A csodabéka, meg az angyalok

– Anya, jönni fognak az angyalok?

– Igen, édesem, jönni fognak.

– És szárnyuk is lesz nekik?

– Igen, szárnyuk is lesz.

– Fájni fog, ha megszúrja a doktor néni a kezem?

– Igen, kicsit fájni fog.

– Anya, sírhatok?

– Sírjál, kicsim, sírjál nyugodtan.

Laura erőtlenül ült édesanyja ölében, fejét vállának támasztotta, erősen szorította kezét, a láz piros, valószerűtlen rózsákat festett hófehér arcára, Minden olyan nagynak tűnt, az ajtók, a falak, a folyosó tátongó mélysége. Vérvételre vártak. Nem tudta, milyen az a vérvétel, azt mondták, hogy megszúrják a kezét, és fájni fog. Nagyon félt, a torka kiszáradt, összeszorult, a félelem levándorolt hasába, furcsa, sötétlő örvénybe forgatta, amikor egy-egy pillanatra lehunyta szemét.

– Sajnálom, Fodrainé, nagyon sajnálom – hajtotta le fejét a professzor. –Csak a transzplantáció segíthet, csak az. Mindent el fogunk követni.

– De még csak ötéves. Csak öt – tört ki a nőből a zokogás.

Olykor a könnyek sós ízűek, keserűen sósak, csak könnyek, melyek a tehetetlenség gyöngyeivé válnak, elgurulnak az időben, hátha egyszer megtalálja őket valaki.

Laura boldogan ölelte magához a plüssbékát, szörnyűségesen zöld színe volt, hatalmas műszemei, ám mosolygott Laurára, ebben a kislány teljesen biztos volt. Kopasz fején hidegen csillant meg a kórterem neonja, ám még így is gyönyörű volt, oly nagyon gyönyörű, hogy nyilván Istennek is könny szaladt szemébe, amikor ránézett.

– Anya! Mi jelent az, hogy meghalni? Nem leszel velem soha többé?

– Ezt most nem tudom neked elmagyarázni, Laura.

– Anya! Meg fogok halni?

– Nem, kicsim, nem fogsz meghalni.

– Biztos, anya?

– Igen, hiszek ebben. Nagyon hiszek.

– Még nem jöttek az angyalok. Ők nem hisznek bennem?

– Jönni fognak, hidd el.

– És ha elkésnek?

– Az angyalok soha nem késnek el.

– A csodabéka is azt mondta.

– Látod, akkor biztosan jönni fognak.

Fodrainé a teljes kimerültség határára sodródott, sem enni, sem aludni nem volt képes, amikor lánya nem látta, akkor sírt. Mindig sírt. Laura egyre gyöngébb, egyre soványabb lett, a professzor nem biztatta semmivel sem, az eredmények még nem romlottak vészesen, ám nem is javultak.

– Anya! Ne légy szomorú.

– Nem vagyok szomorú, nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek, anya.

– Egyél, édesem, egyél, az jót tesz.

– Anya, te is egyél velem, neked is jót tesz. És ha nevetsz, az is jót tesz. Ezt az óvó néni mondta. Járok én még óvodába, anya?

– Igen, jársz még.

– És iskolába is?

– Igen, iskolába is.

– Anya, te ezt honnan tudod?

– Tudom, mert szeretlek.

– Értem, anya.

– Jól van, kicsim, pihenj.

Laura nyitott szemmel feküdt az ágyon, a kórteremben már lekapcsolták a villanyt, csak a folyosóról és az utcáról szűrődött be némi halovány, imbolygó fénynyaláb, az este észrevétlenül ölelte át. Gyönge volt, ahhoz is alig volt ereje, hogy megmozdítsa kezét, sovány testében harc folyt, élet a halál ellen, ám nem igazán tudta, mit is jelent ez. A szörnyű zöld színű békát magához szorította.

– Anya, vigyél haza – suttogta bele a félhomályba. Úgy tűnt, mintha félálomban egy gyönge szellő söpörne végig a szobán, megérintené arcát, finoman megfogná kezét. Már aludt is.

– Anya, mikor mehetek haza?

– A doktor bácsi megmondja, ha vihetlek.

