APRÓSÁGOK 19

 Sündisznó-csináló 

Föstös Alfréd elégedetten dőlt hátra karosszékében; csak ki kell nyújtani kezét, övé lesz a világ, elég hozzá néhány hülye, akik kitartanak mellette, hülyékből pedig akad bőven. Nem aggódott. Rosszkedvűen bámulta a tükörben magát; reggel meg kellett pofozni az asszonyt, megint replikázott, hogy leköpték az utcán; Frédi, nem lehetnél te egy kicsit rendesebb ember?, kérdezte, a második pofon után már nem kérdezett semmit, a harmadiknál kicsit felrepedt az ajka, a negyediknél azonnal megjelent a szeme alatt egy lila monokli. 

Nem, nem akart rendesebb ember lenni, egy politikusnak nem az a dolga, hogy rendes legyen, küldetéstudata van, mely még a bőréből is kigőzölög, kicsit büdös, kicsit undorító, de mindennek és mindenkinek ára van. Ezt ő tudta a legjobban. 

Kicsikém, egy politikusnak nem az a dolga, hogy jó legyen, hanem hogy kiépítse a rendszert, melyben mindenki megtalálja a helyét, melyben mindenki tudja, mi a dolga. A magasabb célokat nem értik, nem látják az emberek, de nem is kell érteniük, nem is kell látniuk, nekik csak az a dolguk, hogy végrehajtsák a parancsokat, ne kérdezzenek, csak álljanak be a sorba, magyarázta hüppögő feleségének. Ne bonyolítsd túl a saját életed te se! 

Föstösné nem szólt, csak bólogatott, aztán kiment a műhelybe, a szögbelövő pisztoly tartályát feltöltötte szögekkel; az első szög, amit kilőtt, átszúrta Föstös Alfréd bal heréjét. A halottkém száz darab szöget szedett ki a férfi testéből, Föstösné Geréb Cecília a kihallgatáson csak ült hallgatagon, arra a kérdésre pedig, hogy mi tettének oka, azt válaszolta, hogy kicsi korától kezdve imádta a sündisznókat, olyan csinos kis orruk és fényes gombszemük van, de neki csak egy patkány jutott. 

Csepűrágók

Bízd rám, főnök, majd én elrendezem ezeket a csepűrágókat; a kis hülyék azt hiszik, az utca a színpad, de majd átírom én a darabjukat! Azt mondod, nem írtam még egy darabot se? Nem, de ez nem probléma, megoldom ezt is, ha kell. Ne aggódj, nem lesz bajuk, egyébként is megunják ezt a lázadást hamar, nyámnyila társaság, egyik se volt katona, nem bírják a terhelést, hamar itt lesz a tél, befagy a seggük, rohannak az anyjuk szoknyája mellé. 

Dehogy, főnök, nem bántjuk őket, adunk mi a látszatra; a tanárokat egyszerűbb lesz megfogni, megfizetjük őket, de ha az nem használ, elzavarjuk mindet, majd a másod-, harmadvonalból biztos lesz jelentkező, aki tanítja őket. Mire? Az mindegy, lesznek órák, működik az egyetem, mindenki jól jár, senkinek sem lehet egy szava se, majd úgy táncolnak, ahogyan mi fütyülünk. Színészkedni könnyű, mi ezt tudjuk nagyon jól, ugye, főnök? Jól van, nem beszélek, csak bízd rám, megbízható embereim vannak. Minek kellenek pisztolyok és géppisztolyok? Csak a biztonság kedvéért, ha nem értene a szép szóból a csőcselék. Már elkészítettük a videókat, ha nemzetközi felháborodás lenne, ők lőttek először, jól látszik. Persze, főnök, nem lesz gond, egy ilyen nevetséges kis lázadás nem ingathatja meg a birodalmat. Be kell tartani és tartatni a törvényeket, a törvények mindenkire vonatkoznak. Bocs, főnök, csak vicceltem. Én egyébként is utálom a színházat! 

Nem fontos emberek 

Zuhogott az eső, Takács úr nagy, fekete esernyőjét kifordította a szél, eltörtek a filigrán fémpálcák, a vékony vászont úgy csapkodta a vihar, mintha egy meglőtt holló verdesne szárnyaival felette, ráadásul lekéste a buszt is. Este vacsorát akart főzni magának, de biztos volt benne, abból már nem lesz semmi, pedig rántott májat kívánt, sült krumplival, ecetes paprikával. Ő egy nagyon szerencsétlen ember, mindig is az volt, de sosem elégedetlenkedett, viszonylagos egészségben megélt hatvannégy esztendőt. Volt benne jó is, bár egy sem jutott eszébe. Ám még élt, ez biztatónak tűnt. 

Takács Dezső, szólalt meg váratlanul Isten; kék nadrág és fehér póló volt rajta, fehér szakálla gondozottan simult mellkasára, egyet kívánhatsz!; a mennydörgés az utolsó szavakat elnyomta, Takács Dezső azon gondolkodott, hogy még mit mondhatott a fehér hajú úriember. Otthon akarok lenni, felelte határozottan, Isten megcsóválta fejét, kívánhatnál egy szép házat, kocsit, netán sok pénzt is, most jókedvemben vagyok, teljesítem a kívánságodat! Azt tudnod kell, ha most hazatérsz, ott a Halál vár rád, dühös, mert megvárakoztattad, megitta a borodat, a hűtőszekrényedben lévő füstölt sajtot is megette. 

Nem baj, nem sajnálom tőle, mosolyodott el az idős férfi, és ha engem vár, akkor ideje menni. De én életet kínálok neked!, mordult fel Isten. 

Tudod, sokat imádkoztam hozzád, úgy gondoltam, te majd segítesz, de soha nem történt semmi, sosem teljesült egyetlen kívánságom sem, sőt, nem is szóltál hozzám soha. Miből gondolod, hogy most majd minden rendben lesz? 

Mert én vagyok az Isten! Bizonyítsd be!, vihogott Takács Dezső! Isten haragjában egy villámmal agyonsújtotta, nem bírta elviselni a pimaszságot és a hitetlenséget; abban a pillanatban ott termett a Halál. Megint az én ügyfelemet intézted el, csapta össze dühösen tenyerét, pedig haladékot akartam neki adni! 

Minek? Nem érdemelt ez semmit! 

De, jó ember volt. Segítette az elesetteket, egyszer megmentett egy nőt, aki a Dunába akarta ölni magát, és otthon van az öreg kutyája, akit a sintér kezéből ragadott ki. Mi lesz most vele? 

Majd lesz valami. Ez a Takács nem volt fontos ember, csak egy gyáva kispolgár. A Halál dühösen morgott valamit, de Isten rá se hederített; elég volt mára a munkából, jöjjön az élvezet. A Halál nem szólt semmit, csak szomorúan bámulta az ősz szakállú férfit; kár az emberekért, suttogta maga elé.

Fotó: Mandiner