Nagy-nagy fényesség

Samu a szekrényben kuporgott, csak egyetlen vékony, hosszú csíkon keresztül lopózott be a fény a két ajtófél között, furcsa, sejtelmes, félelmetes árnyakat rajzolt. A kisfiú nem szerette, amikor eltűnt a fénynyaláb, akkor a sötétség ott mocorgott a szekrényaljban, surrogtak a vállvára akasztott ruhák. Olyankor erősen összeszorította szemét, és akkor feltámadt a világosság. Színesen, képekben, vidáman, az óvodában, Lilla óvónénivel, Gerzsonnal, a halk szavú barátjával, a homokozóval, a tízóraival, az ebéddel. Még édesanyja is előtűnt a kavalkádból. Idegesen rángatta a fésűvel a kisfiú kócos haját.

– Ne nyarvogj, tudod mi lesz, ha apád felébred! – koppantott egyet a fésűvel a fiú kobakjára. Samu tudta, hogy mi lesz, ha apja felébred. Úgy érezte, lelkébe zárta saját hangját, szíve fölé, ahol senki sem hallja, csak ő, senki sem tudja, hogy ott vannak, könnyekkel, jajgatással és sikítással megkötve. Samu okos fiú volt. Megértette, apját nem szabad felbosszantani, mert akkor baj lesz. Mint a múltkor is, amikor Samu véletlenül felborította az asztalon álló sörösüveget; az aranysárga folyadék hófehér habbá dagadva csorgott le a koszos szőnyegre. Apja ökle váratlanul, egy villanásként csapott le bordáira. Feküdt a szőnyegen, a levegő fájdalmas tűzként égette légcsövét, bordái körül lávaként feszítette mellkasát, a plafonon lévő ócska, törött burájú üvegcsillár lassú keringőbe fogott, körbe-körbe, míg Samu el nem veszítette eszméletét.

Akkor sokáig óvodába sem mehetett; vágyakozva gondolt a tízóraira kapott kakaós csigára, vajas-szalámis kalácsra, az ebédekre, amikor húst ehetett, mindegy, hogy főzelékkel, főtt krumplival, vagy rizzsel adták, délután a gyümölcsökre, májkrémes kenyerekre.

Félt apjától. Néha szerette. Egyszer kapott tőle egy pettyes labdát. Több napig is játszott azzal a labdával, még ágyába is magával vitte, ám egyik este apja részegen érkezett haza, kirángatta Samut az ágyból, Istenről beszélt neki, le kellett térdepelni mellé, együtt imádkoztak. Aztán apja belevágta a pettyes labdába a zsebkését.

– Tanuld meg, büdös kölyök, hogy az élet nem csak szórakozás! – vigyorgott elvadultan, kifordult szemmel gyermekére, aztán lekevert neki egy nagy pofont. – Ámen, fiam, ámen! Ezt sose felejtsd el, mert Isten seggbe fog rúgni!

Samu nem felejtett el semmit. Soha. Néha rémülten nézett édesanyjára, akinek arcát, karját sötétvörös, lila foltok csúfították. Szavak nélkül próbáltak beszélgetni.

Samu feküdt a szekrény alján, nem volt már ereje felülni. A vékony, éles, keskeny fénysugár pontosan a szemébe világított, lehunyt pilláin át is érezte erejét. Lassú örvénnyel forgatta körbe a szekrényben, néha azt sem tudta, hol van. Édesanyját szólongatta. Nem sejtette, hogy ott fekszik a szekrény előtt, betört fejjel, nyitott szemmel, fájdalmas sikolyba merevedett arccal.

Samu elmosolyodott. Holnap talán már kiengedik erről a szörnyű helyről, holnap talán már mehet óvodába. Kinyílt a szekrény ajtaja, egy vörös ruhás férfi térdelt mellé, megfogta kezét, mosolygott rá. Samu visszamosolygott. Ott állt a szoba közepén Lilla óvónéni is. Olyan volt, akár egy angyal, egy igazi angyal. És nagy-nagy fényesség támadt körülötte. És Samu még mindig mosolygott.

