Az élet tele van gyönyörűségekkel (is)

Ficzuk úr nagyon gondosan kiszínezte a betűket, mindegyiket sötétkékre, a rikító citromsárga háttér előtt táncoltak, illegették magukat. Elégedett volt a látvánnyal, mosolyogva pattintotta helyére a kitűző műanyag, átlátszó fedelét, majd azonnal ki is tűzte zakója hajtókájára; az ember tegye meg, amit meg kell tenni, se többet, se kevesebbet, mert a kiállás, az egyértelmű véleménynyilvánítás a mai bolond világban nagyon fontos. A zakót egy vállfára akasztotta és fellógatta a konyhaszekrény kilincsére, úgy is hamarosan indul a boltba, már nem süllyeszti be a szekrény sötétjébe. Hátrált néhány lépést, igen, teljesen jól olvasható a kitűzőn a felirat: JE SUIS CEU!

Ha hazajött a bevásárlásból, felhívja Annácskát, úgy tervezte, elhívja vacsorára a Törpördög kisvendéglőbe, kiváló a konyhájuk, ő biztosan harcsát fog enni, roston, Annácska pedig azt kér, amit csak akar, mert nem szereti a halat; és rendel neki édes Martinit is, az a kedvence. Igen, bizony, hátsó szándék vezérli, imádja azt a cserfes nőszemélyt, elvarázsolja, megbolondítja, megdobogtatja a szívét, aztán a következő pillanatban megöli, épp mihez van kedve, de akkor is imádja. Ficzuk úr úgy érezte, megérett a helyzet arra, hogy megölelje, hogy végre lehúzza csábító bordó francia bugyiját, végre combjai közé fúrja fejét, végre szembenézzen a sokat emlegetett kakastaréjjal, mely művészi szőrzet Vénusz templomán. Bele is pirult a gondolatba, de annyira vágyott már Annácskára, hogy minden érzést szabadjára engedett, a szavak képekké, érzetekké, ízekké és illatokká transzformálódtak, szétlökdösték a kételkedés marcona katonáit, elszántan törtek a cél felé. Jól van, jól van, majd meglátjuk, hogyan alakul, motyogta maga elé, aztán elmosolyodott; ha tekintetébe bele tudok veszni, akkor a bugyijába is sikerülni fog. Ebben maradt önmagával.

Az ősz kegyes volt, sütött a nap, Ficzuk úr pedig boldogan sétált, büszkén kihúzta magát, olykor lepillantott kitűzőjére; ki kell állni, igen, a bolond világban is tudja az ember, hogy mit akar, gondolta határozottan.

– Vén hülye! Maga egy hazaáruló! – visította Kabhegyiné, három foga nehezen viselte a büszke elszigeteltséget, akár egy vércse, úgy nyújtotta karmait a kitűző felé, hogy megragadja és letépje, ám Ficzuk úr egy oldalirányú sasszéval elkerülte a lecsapni készülő vén boszorkányt, akit vitt a lendület, akár egy elszabadult hajóágyút, elveszítette egyensúlyát, és egy félfordulat után a járda közepén termetes fenekére zuttyant.

– Kabhegyiné, maga megbolondult? – nyújtotta kezét az öregasszonynak, hogy felsegítse, de az csak visított, torkaszakadtából, mintha ölnék.

– Maga disznó! Maga a nép ellensége! – ordította rekedt, éles, magas hangon. – Maga egy sorosista CEUseszku! Emberek, látják, a haza ellensége! – mutatott rá görbe ujjaival.

A járókelők kíváncsian megálltak, volt, aki azonnal felmérte a helyzetet, mosolyogva bólintott Ficzuk úrnak, az a mosoly pedig minden támogatással felért, mások azonban megvető grimasszal nyugtázták a kitűzőben ágaskodó kék betűket, villámlott a szemük, néhányan imára kulcsolták kezüket, mások a Himnuszt kezdték énekelni, miközben dühösen csapkodták öklükkel kidüllesztett mellkasukat, mintha csak egy gorillacsapat vezérhímjei lennének. Kabhegyiné lankadatlanul sipákolt, egészen formás kis tömeg gyűlt köréjük, két részre oszolva, egyik fele dicsérte és védelmezte a férfit, másik fele folyamatosan szidalmazta. Felettük egy óriásplakáton pedig ez volt olvasható: „A jövő elkezdődött!”

Egy magas, kopasz férfi lépett hozzá, vicsorogva megmarkolta a grabancát, erőteljesen meglódította, Ficzuk úr pedig a járda melletti sáros pocsolyában landolt; az ellentábor ujjongásban tört ki, megtapsolták az elkövetőt, aki színpadiasan meghajolt; így kell bánni a haza ellenségeivel!, süvöltötte.

Ficzuk úr a pocsolyában ücsörgött, igyekezett kezével szeméből kidörgölni, arcáról letörölni a sarat, amikor megállt az út szélén egy rendőrautó, négy fiatal rendőr ugrott ki a járműből.

– Személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmit! – magasodott Ficzuk úr fölé egyikőjük; úgy tartotta kezében a gumibotot, mint egy szál gyulai kolbászt, de nem volt nála se kenyér, se vaj, se paprika.

– Nincsen jogosítványom – csóválta fejét Ficzuk úr, a szeméből még mindig nem sikerült az összes sarat eltávolítani.

– Jogosítvány nélkül vett részt a forgalomban? Hol a járműve?

– Nincs járművem?

– Nincs? Ellopták?

– Dehogy lopták. Gyalog vagyok. Csak az a férfi – a bal szélen, abban a fekete nadrágban és kabátban –megtámadott.

– Milyen nadrág, milyen kabát, milyen színű férfi?

– Hagyjuk – tápászkodott fel bosszankodva Ficzuk úr. – Megyek.

– Maga nem megy sehová! Személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmit kérek.

– Maga idióta? Vagy süket? Mondtam, hogy nincs.

– Ne sértegessen engem! Szóval, magának nincs semmije, tehát vagy hajléktalan, vagy migráns – emelte fel mutatóujját a rend büszke őre.

– Magának elment az esze! Jó hogy azt nem mondja, hogy terrorista vagyok! – lázadt fel dühösen a férfi, ám a rend szigorú őre máris előkapta a bilincset, és a csuklójára kattintotta.

– Ficzuk úr! Maga meg mit keres itt? – tátotta el száját Kemenes százados, az ügyeletes tiszt.

– A beosztottjait kérdezze. Ők hoztak be.

– Fiúk, leléphetnek. Nem kell papírmunka sem ebben az ügyben, én elrendezem – intett a százados, közben levette a férfi kezéről a bilincset.

– Bolond egy világ ez, Kemenes úr. A fiai kicsit túlbuzgóak.

– Sajnos, a parancs, az parancs. Hülye törvény ez. Bűnözőket kellene hajkurásznunk, nem hajléktalanokat.

– Az. Hülye törvény. És az emberek is hülyék. Tájékozatlanok és agresszívek. A gyűlölet magja már kikelt, és fertőz.

Sokáig ült a fürdőkádban, fekete volt a víz a koszos sártól. Leengedte, majd ismét engedett, tisztát, elterült a forróvízben. Nevetett, ilyen is csak vele fordulhat elő, ám mégsem volt ez felhőtlen kacaj. A gyűlölet magja már tényleg kikelt. Lassan szárba szökken, gyökere mélyre kúszik, levelei nagyra nőnek, elfogják a napfényt, és sötét lesz, ismét nagyon sötét.

Nem, ebbe bele sem akart gondolni, tudta, hogy ez mit jelent, veszélyes idők, gyilkos idők jönnek. De akkor is hordani fogja a kitűzőt, mindig majd az aktuális szöveggel. Mert az embernek meg kell tenni, ki kell állni, el kell mondani, ami a szívét nyomja. Mert az a demokrácia. Még akkor is, ha most elviszi a rendőr.

Megigazította az ing nyakát, a felső gombot nem gombolta be, nyakkendőt sem kötött. A sarki virágüzletben már megrendelte a csokrot. Az élet tele van gyönyörűségekkel, jelentette ki hangosan, és elindult az étterem felé, ahol Annácskával találkoznak. Az élet – minden csúfsága ellenére is – tele van gyönyörűségekkel, és ez így van rendjén. Bólintott és elmosolyodott.

Fotó: Pinterest

A huszonhatodik

Az emberek a szép történeteket szeretik, mert oly gyönge a lelkük, oly nagy az igazságérzetük, viszolyognak a csúnya szavaktól, leginkább a tündérmesékkel elégedettek, a beteljesült szerelemmel, amikor a jó legyőzi a rosszat, és a happy end maga a katarzis. De engem nem érdekelnek az emberek, már nem, a gyönge lelkük sem, tündérmesék sincsenek, a jó is csak ritkán győzi le a rosszat, hát, térjünk vissza a valóságba, kedveskéim.

Lassan tértem magamhoz, a pajta végében feküdtem, abroncsukat vesztett, kiszáradt boroshordók, rozsdás kerti szerszámok, szakadt zsákok között, a recsegős és száraz szalma beleragadt véres hajamba. Még mindig kábult voltam az ütéstől, fájt az oldalam, a jobb karom eltörött, hangok martak agyamba, mint a vércsevijjogás vadászatkor. Gyönyörű volt a bohócruhában, a piros bohócorral, a fehér bohócarccal, a festett könnyekkel, közben mosolygott a szeme, mosolygott a szája, minden mozdulatában benne volt a tizenegy és fél évesek minden bája, minden szépsége. Szerelmes voltam belé, a majdnem tizenkét éves, a majdnem lovag, a majdnem megcsókolt.

