elet kerek, nem szogletes. 

Szoval, nem tudol te segítkezni nekem?, hol lehet beszerezni a közt, mert nekem az kellene?; jo uzlet, úgy latom. Kell vasarolni kis atom, meg sugarozo anyag, tudok olcso, meg fold, meg bika, szoval, uzlet most, meg ti is olcso dolgozni nekem. Szasja nem olcso, de neki munka nehez, veszelyes. Ez akkor nem tudni, hol a kozbeszerezes? Na, nem baj. Jot beszelgettunk. Szep nappalt neked. Ne legyen sotet soha.

Fotó: pixabay

Letérkövezetten

A „letérkövezett” országban senki vagyok

(hol vannak a fák és a virágok?), 

a letérkövezetlenben is senki vagyok

(sosem csapódtam politikai szekértáborhoz),

jogkövető állampolgár létemre

jogkövethetetlenül zajlik az élet,

csak állok bambán, bámészkodom.

Nincs elég merészségem gazembernek lenni,

nincs elég merészségem jónak lenni,

nem is jutok semmire.

A szolgaság nemzeti tevékenység,

nem élvezi mindenki a játékot,

a látszatok látszanak,

de elhisszük, hogy mégsem.

Az árulók tudják magukról,

mi is tudjuk róluk,

nem mindegyik bánja,

sőt, már nem is titkolja.

Gyűjtöm a bátorságot szemben állni,

senkit sem érdekel az én méltóságom.

Van toll, van kard, én vagyok a soros,

szabadság nélkül nincs semmi

(a szabadosság nem ugyanaz).

Gondolkodás nélkül nincs semmi

(a pökhendi kioktatás nem ugyanaz).

Együttérzés nélkül nincs semmi

(még egy „letérkövezett” országban sem)!

Fotó: Wikipédia

Új lista

Fekete tollal kisatírozom

az apróbb álmokat, 

vészesen rövidül a lista, 

„merjünk nagyot álmodni!”, 

mondták egykor, 

de én nem akarok, 

mert ahhoz gazemberré 

kell válni! 

A sors is satíroz, 

milliók apró álmait, 

a fűtetlen lakások sötétjében 

nem teremnek új álmok, 

az üres kamra kongásában 

minden oly valószerű 

és oly valószerűtlen, 

katonák grasszálnak köztereken, 

beöltözve, ahogy kell, 

nyilván éleslőszerrel felszerelve, 

keresem, hol is az ellenség?, 

ki is az ellenség? 

Állítólag hadiállapotban 

én is behívható vagyok, 

hadiállapottalan gondolataim 

ellenére is, 

farkasszemet kellene néznem, 

fegyvert szorítani, 

még talán lőni is, 

de ki az ellenség? – 

birkának tekintenek 

kihízott disznók. 

Nem, én nem leszek jó katona, 

feszélyez a mundér, 

feldühít a parancs, 

ezt eljátszottuk már a történelem 

véres folyamában, 

a parancsot osztogatók konyakot isznak, 

újabban whiskyt, 

kijelölik az ellenséget, 

csirkét vagy vadat zabálnak, 

röhögcsélnek fényes szalonokban: 

na, ezek csak szolgák, hülyék!, 

hadd vesszenek! 

Én nem leszek jó katona, 

én nem leszek szolga és hülye, 

én nem leszek ágyútöltelék!, 

új listát írok, 

új álmokkal, 

hadiállapottalanul,

emberül.

Fotó: Pikist

APRÓSÁGOK 9.

Koncert 

Kazacsák Edömér, nyugdíjas cselló a színpadról álmodott, sokszor arra ébredt éjjelente, hogy egy gyönyörű A-hang a homlokát simogatja, odabújik hozzá a takaró alatt, szerelmes szavakat suttog fülébe, ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs füle. 

Kazacsáknak hiányzott a színpad, a vérbő operák, a lélekemelő szimfóniák, a kamarazene; hát, egyszer belopózott a színpad mögé, szigorúan követte a kamera szeme, Zacsik bácsi, az öreg portás bizalmasan elmondta neki, hogy a falhoz lapulva közlekedjen, mert már más világ van. Sőt, még annál is másabb. 

Kazacsák Edömérnek torkában dobogott a szíve (ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs torka, nincs szíve), az ügyelő mellett elslisszolva elindult felfelé a kötélpadlásra vezető csigalépcsőn, aztán kényelmesen elhelyezkedett a színpad felett, alázatos áhítattal várta, hogy felcsendüljön a muzsika. 

Gorzon Barnabás lépett a mikrofonhoz, megköszörülte torkát. 