Fotó: Pinterest

Összkép

Egy hosszú, vörös csík könyökölt végig az állán, szemérmetlenül szembetűnően; esett a kőolaj hordónkénti ára, több mint százmillió dollárért kelt el az egyik ismert aukciós ház árverésén egy Monet festmény, sokba kerül a naplemente, Mammon hűséges csatlósai jól végzik dolgukat; nem emlékezett semmi emlékezetesre, fogalma sem volt, mivel sérthette meg állát. Beállt a tus alá, játszott a csaptelep fényes karjával, hol forró, hol hideg víz zubogott a hátára, aztán kedvetlenül játszott kicsit a farkával is, hunyott szemmel, elképzelte, amint Patricia meztelenül eléguggol.

Reggel a másik irányban is futott egy csík az állán, egészen a bal füléig, narancsos színnel, vastagabban, mint a másik, egészen megkeményedett tőle a bőre, homlokán viszont egy zöldessárga ereszkedett alá, egészen orra tövéig, majd szétterült, akár egy tűzijáték, szeme alá bíbor és fekete csillagokat szórt; az orvos szerint két éve nincs biztosítása, ki kell fizetni a kezelést, emelte magasra hórihorgas mutatóujját; tisztelettel elköszönt, úgy döntött, nem akar ő már semmiféle kezelést, a hírekben bemondták, minden szép, minden jó, minden rendben van, senkit sem érdekel, mi lesz húsz év múlva, meg az sem, ha a feketelyukakon át lehet lépni másik univerzumba. Nem aggódott, ő már biztosan nem lép sehová.

Hajnalban ébredt, kiszáradt a torka, nyilván horkolt, akár egy vadtulok, gyönyörű, színpompás virágnak képzelt lelkében hányinger tivornyázott, kerülte a tükröt, nem akart látni, nem akart tudni, nem akart lenni, úgy is szarrá válik minden, az öröklétnek nincsenek szabályai, öröklét sincs, illúzió a másvilág, okos emberek gazembersége, szemfényvesztés, Cipolla trükkje; aztán a konyhaszekrény kopott, repedt tükrében csak meglátta az arcát, mely egy génhibás amarilliszre hasonlított, színes, lebegő szirmok, sárga porzók.

Az utcákon virágfejű emberek rohangáltak, meg patkányarcúak, macskafülűek, kutyaszeműek, sáskák, vízilovak, sakálok, giliszták, paraziták, az őrület agresszív részegséghez hasonlított, Gaia úgy döntött, visszaveszi az érdemtelenektől az esélyt; összeomlott a tőzsde, nem jártak a vonatok, buszok, repülők, nem nyitottak ki az éttermek, kocsmák. Furcsán lengedezett a szél, semmit sem kapott fel, se port, se falevelet, se elhajított papírzacskót, csak végigtáncolt a halottak felett, nem törődve a kevés életben maradt torzszülöttel sem, már nem számított semmiféle időszámítás, sem nyelv, sem országhatár, sem az olaj hordónkénti ára.

A napfelkelte bekövetkezett. Mint minden hajnalban. De már semmi sem zavarta meg az összképet.

Fotó: femina

APRÓSÁGOK 7.

Boldog ember

Még mindig puha és ragadós volt a késődélutáni meleg, Görnyei Béla a vasárnapi ebéd gyönyöreitől ájuldozott, csirkepörkölt, tarhonyával, savanyú uborkával, utána túrós rétes, legalább négy szelet, frissen főzött kávé, tejszínhabbal. Ücsörgött a teraszon, egy könyvet szorongatott a kezében, ám egy sort sem olvasott belőle. Szandál kisasszony ott feküdt a lábánál, aki kutyául érezte magát ebben a kutya világban (kutya lévén nehezen lehetett volna ez másképp); olykor szundítottak kicsit, a megbékélésről, az igazságról, a hatalomról, a jólétről, a velős csont materializálásáról, a macskák végsebességének lassulásáról álmodtak, s csak akkor riadtak fel, amikor összekeverték az álmokat.