A hangok azóta is ott vannak a fejemben, belemarta őket az idő sava, kitörölhetetlenül, hogy fájjanak minden pillanatban, szítsák bennem a gyűlöletet, hagyják belemerülni a részvétlenség mocsarába, hagyják fuldokolva elpusztulni az együttérzést, mely ott ragadt az öreg pajta korhadt faszerkezetébe ivódva az idők végezetéig.

Láttam a férfit. Magas volt, jól öltözött, erős, sötét bajusza eltakarta vékony felső ajkát, citromsárga-bordó-kockás nyakkendőt viselt, halványsárga inget, sötétbarna zakót, fekete bársonynadrágot, fekete bőrcipőt, sötétbarna haja hullámos tincsekben lógott nyakába. Lihegett, furcsa fejhangok szakadtak ki belőle, miközben Laura fuldoklott a nyakára fonódott ujjak görcsös szorításában, fájdalma és félelme ráfolyt a pajta alján szétszóródott szalmára, végigcsorgott a mocskos padlón, örvénylett, akár az unalmasan szürkének látszó közönyös idő, mint a könyöklő, semmit sem csináló Isten; jó lenne azt hinni, tőlünk függetlenül történnek a dolgok, mint általában, csak megtörténnek, részvétlenül, megmentetlenül, megváltoztathatatlanul, és nekünk semmi felelősségünk sincs. De. Van.

Morgan homlokáról csurgott a veríték, meg kellett hegeszteni a medence felett tornyosuló állványzatot, kettétört a motoros csigát tartó bak. Az idős férfi bizalmatlanul pillantott az alatta hullámzó, áttetsző folyadékra, megtapogatta derekán a biztosítókötelet; megnyugodva folytatta a munkát.

Hat éve költözött haza Ausztráliából, meghalt a felesége, gyereke nem volt, mérnökként jól élt, komoly vagyont halmozott fel, de nem akarta az államra hagyni, a csuhásokra meg főleg nem. Én voltam az egyetlen unokaöccse, úgy döntött, ha eljön az ideje, gazdag embert csinál belőlem; bár nem voltam rászorulva, elfogadtam az ajánlatát. Ha eljön az ideje.

– Morgan, bírod még? – kérdeztem tőle; lecsót készítettem reggelire, sok friss paradicsommal és paprikával, tojással, ahogyan szerette.

– Ettől az ételtől magyarabbnak érzem magam – mosolyodott el.

– Tudod, mire gondolok.

– Tudom. Bírom még. Akarom bírni. Jót tesz a lelkemnek.

– Jót tesz a lelkednek?

– Azt hiszem, igen. Sokszor elmulasztottam kiállni önmagamért, másokért, úgy véltem, nem az én dolgom igazságot tenni, nekem ott voltak a gépek, a tervezés, kiélhettem kreativitásomat. Tudom, homokba dugtam a fejem, nem érdekelt a világ, de amikor Emma meghalt, rádöbbentem, hogy mennyi nyomorúság van körülöttem, de fogalmam sem volt, mi tehetne egy öregember. Öreg voltam már forradalmárnak.

– Most forradalmárnak érzed magad?

– Nem. Csak igyekszem bepótolni az elmulasztott együttérzésemet.

Ő a huszonhatodik. Ügyes, jól fogalmaz. A chat eltakarta, de tudtam, hogy felnőtt, a szóhasználata, szófordulatai, az ügyeskedései elárulták. Rómeó. Én nem vagyok Júlia, mint mindig, Lauraként jelentkeztem be. Már harmadik hete társalogtunk az interneten. Nem adtam könnyen magam; jaj, szigorúak a szüleim, nem engednek sehová, pedig betöltöttem a tizenkettőt. Már háromszor hívott találkára, a Gellért-hegy közelébe, imádja az erdőt, tizenhat éves Rómeó, imádja az erdőt; a rohadék!, nem adtam könnyen magam. Kitartó volt. Amikor megemlítettem neki, hogy jövő szombaton nagyanyámnál leszek Diósdon, fellelkesült, ha akarom, akkor ő is leutazik Pestről, mondta, én meg adtam az ártatlant, meg a szerelmest; nagyanyám korán elalszik, ki tudok szökni, észre sem veszi, végre találkozhatunk.

Éreztem, ő lesz az. A huszonhatodik.

– Morgan, bírod még?

– Persze. Új páciens van?

– Igen.

– Ő az?

– Nem tudom még. Nagyon óvatos. Talán.

– Biztos vagy benne, hogy él még?

– Igen. Érzem. Húsz éve érzem. Kérdezhetek valamit?

– Persze, kérdezz.

– Még sosem mesélted el, hogy mi történik.

– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod?

– Nem, de ha végre ő lesz az, ott akarok lenni.

– Először ordibálnak, káromkodnak, aztán imádkoznak, majd sírnak, percenként öt centimétert süllyednek, húsz perc alatt éri el talpuk a folyadékot. A múltkor az egyik megátkozott, még latinul is hablatyolt valamit.

– Mocskos állatok.