– Mai előadásunkon a kedves vezető, Koporsós Arisztid örökös elnöknek, Isten megbízottjának legkedvesebb nótáit fogjuk előadni – mondta hadarva, intett a szürke arcú karmesternek, aki karikás ostorával csattintott egyet, a zenészek megigazították szürke álarcukat, a kórus összezárt, a hegedű fuldokolva köpte ki az első hangokat. Zsöme Dénes megragadta a mikrofont, még mindig égett az arca attól a két pofontól, melyet az öltözőben kapott, amikor le akarta mondani az előadást. 

– A kedves vezető, az örökös elnök, Isten megbízottja születésnapján nem fájhat a torka! Megértette? – üvöltötte az igazgató, Gorzon Barnabás mellett ácsorgó szekrény, melynek néhol ember kinézete volt. Két irdatlan pofonnal nyomatékosította mondandóját, melytől Zsöme Dénesnek még két hét múlva is csengett mindkét füle, ám megértése abban a pillanatban a tökéletességhez közelített. 

„Száz forintnak ötven a fele”, hallotta még a hőstenor énekét Kazacsák Edömér, amint kiosont a művészbejáró ajtaján. Zacsik bácsi szomorúan nézett rá, aztán harapott egyet májkrémes szendvicséből. 

Otthon leszerelte magáról a húrokat, szépen becsomagolta mindegyiket, egyesével, aztán a könyvespolc mögött, egy titkos rekeszben elrejtette mindet. Önkéntesen elnémulva feküdt le, többé nem álmodott a színpaddal, csak Johannával, a gyönyörű szemű csellóval, ami teljes képtelenségnek tűnt, mert egy csellónak nincs szeme. Megváltozott a világ, morogta halkan. Nagyon rossz irányba. Aztán elaludt. 

Együttműködés 

Hari Botond esküdözött, hogy nincs semmi baj, minden szép, minden jó, mindennel elégedett, tényleg nem baj, hogy sokkal több a munka, az sem probléma, hogy kevesebb a fizetése, megérti ő, a nemzetközi helyzet pocsék, emelkedik az olaj ára, az oroszok már a fürdőszobát szerelik, egyébként is jól áll főnökasszonynak az új szoknya, és az új blúza is gyönyörű, kiemeli okosságát, melyen minden férfi szeme megakad. 

Nem, nem, főnökasszony rosszul hallhatta, nem lázít ő senkit, csak a rossz nyelvek terjeszthetik ezt róla, hiszen ő jó hazafi, nemzetileg meggyőzhető, együttműködésileg együttműködő, rendszerileg pótolhatatlan alkatrész, aki nélkül megállna az élet, és kevésbé lenne élhető. 

A csinos főnökasszony undorodva nézett rá, hirtelen nem jutott eszébe, hogy ki is ez a nyáladzó pondró, aztán mégis bevillant neki, ő készíti azokat a hülye statisztikákat, amelyekből soha nem ért egyetlen szót sem, de azt belátta, statisztikák nélkül megáll az élet. Számszakilag sosem állt a helyzet magaslatán, ám kivételes érzékkel volt képes maga köré gyűjteni azokat, akik lázongás nélkül képesek voltak elpusztulásig robotolni és elvégezni a munkát. 

Jól van, Hari, ne nyaljon itt nekem, az nem a maga dolga, a maga dolga az, hogy a munka el legyen végezve, bármi áron. Megértette? 

Hari Botond megértette, hevesen bólogatott, kicsit meg is hajolt, teljességében egyetértett a főnökasszonnyal, aki kijelentette, sajnos, rabszolgákra is szükség van, ha tetszik, ha nem, így működik most a világ, mert a rabszolgát, ha kidől a sorból, könnyen lehet pótolni, na, de egy olyan munkatársat, aki már számtalanszor bizonyította problémamegoldó képességét, bizony meg kell becsülni, mert jól együtt tudnak működni. Így van, Hari?, nézett rá mosolyogva. 

Otthon nem sokat beszélgettek feleségével, rosszkedvűen kanalazta a lecsót, nagyokat harapott a friss fehér kenyérből. Tizenegykor elment zuhanyozni, sokáig ácsorgott a forró víz alatt, közben azt motyogta, őszinte ember ő, csak gyáva kimondani, ami az eszébe jut. 

Másnap reggel frissen borotvált képpel, új zakóban lépett be munkahelyére. A felmondólevél az asztalán várta, a székében ücsörgött egy vézna fiatalember, lábait keresztbe vetve az íróasztal sarkán billegtette. Vigyorogva nézett a férfi szemébe. Na, ugorjunk neki, papa, a felmondási ideje alatt minden titkába be kell avasson. Jól együttműködünk majd, ne féljen. Ne ácsorogjon már ott, üljön ide mellém. 

