Szilveszteri főzőcske

Ültem az ágy szélén, kábán, az álom még a homlokomban lógott, álmosan, képileg élesen, nők és férfiak, hosszú, tömött sorokban, én pedig a szemüvegemet kerestem, hogy jól lássam, mi is történik, de mielőtt megtudhattam volna, felébredtem. 

Kávé. Intravénásan. Kettő, hogy magamhoz térjek; az év utolsó napja, felkészülök a következőre, az évre, igyekszem gyorsan elfelejteni az ideit. Pocsék év volt, azt mondják, vírusilag, korlátozásilag, gondolkozásilag, nemzetileg, együttműködésileg, rendszerileg; rádöbbentem, hogy rabszolgaságomnak nincsenek határai, csak nekem vannak korlátaim. Keserű felismerés. Rögtön ittam is egy stampedli finom barackpálinkát, enyhítendő a stresszt. Kinéztem az ablakon, néhány jegesmedve birkózott az utcán, melegük volt, már a tél sem a régi, ebből rájöttem, hogy még mindig itthon vagyok, valóban, nem látom Hawaii pálmafáit. Megnyugodtam, nekem is van egészséges nemzettudatom, nemcsak Tóth Gabinak, bár ő jobban énekel mint én, és az ő nemzettudatáért jobban megfizetik mint engem, de az év utolsó napján ne kötözködjön az ember. 

Beléptem a kamrába, lencseleves lesz, füstölt csülökkel, kolbásszal, bőrös malachús, sütve, hagymás tört krumplival. 

– Te, asszony, itt van a spájzban egy Iván – kiáltottam oda feleségemnek. 

– Simán – válaszolta. 

Megnéztem jobban, nem simán, elég szőrösen, vodkát ivott. 

– Davaj, davaj – tessékeltem ki barátságtalanul. 

– Csak ideiglenesen van itt – replikázott az asszony, na, de ebből én már megjöttem, voltak ők már itt ideiglenesen negyven évig, még egyszer ne játsszuk ezt. 

Egyébként sem iszom vodkát, szovjet pezsgőt sem, nem is szeretem a pezsgőt, nemzetileg vértezetten csak jó magyar borokat és (európai identitásomat erősítve) Jägermeistert (csakis a gyógynövények miatt). 

Főtt az étel a tűzhelyen, a rezsi-csökkentett gáz vidám, sárgás-kékes színnel lobogott, a gázóra is vidám őrültséggel pörgött, a malachús vidáman sült a sütőben, elvégre szilveszter van; nem is volt ellenemre ez a nagy vidámkodás, legalábbis nem annyira; már csak a mennyei fanfárok megszólalását vártam, hogy a Jóisten is betoppan majd, leül az asztalhoz, megkínálom egy pohár borral, megbeszéljük a világ folyását, mely aztán most folyik össze-vissza, amerre csak lát. 

De nem toppant be, vallásos áhítatom visszatért a nulla szintre, nem lesz már belőlem sosem jó keresztény, talán, ha engem is dotálna kicsit az állam, akkor egészen sok mindent képes lennék elhinni, de az állam tojik rám, meg az egyház is, nem vagyok jó alany én már semmire. 

Vidám pezsgéssel főtt a lencseleves, puhult a füstölt csülök, miközben a világ meg egyre keményebbnek tűnt, csupa harc, háború, halál; a szomszédom, Krivacsitz bácsi meg is mondta, a józanság elment világgá, nem is világgá, egyenesen a Marsra, aztán visszaküldte maga helyett a háború istenét. Nem annyira értettem, minek is ez a háború, de az öreg elmagyarázta, minden a pénzről és a hatalomról szól. Világos. A fene ebbe a pénzbe, meg a hatalomba is, nem lehetne normálisan élni? 

Az asszony a fejét ingatta, még szilveszterkor is ilyen gondolataim támadnak, üljek nyugodtan a seggemen és fogjam be a számat, mert még a végén jön a fekete autó, és elvisznek egy bentlakásos nyaralásra. Az asszony hülyeségeket beszél, nem, nem lesz itt ilyen, Rákosi biliárdgolyó fejének az árnya már nem vetülhet erre a szegény nemzetre még egyszer, de Krivacsitz bácsi is a fejét ingatta; csak nyugtával a napot, fiam, mondta, én pedig fancsali képet vágtam; idióta hittérítők csöngettek be, az élet nagy kérdéseiről akartak tájékoztatni, én meg azt mondtam, na, ne vicceljenek velem. Azt felelték, nem viccelnek. Ennyiben maradtunk. 

Szépen pirult a bőrös malachús, jól megy, még mindig jól megy, leves is, sült hús is, ne nyafogjak; az átmenetileg ismét engedélyezett ünnepi petárdákat már sokan előkészítették, de én nem szeretem az üres pufogtatást, jobban veszi az ki magát, ha a tűzijátéknak van értelme, a szavaknak is nagy hatalma van, nem lehet csak úgy beleszórni a világba, mert az embereknek gyönge a szövegértése, és még a végén tényleg elhiszik, hogy itt a Kánaán, no, meg a feltámadás. 

Feltámadhatnánk már, én is úgy gondoltam, megsült a malachús, megfőtt a lencseleves, megpuhult benne a füstölt csülök, hiába, no, az ember szokásai rabja, a lencse hátha meghozza az új esztendőre a szerencsét és a gazdagságot. 

Bámultam ki az ablakon a hideg világra, elgondolkodtam, nagy ünneplésünk közepette nem ártana azért állatainkra is odafigyelni, ők nem ünneplik az új esztendőt, viszont rettegnek a nagy hangzavartól, de ezt már csak egészen halkan jegyeztem meg, mert még az asszony ismét letorkol. Aztán az jutott eszembe, nem mehet ez így tovább, erősen hiszem, hogy jobbra fordul sorsunk, csak beszélni kellene, értelmesen kellene beszélni, rámosolyogni egymásra, megölelni a másikat, inkább érteni, értelmezni, mint hinni a világ dolgait. Krivacsitz bácsinak töltöttem egy stampedli finom barackpálinkát, mosolyogva koccintottunk. 

– Mindenkinek boldog új esztendőt kívánok, barátom – mondta az öreg. Tudtam, hogy így is gondolja, nagyon komolyan, emberséggel és tisztességgel, ami, ugye, már nem olyan nagyon jellemző a mai világra.

– Ránk is férne már – bólintottam. – Igen, én is azt kívánok mindenkinek, könnyebb, normálisabb, boldogabb új esztendőt! És ne felejtsetek el mosolyogni, ölelni – és gondolkodni!

Fotó: Blikk