– Azok.

Szabó Lajos megnézte magát a tükörben, ősz tincsei még mindig rakoncátlanul tekeregtek arca körül, de jól tartotta magát, nem eresztett pocakot, nem lett ráncos az arca, még mindig jól állt neki a halványsárga ing, a citromsárga-bordó-kockás nyakkendő. Nem volt már fiatal, ötven is elmúlt; felesége dühösen támasztotta az ajtófélfát, nem értette, miféle megbeszélésre kell menni szombat este a férjének, miféle munkahely ez, ahol még szombaton este is dolgozni kell; jönnek haza a gyerekek, az unokák, készül a vacsora, a férje pedig nem segít, megint nem segít. Szabó Lajos tudomást sem vett feleségéről, izgatottan igazgatta magán a ruhát, még egyszer megfésülködött, nyomott egy kelletlen puszit az asszony arcára, rápillantott karórájára, fél ötöt mutatott, indulni kell.

– Még mindig nem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekszünk-e. Nem vagyunk istenek, nem vehetjük át a szerepét.

– Ez csak moralizálás, fiam, minden bűnösnek meg kell kapni megérdemelt büntetését, ha a jog alkalmatlan a méltó büntetés kiszabására, akkor valakinek meg kell tenni.

– Ez hetvenöt esztendőn keresztül eszedbe sem jutott. Én rángattalak bele. Ne haragudj.

– Nincs miért haragudnom. Önként vállaltam, amikor megismertem történetedet, én már öreg vagyok, semmi sem számít, ha felelnem kell tetteimért, felelek, ha meg kell halnom, meghalok.

A terepjáróval úgy álltam meg, hogy jól belássam a teret. Negyedórával előbb leparkoltam a Lidl parkolójába, a távcsővel alaposan átnéztem minden zugot, hátha megbújik valahol. Nem akartam lebukni, nem akartam elriasztani, bár nem tudtam, hogyan néz ki, ismét a megérzésemre, az emberismeretemre hagyatkoztam, huszonötször nem tévedtem, most sem fogok. Kiszálltam a kocsiból, rágyújtottam egy cigarettára, a kesernyés füst megnyugtatott.

Morgan járt a fejemben, aggódtam érte, nála szelídebb embert nem ismertem, pillangókat festett, olajfestékkel, fatáblákra, legalább száz kép díszítette már lakását;

– Keres valamit? – kérdezte Morgan az ősz hajú, magas, sportos alkatú férfit. A pajta oldalának támaszkodva, lapáttal a kezében bámult az idegenre.

– Nem, dehogy, csak sétálok. Valamikor régen már jártam itt, szép emlékek kötnek ehhez a vidékhez.

– Erre lakott?

– Nem, csak néhányszor kirándultam erre, szerettem az erdőt, a jó levegőt, minden életre kel ebben a beszédes csendben, még a fiatalságom is – mosolyodott el Szabó Lajos, zavartan megigazította citromsárga-bordó-kockás nyakkendőjét.

– Én nem olyan régen lakom itt. Azt mondják, elátkozott környék, valamikor megöltek itt egy kislányt, többen látni vélték a szellemét. Azt is mondják, visszavárja a gyilkosát, de én nem hiszek az ilyen történetekben, csak az igazságban.

Szabó Lajos szűkre húzott szemmel, merev tekintettel figyelte az öreget, úgy pörgött az agya, akár egy széthajtott Singer varrógép, ízekre szedett minden pillanatot a húsz évvel ezelőtt lezajlott eseményekből. A kislány meghalt. A kölyök is. Senki nem láthatta, egy dűlőúton hagyta autóját, megvárta, amíg besötétedik, csak akkor tért vissza, nem kapcsolta fel a világítást, úgy zötykölődött a főútig. Senki sem láthatta meg, biztosan tudta. Az öreg nem volt ismerős, de zavarta valami a pillantásában, nem volt tolakodó, ám oly nemtörődömséggel, közönyösen támasztotta a falat, mintha csak az időjárásról csevegnének, mintha csak steaket sütne parázsló tűzön, vörösbort kortyolna, miközben a legnagyobb természetességgel magyarázná meg az élet dolgait; a sör tisztítja a vesét, a pálinka leviszi a vérnyomást, a zsíros étel előbb-utóbb – meszes reccsenéssel – elpattintja az ereket. Félni kezdett.

– Jöjjön be, mutatnék valamit – lépett felé Morgan.

– Nem, köszönöm, már mennem kell.

– Ez nem kérés volt.

– Na, ne szórakozzon velem, öreg, ez nem vicces – Szabó Lajos kihúzta magát, kidüllesztette mellkasát, akár a páviánok, amikor megküzdenek a nőstényért, hogy nagyobbnak, erősebbnek látszódjanak –, ne kössön belém, mert rosszul járhat.

– Én nem szórakozom, Pixel, Papucs és Riba is tudja ezt.