Hari Botond elgondolkodva bámult maga elé, aztán felvette az íróasztalról a gőzölgő kávés bögrét, magasra emelve locsolta végig a fiatalember hófehér ingét, mályva színű zakóját, fekete nadrágját. Az utcán lassan sétált, élvezte az őszi napsütést, igen, ő őszinte ember, mondogatta magának, csak gyáva kimondani, amit gondol. De a kávé jó ötlet volt. 

A túlélés törvénye 

Birkás Gerzson elkerekedett szemmel bámulta a csinos hölgy csinos barna cipőjét, melyből elvarázsolt finomsággal kandikált ki a hófehér zokni, fehér gallért kölcsönözve a cipőnek, kiemelve a szép boka ívét. Lenézett saját lábára, a kissé kopottas drapp szandálból sötétkék zokni virított elő, jóval bokája fölé felhúzva, a talpa egyiknek lyukas volt, de ezt csak ő tudta. Térdig érő, bő nadrágja alól elővillant hűtőszekrényben napoztatott lábszára, mindkét sípcsontján a csúnya sérüléssel, melyet árokásás közben egy kurva kommunista betondarab csuszolt végig, a csonthártya érzékeny mélységéből előrángatva a fájdalmat, mely tudatállapotát megváltoztatta, tudatalattijáról lerántotta a leplet, felfedte a féltve őrzött titkokat. Birkás Gerzson azon a napon megvilágosodott, különleges feladatot rótt rá az Úr, az árokásás művészetét, mert el kell választani a hasznosat és értékeset a haszontalantól, az értéktelentől. 

Már másnap munkához is látott, az ő istene óvja és védelmezi, szemét rajta tartja, gondolatait irányítja; milyen rossz volt ez régen, amikor még templomba se lehetett járni, az ima halk és csendes volt, mert még a falnak is füle volt, s neki, mint megbízható besúgónak, nem lehetett felfedni kilétét. A poros műhely magányában, a repedezett satupadon írta a jelentéseket, még az asszony sem tudott róla, hogy ő a közjó, a megtisztulás avatott szolgája, a rendszer elnyűhetetlen csavarja. 

Ma már más a helyzet, ma már nyílt és tisztességes a hovatartozás, magyarázta Kodaki Jenőnek, aki mindig, mindenre csak a fejét csóválta, Birkás Gerzson pedig azon csodálkozott, hogy ez a makacs fej még nem csavarodott le vékony, inas nyakáról. Kodakit egyébként is a megbízhatatlan kategóriába sorolta, soha nem állt sehová, senki mellé, senkivel szembe, mégis határozott véleménye volt a világ folyásáról, mely szerinte mindig rossz irányba folyt. Birkás nem szerette az ilyen embereket, akiknek senki és és semmi sem jó, íztelen az élet, íztelen még a halál is. 

Ám ő nagyon jól tudta, mi a feladata, rendet tenni a világban, megtisztítani az erkölcsi fertőtől, melyben csak a tudatlanok élvezkedtek, mert szerintük az élet csak szabadságból, gondolkodásból, élvezetből és gyönyörből állt. Hát, nem! Az élet igazodás, besorolás, elfogadás, megkérdőjelezhetetlen hit, netán még beletörődés is, hiszen a világot a Jóisten urakra és szolgákra osztotta fel. Egy szolgából sosem lehet úr, az pedig nagyon ritka, hogy egy úr szolgává silányul. 

Birkás Gerzson csak a hatalmat élvezte, melyet a Jóisten ruházott rá, mindig is a mindenkori hatalom szolgája volt, és a mindenkori hatalom mindig megfizette szolgálatait, mert ez mindig így zajlott, az élet akkor működik, ha megkötik a lázadókat, ha láncra verik mindet; aki kilóg a sorból, azt el kell tiporni, ha muszáj, meg kell ölni. Ez a túlélés törvénye. Ez volt régen is, és most is. Este kikészítette ruháját, nem tudta elfeledni azt a szépséges barna cipőt, melyből elvarázsolt finomsággal kandikált ki a hófehér zokni, fehér gallért kölcsönözve a cipőnek, kiemelve a szép boka ívét. A fiókból előhúzta a kék színű, micimackós zoknit, legalább három éve vásárolta. Ideje használatba venni, megváltozott a divat, a szandálhoz is lehet magas szárú zoknit hordani, bár ő eddig is olyat hordott, na, de ez a Micimackó csodás. Jól fog állni neki, talán még a sípcsontját csúfító sebhelyeket is eltakarja. Mosolyogva indult árkot ásni. Szellemit, mely végre elválasztja a jót a rossztól. Mert az élet akkor működik jól, ha megkötik a lázadókat, ha láncra verik mindet; aki kilóg a sorból, azt el kell tiporni, ha muszáj, meg kell ölni. Ez a túlélés törvénye. Eszébe sem jutott, hogy tévedhet, erős volt a hite. Nagyon erős.

Fotó: Hír.ma