Görnyei Béla persze nem volt olyan nagyon összekeverős fajta, mindenről meg tudta állapítani, hogy micsoda, ha mégsem, akkor az nem létezett. Ivott egy korty pálinkát a limonádé előtt, széthajtotta a papírlapot, melyen szálkás betűkkel rótt egyenes sorok kapaszkodtak egymáshoz. Ez volt a hetvenkilencedik feljelentése a szomszéd ellen, akik képtelen megérteni az idők szavát. Igen, igen, az időknek szava van, mely maga a törvény, nem úgy van az, hogy csak úgy zajlik az élet, ahogyan ő akarja. Az életnek rendje van, meghatározott rendje, és ő ismeri ezt a titkot, melynek felkent papja, igazmondó juhásza; amennyiben rajta múlna, lenne itt gettó, börtön, várkapitány és nyilvános akasztás is.

Görnyei Béla boldog embernek érezte magát.

Nincs új a nap alatt

Ficzuk úr rosszul aludt éjjel, akár nyúl a bokorban, éberen, forgolódva, megriadtan, reggel ki is kelt az ágyból még óracsörgés előtt, főzött egy adag erős kávét, néhány falat sajtot evett, falatozás közben bekapcsolta a televíziót. Néhány pillanat alatt magasra szökött a vérnyomása, a hírek hirtelen letámadták, váltogatta a csatornákat, az egyiken állított valaki valamit, a másikon állította az ellenkezőjét más, közben közölték az új törvény-tervezeteket, aztán még újabbakat, állítólag megtámadtuk az USÁ-t, vagy kibékültünk velük, ez sem tűnt egyértelműnek; tudósaink kísérleteznek olyan íjjal, mellyel át lehet lőni az óceánon, ha mást nem is, csak vérvörös papírmasé szívecskéket, de azt biztosan; az euró árfolyama – a divatnak engedve – harcban áll a forint árfolyamával, Kánaán van, állami megrendelésre; Kína hitelért folyamodik országunkhoz, a megújuló energiaforrások közé lépett a gyűlöletbeszéd, mely télen egészen felmelegíti a honfiúi és honleányi keblet, a fűtetlen szobában pedig megnövekszik tőle a vágy, vagy a népszaporulat...

Ficzuk úr fuldoklott kicsit, erős volt a paprika, melyet a sajt mellé kanyarított, s az sem csillapította lelki békéjét, hogy a nagy vezetőért szentmisét celebráltak; Rákosi Mátyás pedig hangosan felröhögött a pokolban.

Ficzuk úr mondani akart valamit, de nem tudta kinyitni a száját, mintha láthatatlan ragasztóval kente volna meg valaki az egyik sajtszeletet; amikor harapni akart a sajtból, akkor kinyílt a szája, amikor mondani szeretett volna valamit, akkor nem. Megállapította, már működik a cenzúra, az öncenzúra, közbeszerzésileg lassan megérkeznek a fekete autók, a hosszú, fekete bőrkabátok. Nincs új a nap alatt. Kikapcsolta a televíziót.

A szerelem örök

Kovács-Kincsem Aranka – honleányilag büszke és önérzetes amazon – káromkodott; nem ám finoman, nőiesen, hanem ahogyan kell, cifrázva és kanyarítva minden szót, minden szótagot, mivel megsütötte ujját a forró tepsi. Na, erről is ki tehet?, na, ki?, hát, ő!!! A világ folyása mit sem változott, valaki mindig oka a folyásnak, meg az elapadásnak, elakadásnak, beakadásnak. A szüzességét merte volna kockára tenni, hogy igaza van, hatvannyolc évesen már vakmerő az ember lánya; amikor esténként az ágy mellett térdepelve imádkozott, érezte jelenlétét, benyúlt a hálóinge alá, megfogta csupasz melleit, benyúlt a combjai közé, ujjával csiklóját birizgálta, de ő ellenállt a gonosznak, meg sem rezzent, még az imát sem hagyta abba.

A szomszédasszony szerint egy megkeseredett némber volt, akit huszonkétévesen – három hónapi házasélet után – elhagyott a férje. Mélységes megvetést érzett a férfiak iránt, semmire sem való élősködőnek tekintette őket, nem is értette, hogy a Jóisten miért teremtette ezeket a genetikai csökevényeket, ekkora hibát nem vétett, biztosan oka van a teremtésnek.