A három doberman feszülő izmokkal ült a pajta nyitott ajtajában, Szabó Lajos azt sem tudta, honnan kerültek elő ily gyorsan, észrevétlen, mozzanatlanul figyelték gazdájukat, aki az épület oldalának támasztotta a lapátot, intett, hogy kövesse.

Dühös voltam, bizonyára elrontottam valamit, gyanút foghatott, nem jött el, már lassan fél hét is elmúlt; csikorgó kerekekkel indultam vissza a tanyához, bekanyarodtam a bekötőútra, megláttam a rendőrautókat, a villogó lámpák kísérteties fényben táncoltak a pajta falán.

– Megbotlott a láncban, belezuhant abba a betonmedencébe – gesztikulált hevesen Szabó Lajos, szeme riadtan villózott, a rendőrök összehúzott szemmel hallgatták –, a kutyák elől felmásztam erre az oszlopra, szét akartak tépni, szerencse, hogy működött a mobiltelefonom a világ végén, ki tudja, meddig kellett volna ott gubbasztanom. Köszönöm, hogy megmentettek.

– Hogy került ide? – kérdezte a nyomozó.

– Csak sétáltam az erdőben. Szeretem az erdőt, mindig is szerettem. Megnyugtat a csönd, a jó levegő.

– Ismerte az áldozatot?

– Csak látásból. Néha összefutottam vele, megvendégelt egy kávéval, egy pohár vízzel. Barátságos öregember volt, kedveltem.

– Mindig öltönyben, nyakkendőben szokott sétálni az erdőben?

– Nem, dehogy, de összeszólalkoztam otthon a feleségemmel, megkérdezhetik tőle, kimenekültem ide. Az erdő megnyugtat. Mindig megnyugtat.

Végighallgattam a furcsa társalgást, a férfit nem gyanúsítottként hallgatták ki, közben a technikusokat figyeltem, akik kihalászták a kénsavval töltött medencéből Morgan holttestét. Szörnyű látvány volt, ruháját, haját, bőrét lemarta a sav, szeme helyén csak egy-egy sötét üreg tátongott. A rendőrök rögzítették a nyomokat, a sírás szorongatott, minden dühöm és fájdalmam a könnyeken keresztül akart kitörni. Lerogytam egy székre. Szabó Lajost elengedték a rendőrök. A pajta ajtajából még visszafordult, tekintetünk egymáshoz csapódott, mint két kard, szikrát vetve, arra készülve, hogy kiontsuk egymás vérét. Tudta, hogy felismertem, tudtam, hogy felismert.

Beesteledett. Egyedül ücsörögtem a pajtában, csak bámultam az ablakon át besandító Holdat. Megnyugodtam. Kortyoltam egyet a poharamban lévő testes, száraz vörösborból. – Lauráért és Morganért – emeltem magasra a poharat. Mindennek eljön az ideje, a bűnösöknek fizetniük kell. A huszonhatodik már az enyém.

Fotó: pixabay

A romlás lépcsői

(Nagyapám, Szabó András emlékére)

Minden egyes szívdobbanása annyira dobolt a dobhártyáján, mintha egy őrült zenész keményfa dobverővel püfölné az üstdobot, a megfeszített bőr mély jajdulással reagált a monoton ritmusra; kicsit remegett a keze, kicsit szédelgett, de az ő korában ennek nem volt semmi jelentősége.

Kávéja a konyhapulton gőzölgött, lassan, óvatosan nyúlt a csésze felé, ám keze átszaladt rajta, úgy tűnt, a fizikai létezés szigorú szabályai megszűntek, hologramként igyekezett megfogni a kávés kanalat. Csodálkozva bámulta kezét, göcsörtös ujjait, meg akarta dörzsölni arcát, ám keze akadálytalanul hatolt be fejébe. Nem érzett semmit. Nem baj, úgy is forró még a kávé, később megpróbálom, dörmögte félhangosan.

Fél óra múlva megitta kávéját, mintha mi sem történt volna; megcsalták érzékei, igen, csak ennyi történt, az agy nem működik már rendesen, keresni kell a szavakat, emlékezni az illatokra, ízekre, kutatni újabb és újabb indokok után, hogy az embernek még érdemes élni.

A következő napok eseménytelenül teltek, néha összezördült az asszonnyal, elfáradt a gyomlálásban; nem csinálod meg rendesen!, morgott felesége, sosem csinálod meg rendesen, ez csak „félmunka”!, vetette oda dühösen. Igen, az, bólintott hangtalanul, ha nincs már öröme a munkának, akkor sosem lesz tökéletes, sosem lesz „egész munka”, akkor csak nyűg és szenvedés. Percekig ácsorgott a gyönyörű amarillisz előtt, szépsége elbűvölte; csak az ember tökéletlen, állapította meg egykedvűen, furcsa, ismeretlen fájdalom hasított hátába, gerince közepébe, még a lélegzete is elakadt.