– Anya, én már haza akarok menni.

– Kicsikém, legyél türelemmel. Meggyógyítanak, és akkor hazaviszlek.

– Biztos, hogy meggyógyítanak?

– Biztos, kicsim.

Laura szeméből megszökött a fény, fáradtan nézett édesanyjára, aki elfordult, mintha keresne valamit táskájában. Nem tudta visszatartani könnyeit.

– Anya, ne sírj. Itt vagyok.

– Laura. Édesem – fogta meg lányának apró, törékeny kezét a nő. Szeméből folytak a könnyek, sós ízűek, keserűen sósak, csak könnyek, melyek a tehetetlenség, a reménytelenség gyöngyeivé váltak, s elgurultak az időben, hátha egyszer megtalálja őket valaki.

– Anya. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek, kicsim.

Valahonnan messziről jöttek a hangok, nagyon messziről, összezilálták álmát, mely görcsös volt, sötét, rohanó. Azt hitte, a hangok is álmában teremtek, furcsa, keserű dallam, mely nagyon ismerős volt. Aztán kidobta magából az álom, hirtelen, kíméletlenül, zavart és fáradt tudattal, melybe ismét belopózott a dallam, a keserű dallam. A mobiltelefonja csörgött. Hét órát mutatott az ébresztőórája. Mostanában soha nem csörgött a mobilja. Senki nem hívta. Senkit sem hívott. Nem tudott mit mondani. Mások sem tudtak mit mondani.

A kórházból keresték, de amikorra felvette a telefont, már senki sem szólt bele a vonal végén. Vasárnap reggel volt. A félelem lecsúszott a torkán, egészen le szívéig, szétfeszítette bordáit, tompa fájdalommal, szinte lélegezni is alig tudott. Könnyei potyogtak, rosszullét kerülgette. Gyorsan felöltözött, már rohant is a buszmegállóba. Nem akarta visszahívni a kórházat, nem akart telefonban hírt kapni, nem akart semmire sem gondolni.

A professzor épp kilépett az egyik kórteremből a folyosóra. Amikor megpillantotta az összetört, kisírt szemű édesanyát, széles mosoly terült szét arcán, elésietett, belékarolt.

– Nem tudom, mi történt – kezdte hadarva. – Fogalmam sincs, de azért telefonáltunk, mert látnia kell.

– Mit kell látnom? – kérdezte rémülten Fodrainé.

– Tudja mit, el sem mondom. Menjünk a lányához.

Laura az ágy közepén ült, a szörnyűségesen zöld színű béka az ölében terpeszkedett, egy képeskönyv feküdt előtte, azt lapozgatta elmélyülten.

– Laura! Édesem.

– Anya! Anya! Éjszaka itt voltak az angyalok!

– Értem, kicsim. És mi történt?

– Nem történt semmi, csak itt voltak, itt álltak körülöttem. És szárnyuk is volt. És mosolyogtak. És megsimogattak.

– Értem, kicsim. Hogy érzed magad?

– Jól vagyok, anya. A doktor bácsi azt mondta, ma már hazamehetek veled.

Fodrainé megdöbbenve nézett a professzorra, aki mosolyogva bólogatott.

– Asszonyom, Laura tökéletesen meggyógyult. Nem tudom, mi történt az éjjel, az angyalok voltak vagy sem, de reggel már így fogadott bennünket, jó étvággyal reggelizett. Azonnal vért vettünk tőle, megvizsgáltuk, minden a legnagyobb rendben van. Azt kérem, jövő héten néhány kontrollvizsgálatra jöjjenek vissza.

– Hazavihetem?

– Igen.

Laura szeme ragyogott a boldogságtól, végre szép ruhába öltözhetett, édesanyja a fekete lakcipőjét hozta be, meg a piros ruháját, melyen sötétkék virágok virítottak. Laura gyönyörű volt, hatalmas égszínkék szemei már nevettek, kopasz fejecskéjét simogatta kezével.

– Anya! Kinő még a hajam?

– Persze, kicsim. Hamarosan sűrű, gyönyörű hajad lesz ismét. – Akkor jó, mert az óvodában mindenkinek van haja.

Fotó: Pinterest