Kovács-Kincsem Aranka hűségesen járt a templomba, hét plébánost túlélt, mindet imádta, mindnek a kedvében járt süteménnyel, pucolt kacsával, finom házi kisüstivel, de ezt a mostani fiatal plébánost nem fogadta be a bögye, olyan ördögi a tekintete, olyan veszélyesen belelát az ember lelkébe, az pedig végképp kiverte a biztosítékot Kovács-Kincsem Arankánál, hogy az ifjú plébános majd’ felfalta szemével Domokos Marit, azt a fiatal ribancot, aki testhez simuló vörös ruhában merészelt a vasárnapi misén megjelenni, ráadásul akkora dekoltázzsal, hogy a Titanic eltévedt volna benne.

Onnantól kezdve még jobban gyűlölte a férfiakat, akik mindig csak a farkuk után mennek, még egy pap is. Tényleg megérett a világ a pusztulásra, dohogott, aztán kék szegélyű kistányérjára pakolt három darab krémest, és bevonult a nappaliba, a tévé elé. Hernandez Juanti most biztosan meg fogja kérni Esmeralda kezét, mondta morcosan, nem lehet ennyire töketlen. A tévé ordított, elindult a főcím, a latinos muzsika: A szerelem Mexicóban is örök! 6328. rész. Az ördög Kovács-Kincsem Aranka mellé telepedett a kerevetre.

Lindsey Kustusch alkotása

Pas d’action

Pokoli meleg van, mondom, de nincs az, a pokolban valószínűleg melegebb van, sokan Istenre várnak, mások Godotra, a többség pedig senkire, semmire, csak hogy másnap felkeljen a Nap, legyen mit enni, ne legyen hosszú és gyötrelmes a vég; semmilyen színűre festem arcom, kispolgári színűre, aztán erkölcstelenre, meztelen hátadon táncolnak végig ujjaim, lassított felvételben, pirouette, teljes fordulat ujjbegyen, végig, gerinced mentén, le, egészen le.

Pas d’action, a lelkiállapot minden mozdulatban kiütközik, kiköveteli magának a figyelmet, tánc az ördöggel; lehetne a semmiről is írni, közhely ízű szófordulatokkal, szemfényvesztő hazugsággal, hogy minden szép, minden jó, közben kimondatlanul közvetíteni, dögöljön meg minden nyomorult, dögöljön meg minden éhező, dögöljön meg minden más színű, dögöljön meg minden más Istent szerető – büszke elszigeteltségünk börtöncellát épít a szellemnek, tapsolunk az ünnepélyes átadón.

A balance fontos, kitartott állapotban, hosszan; meztelen bőrödön végiggurulnak az izzadtságcseppek, egészen közelről érzem illatod, minden rezdülésed, minden érintésed; az egyensúly beáll, minden szélsőség elcsitul, a káosz után pusztulás jön, majd romokból és hamvakból születik új élet, nincs többé rabszolgaság. Pokoli meleg van. Már szerethető a mozdulatlanság.

Foto: tancok.network.hu

Szoftverfrissítés

Dühösen kászálódott ki az ágyból, pedig már kényelmesen elhelyezkedett; elfelejtette beáztatni a babot, így holnap nem lesz finom füstölt sonkás bableves. Visszafeküdt, miután végzett, de sokáig nem jött álom a szemére, csak forgolódott, az éj ott sündörgött körülötte, ám nem volt hozzá kegyes.

Megigazította orrán okuláréját, hosszan vizsgálgatta a számokat, betűket, a gombokat, forgókapcsolókat az automata mosógép vezérlőpaneljén, aztán felmászott a padlásra, lecibálta a gondosan becsomagolt régi tárcsás mosógépet és a centrifugát. A gyerekek, amikor hazajönnek, elmagyarázzák majd neki, hogy melyik gombot kell megnyomni, melyik forgókapcsolót meddig kell tekergetni azon az átkozott szerkezeten, hogy megfelelően működjön. Felírja egy cetlire, hogy ne felejtse el. Majd belejön. Kellene már neki egy szoftverfrissítés!