Kedden reggel korán kelt, kiment a piacra, krumplit, paprikát, paradicsomot és uborkát vásárolt; minden nagyon drága, mi a fene történik itt?, az emberek sietősen, lehajtott fejjel, mosolytalanul oldalogtak el mellette, rá sem néztek; bosszankodott, hogy mennyire kevés a nyugdíja, minden tartalékot felélnek már, aztán elnevette magát, nincs is pénze, se otthon, se a bankban; a kisemberek útja a munkából a temetőbe vezet. Azon törte fejét, mi szerez még neki örömet; nem volt hosszú a lista, sőt, egyre rövidült, mintha valaki titokban minden éjjel megkurtítaná a cetlit. A gyerekei ritkán jártak haza, élték a maguk szövevényes, pörgős életét, alig fértek bele az öregek. Csak néha. Csak kicsit. Ivott egy stampedli barackpálinkát, aztán még egyet. Igen, utána jobb lett. Kicsivel.

Mondd meg, öreg, mi a fenének farigcsálod ezeket a szobrokat?, mutatott felesége a kert végébe. Eladtál belőle egyetlen egyet is? Van valami haszna, vagy ez csak a te idióta szórakozásod? Nem válaszolt, bámulta a szobrokat, arc nélküli, egyforma emberek, némelyik nőnek nézett ki, a többség férfi, az elsőkbe már belemart az idő, az akácfa megfeketedett, néhol meghasadt. Mindig egyre alacsonyabb szobrokat készített, az erdésztől egyre kisebb akáctörzseket kapott, az utolsó már csak akkora volt, mint egy gyerek. Előző nap fejezte be, de ennek a szobornak már volt arca. Mosolygott. Reggelre valaki egy baltát állított bele, a fej kettéhasadt, a mosoly torz vigyorba váltott. Nem az asszony volt. Biztos nem ő. Csak állt előtte, potyogtak könnyei. Nem szólt senkinek.

Az a te bajod, hogy „valaki” akarsz lenni, de te már nem lehetsz „valaki”. Ahhoz te már öreg vagy!, vágta oda flegmán az asszony, aztán bosszúsan legyintett, elindult a konyhába.

Éjszaka nem aludt jól, pedig lefekvés előtt ismét ivott egy kis pálinkát. Azon gondolkodott, amit az asszony mondott. Igen, igaza van. Ő már öreg mindenhez. Az ember hatvanhat évesen csak „senki” lehet. Nem vitatkozott. Nem voltak érvei. Korán ébredt, megolajozta a láncfűrészt, aztán feldarabolta a szobrokat, mind a huszonnyolcat, közben úgy érezte, mintha a szívét marcangolná a fűrész, fröcsögött a vér, a lánc éles fogai szaggatták a szívizmot, az ereket, a gép visításától a szívdobbanások is szétforgácsolódva hullottak szanaszét. A végén már alig kapott levegőt, fájdalom feszítette mellkasát, belemart gerincébe, egészen belegörnyedt a kínlódásba. A falnak támaszkodva lépegetett a műhely felé, óvatosan, kicsit szédült. A satupadra tette a lecsorbult szélű poharat, remegett a keze, mellé is csordult az aranysárga színű pálinka. Gyorsan felhajtotta. Érezte szájában a kellemes ízt, nyelőcsövében a pálinka erejét, de mintha nem érkezett volna le gyomrába. Lenézett, látta a tócsát, az apró korty apró csöppekben hullott a műhely betonpadlójára, kezével meg akarta érinteni gyomra környékét, hasát, de keze akadálytalanul hatolt át testén. Döbbenten kapaszkodott meg a satupadban.

Nyilván mindennek ára van, nem vitatta, ő nem jó ember, nem életrevaló, nem simulékony, nem kedves, durva fejszéjével ilyenre faragta a sors, igyekezett változni, de nem tudott, aztán már nem is akart. Eszébe jutott, amikor egy veszekedés után összepakolt, kilépett az ajtón, vissza sem nézett. Az asszony sem szólt egy szót sem. Tizenkét esztendeig szabad volt, ott aludt, ahol az este érte, azt ölelte, aki visszaölelte, akkor dolgozott, amikor kedve tartotta, minden nap ivott, dohányzott, egyre többet. Abban az évben, az utolsó szabad évben farkasfogakkal toppant be a november, zúzmarásan, ködbe öltözve, a hideg műhelyben, a vasút mellett, ahol ideiglenesen lakott, nem volt fűtés. Lázasan, köhögve feküdt a szalmazsákon.

Kilencet ütött a templom órája, percekig ácsorgott az utcán az apró ablak előtt, aztán csak megzörgette, finoman, óvatosan, hátha nem hallja meg senki. Azt kívánta, hogy ne hallja meg senki, de nyílt az ablak, felesége elkerekedett szemekkel bámult rá; Julcsi, hazajöttem, mondta halkan, miközben a földet bámulta. Azt várta, hogy az asszony elzavarja, elátkozza, becsapja az ablakot, de csak annyit felelt, várj, kinyitom az ajtót.

Valójában nem sok minden változott, kevesebbet ivott, naponta fürdött, hetente kétszer megborotválkozott, tiszta ruhákban járt, és beteg volt, az orvos szerint szívasztma, szerinte csak kőből lévő szíve – gyötrelmek között – lassan elporladt. Az eredmény ugyanaz, szívasztma vagy elporladás. nincs különbség. Az asszony visszafogadta, de már nem együtt, csak egymás mellett éltek, néha összezördültek, aztán napokig nem beszéltek egymással, fájdalmukat mélyre ásták, olyan mélyre, hogy onnan már nem hallatszottak a ki nem mondott szavak.

Egy éjjel csuromvizesen ébredt, ujjai görcsben, összeszorított öklében a lepedő; a rémálmok néha még mindig gyötörték; mi a faszt keresünk mi itt, András?, kérdezte rémült tekintettel Gras Dezső, elfehéredve szorította a puska szíját, tömött hátizsákja meggörbítette keskeny vállát, a vékony, durva katonai kabát egy számmal, netán kettővel nagyobb volt nála, a vékony talpú csizma is lötyögött rajta, hiába tömte ki kapcával, pipaszár lábaival nem tudta betölteni. Én sem tudom, felelte komoran; a katolikus pap megszentelte a fegyvereket, megáldotta őket; a hazáért, fiaim, a hazáért!, kántálta átszellemülten. Ez nem az én háborúm, súgta Dezső, én nem akarok menni.

Ahogy kiértek a Don-kanyarhoz, az orosz mesterlövészek negyedik nap lelőtték a szakácsot, ő állt be helyére, Harc nélkül teltek a hónapok, közelített a tél, Dezsőt minden éjjel őrségbe vezényelték, mindig lilára fagyva tért vissza. A közeli falvakból ruhát és élelmiszert rekviráltak, aki ellenállt, zokszó nélkül agyonlőtték. Az orosz hideg megcsapolta erejüket, még igazán harc sem volt, de már megfogyatkozott a század létszáma.

Aztán egyik pillanatról a másikra megindult a szovjet invázió, hasaltak a lövészárokban, szorították puskájukat, rettegtek. Ez nem az én háborúm!, zokogta Dezső! Akik kihajtottak ide, otthon ülnek a meleg szobában, rántott csirkét zabálnak, konyakot isznak, nevetgélnek, mi meg itt pusztulunk el. Haza akarok menni!, üvöltötte a fiatal férfi, aztán találat érte a lövészárkot, egy repeszdarab Gras Dezső torkába csapódott, szívdobbanásai ritmusára spriccelt vére, kimeredt szemmel kapkodott levegő után, miközben barátja kezét szorította.

Két hónap múlva tért haza, lesoványodva, rühesen, fagyási sérülésekkel. Valamit ott hagyott az orosz sztyeppén, melyről soha többé nem akart beszélni, csak fojtogató álmaiban bukkant elő, amikor arra ébredt, hogy azt kiabálja, ez nem az én háborúm, ez nem az én háborúm! És tényleg nem az ő háborúja volt, az urak eldöntötték, az egyszerű embernek menni kellett, az urakból hőst csinált a történelem, az egyszerű emberek pedig elpusztultak, jeltelen sírokban feküdtek, lassan már senki sem emlékezett rájuk. Valamiért nagyon nem szerette a fehér lovakat és a díszünnepségeket, felvonulásokat.

Egyik reggel orvost kellett hívni, az asszony rosszul lett, szóltak a mentőnek, irány a kórház. Eltelt egy hét, aztán még egy, néha meglátogatta feleségét, csak ült az ágya mellett a széken, nem sokat beszélgettek, megigazította párnáját, adott neki inni. Nem sok jóval biztatták az orvosok.

Elővette a serpenyőt, szalonnát darabolt és füstölt kolbászt, Verkától, a szomszédasszonytól kapott friss csiperkegombát. Régóta vágyott már egy ilyen rántottára, de az asszony nem engedte, hogy megsüsse magának; napokig büdös lesz tőle a lakásban, a sült szalonna szagát még a függöny is magába szívja, dohogott Julcsi; hát, nem sütött szalonnás-kolbászos rántottát. Összeszaladt szájában a nyál, az illatok régi emlékeket idéztek, hajnalig tartó mulatságokat, melynek a vége mindig lerészegedés volt. Meztelen fürödtek a Zagyvában, a lányok pedig eldugták ruháikat, visítva szaladtak a fiatal férfiak elől, némelyik hagyta magát elkapni, de csak a szerelmének. Neki még akkor nem volt szerelme, nem volt kit kergetni az aprócska folyó melletti erdőben.