Három hétig be sem engedték az asszonyhoz, egy hétfő reggel megcsörrent telefonja, a főnővér hívta fel, intézze a temetést, a vírus erősebbnek bizonyult, pedig mindent megtettek. Távolinak és hidegnek tűnt a hangja. Ült a konyhában, a repedezett lábú hokedlin, csak bámult maga elé. Nem volt beteg a felesége, két év múlva mehetett volna korkedvezményes nyugdíjba, alig várta; figyeld meg, öreg, milyen jó lesz, mondogatta, itt csivitelnek majd az unokák, főzök nekik, mesét olvasok, kirándulunk.

Megpucolta a répát, zöldséget, krumplit, kevéske fokhagymát, előkészített egy babérlevelet is, a tarkabab már főtt a fazékban, felkockázta a füstölt sonkát, a sonka vastag, kemény bőrét hosszú csíkokra szelte, imádta a levesben, puhára fő, tekereg mind, akár az apró mérges kígyó. Inas, göcsörtös ujjai között nehezen forgott a kés. A nyitott konyhaajtón át kilátott a kertre, melyet lassan felfaltak a derékmagasságúra növekedett gyomok, fuldokolva küzdöttek közöttük a nárciszok, rózsák és gerberák, az amarilliszek keskeny, élénkzöld levelei teljesen elfeküdtek, lehet, már el is száradtak, lassan előbújnak majd a földből a gyönyörű virágok. Szégyellte ezt a rendetlenséget, sosem hanyagolta el a kertet, még a fűszálak is katonás sorrendben sorakoztak, ám lassan két hónapja ki sem mozdult a házból, csak a sarki boltba sétált át hetente kétszer. Az előszobai tükörbe mindig belenézett indulás előtt, nem nevetett, szánalmasnak találta magát, ritkás, szürkülő haj, feketekeretes szemüveg, beesett szemek, alatta pedig a világoszöld színű maszk, kezén a lila kesztyű, fehér ing, megkopott munkásnadrág, félretaposott cipő. Az asszony nem gúnyolja már soha, magas fejhangon, mintha tényleg dühös lenne, hogy hogyan lehet valaki ennyire csámpás? Mindig csámpás volt. Ez már nem változik, mint más sem.

A forró bab megégette a nyelvét, és egyébként is furcsa íze volt a levesnek. homlokára csapott, persze, sót nem tett bele. Fogalma sem volt, mennyit kell tányérjába szórni, az asszony jól főzött, sosem kellett ebédkor megsózni semmit. Természetesen túlságosan sokat borított bele a teáskanálról, idétlen grimaszt vágott, aztán elnevette magát. Négy hónap óta először. Beleborította a fazékba az elsózott levest; na, még egyszer próbáljuk meg, szűrte fogai között a szavakat. Másodszorra már sikerült, jóízűen kanalazta élete első levesét, melyet ő főzött.

Csorgott homlokán a veríték, amikorra a ház előtt lenyírta a füvet, rendbe tette az árkot, megelégedve gyomlált a ház előtti virágoskertben; ismét gondos gazdának érezte magát. Jó napot kívánok!, csilingelt mellette egy hang az úton; felkapta fejét, a bicikli elsuhant mellette, fehér, lobogó blúz, fehér térdnadrág, formás fenék, szandál, vörös haj; nem ismerte a hölgyet, aki a szomszéd előtt pattant le a modern drótszamárról, nyitotta a kaput, vissza sem nézett a hajladozó férfira.

Elégedetten fejezte be a munkát, elhatározta, másnap kimerészkedik a kertbe is, ásóra, kapára, gereblyére lesz szüksége a küzdelemhez. Hétvégére rend lesz, mint régen. Fáradtan ült le a nappaliban a televízió elé, kivételesen öntött magának egy kis vörösbort. Feleségével esténként mindig ittak egy pohárral; jót tesz a vérnek, mondta az asszony, ő pedig nem vitatkozott, pedig a finom barna sört jobban szerette.

Szombaton délután hét ágra sütött a nap, lentebb eresztette a redőnyt a nappali ablakán, elrobogott egy kamion a ház előtt, szinte beleremegtek a falak, annyit látott, hogy az árokba pottyant valami. Komótosan kisétált az utcára, legnagyobb megdöbbenésére egy bicikli feküdt a fűben, az árokban pedig egy nő ült, a ruháját igazgatta.