Leült a konyhaasztalhoz, vágott egy karéj kenyeret, mohón falta az ételt, amikor lenézett, megrökönyödve látta, hogy amit addig megrágott és lenyelt, egy kupacban ott van a széken, a világos kárpit vöröslött az őrölt paprikától. Megint ez az őrültség, morgott halkan, ez létezhetetlen, biztosan megbolondultam; kivitte az udvarra a széket, a megrágott ételt lesöpörte kezével, hozott egy vödör vizet, síkárkefét, tisztítószert. Vadul dörzsölte a szék ülőlapját, de a halovány virágminták egyre élénkebbé váltak; azon kapta magát, hogy sír, úgy rázza a zokogás, mint még soha.

Egy este a konyhában ücsörgött, bort ivott, vizespohárból, a múltban turkált, ha már a jelennel nem volt kibékülve. Egyszer nagyon berúgtak a Vasmacska nevezetű hírhedt vendéglátóipari egységben, nem nagyon emlékezett részletekre, másnaposan, fejfájósan ébredt. A főnöke parancsolta le az épülő ház negyedik emeletéről; mi a szart csináltál már megint, András?, kérdezte korholva.

Két rendőr és két fekete bőrkabátos férfi várt rá, megbilincselték, belökték a kocsi hátsó ülésére. Úgy érezte, a cella szűk falai a sötétben összenyomják, fázott és éhes volt, de órákon keresztül nem szólt hozzá senki, aztán csörrent a kulcs, nyikordult az ajtó. Átvezették a kihallgató helyiségbe, két egyszerű vaslábú székből, egy asztalból és egy vödör vízből állt a berendezés, apró, rácsos ablakon keresztül szökött be a lebukó nap utolsó sugara.

Bandi, baszd meg, hogy kerülsz te ide?, fordult felé a megtermett katonatiszt, megcsóválta fejét. Gyerekkori barátja, Füzes Gerzson ácsorgott előtte, aztán az asztalról felmarkolt egy dossziét, kinyitotta, olvasott. Szóval, azt írják itt, szidtad a rendszert, Rákosi pajtást is. Meg a kommunistákat. Nem emlékszem, felelte fejét lehajtva, nagyon berúgtunk. Te marha, tudod, hogy a magyar emberek egy része spicli, mindenütt ott vannak, fizetést, juttatásokat kapnak érte, az anyjukat is feladnák! Nem emlékszem semmire, és én nem szoktam politizálni. Van két kölyköm, az asszony is dolgozik, én is, de néha ki kell kapcsolni kicsit, tudod, a háború; Dezső szelleme még mindig kísért, nem bírok rendesen aludni, ha nem iszom.

A Dezső rendes gyerek volt, sajnáltam, amikor hallottam, hogy ott pusztult el, tárta szét kezét Füzes Gerzson, abban a szemét háborúban sokan ott hagyták a fogukat. Az sem volt jó világ, a mostani sem az. Túl kell élni, akárhogyan is. Ne járj kocsmába, tudom, hogy Klenyánszkynál legjobb a bor, ott ácsorognak és vedelnek napestig a cimborák, de akkor se járj oda. Látod, itt az aktád, már nem üres. Megpróbálok neked segíteni, de nem lesz kellemes, a látszatra adni kell.

Másnap kiengedték, Füzes alapos munkát végzett, egy hétig enni sem tudott, még egy hónap múlva is fájt az arccsontja, vállán, hátán, combján a gumibot nyomának lila csíkjai csak nagyon lassan tűntek el, úgy nézett ki a háta, akár egy absztrakt festmény. 1954-et írtak akkor.

Korán felébredt, sokáig feküdt az ágyban, csak bámult ki az ablakon. Reggeli után csöngettek, Csollák doktor felesége jött át a szomszédból. András, most telefonált a férjem, hogy szóljak magának, Julcsi meghalt. Nagyon sajnálom.

Felült biciklijére, nem igazán sejtette, hogy mit is kell ilyenkor csinálni, még senkit nem temetett. Csak a háborúban. De az más volt. Még ott találta a kórteremben, feküdt az ágyban, le sem takarták. Szép öregasszony volt, vonásaiban még mindig ott rejtezett a nagyon csinos húszéves, akaratos fruska. Leült az ágy mellé, durva kezébe fogta felesége kezét, ráhajolt az ágyra, homlokát az asszony mozdulatlan combján támasztotta, ereiben egyre lassabban áramlott a vér.

Julcsi, nem jól van ez így. Rám már semmi szükség, te kellesz a kölyköknek, téged szeret mindenki, neked maradnod kell.

Fiatal nővér lépett a kórterembe, egy dossziét szorongatott kezében, letette az asztalra, feléjük pillantott, aztán kirohant.

Itt vagy, öreg? Jól érzem magam, hátha már hazaengednek, ki tudja?, mondta halkan az idős asszony, simogatta az öregember fejét, összekócolta a ritka, ősz hajszálakat. Nagy rendetlenséget csináltál otthon? Nem baj, majd kitakarítok. Már jól vagyok. Csak nem szabadultál meg tőlem, látod? Bolond öregember; suttogta, és elmosolyodott.