– Dezső! Te vagy? – kérdezte meglepetten, aztán felnevetett. – Ez a piszok kamion elsodort, nem vagyok elég nehéz, mert a szele beborított az árokba. Na, gyere már, segíts kikászálódni innen – nyújtotta kezét.

– Juli, te vagy? El sem hiszem – ugrott mellé az idős férfi, megfogta finom kezét, segített felkelni az árok mélyéről. – Te hogyan kerülsz ide? – kérdezte, miközben furcsa zajongásra lett figyelmes mellkasában, ismerős érzésre, melyet már régen eltemetett magában.

– Úgy tűnik, a szomszédod vagyok – nevetett a nő –, csak nem állsz velem szóba.

– De te Pesten laktál, mindig is pesti lány akartál lenni! És egy pesti gimnáziumban akartál irodalmat és történelmet tanítani!

– Igen. Pesti lány. És gimnáziumi tanár. Így is lett. Te pedig mindig vidéki fiú, a föld, az erdő szerelmese voltál.

– Igen. Te nem akartál maradni, én nem akartam városi gyerek lenni.

Úgy beszélgettek, mintha közben el sem röppent volna harminc esztendő, Dezső remegő kézzel, széles gesztusokkal mesélt, Juli viháncolva, nevetgélve, akár egy csitri, a férfi néha bátortalanul megsimogatta a nő karját, aki olykor megfogta finom kezeivel a férfi erős kezét.

– Vírushelyzet van, pedig megölelnélek! – jelentette ki huncutul Juli. – Amióta meghalt a férjem, még senki sem nevettetett meg.

– Maszk, gumikesztyű és egyéb óvintézkedés kötelező az ölelkezéshez – mosolyodott el Dezső. A bicikli még mindig az árokparton hevert. Kosarában ott volt egy kenyér, két paradicsom, két paprika. Az alkony ott toporgott körülöttük, de nem akart zavarni.

 

Fotó: Pinterest

Morzsalékok 5.

A tolerancia bennünk van.

Ha akarjuk.

Ha nem akarjuk, akkor csak ítélkezünk.

o

Nem érek égig, csak a földig.

Mélyen hajolva, alázattal.

o

A szavak olykor elvesztik

jelentésüket, formájukat,

aljas tövisekké válnak.

Vagy csak nem értjük

egymást.

o

A kocsmák asztalán,

a bádogpultra folyt

sörhabban olykor

megcsillannak az

elveszett álmok.

Egy-egy pillanatra.

Aztán a csapos

letörli.

o

Az ember néha belehal a vágyaiba.

Máskor vágyakozik a halálra.

Közben valójában semmi

sem történik.

Semmi.

o

Valaki mindig meg akarja mondani,

hogy milyen legyen a világ.

Nem kellene a világnak is

szólni erről?

o

Valaki magáévá tehetne,

akár egy nyakláncot,

egy kényelmes cipőt.

Talán ott a baj,

hogy sem nyaklánc,

sem cipő nem vagyok.

o

Meghallgatok mindenkit.

Néha én is elmondanám,

ami bennem motoszkál,

de már elfelejtettem,

hogyan kell.

Hát, nem mondom.

Nem is hiányzik

senkinek.

o

„Persona non grata” vagyok.

Hát, ha már kívánatos

nem lehetek,

valami azért csak

legyek!

o

Azt mondják az okosok,

a szerelemért, a szeretetért

meg kell dolgozni,

keményen.

Régen láttam már ennyi

munkakerülőt.

o

Azt is mondják az okosok,

„a pénz nem boldogít!”

Én azért néha megpróbálnám.

o

Egy reggel arra ébredtem,

hogy nem élek.

Nem tetszett.

Még a kávé sem esett jól.

o

Valamikor utáltunk a

„Legvidámabb barakkban”

élni.

Most utálunk az örökös

árokásók, gyűlölködők,

hazudozók között létezni.

Nem kellene már

tenni valamit?

o

Azt mondják, morgós

öregember vagyok.

Az én koromban

már előfordulhat,

ám rácsodálkozom,

hogy morgásom oka

a kutyát sem

érdekli.

o

Lefestem feketével az összes betűt,

szót, mondatot,

melyet papírra vetettem.

Gondoljon mindenki

amit csak akar!

Fotó: Pinterest