Csak itt ülök

Itt ülök, nyulak és locsolóversek között,

a XXI. századi gyáva ember,

Krisztust emlegetik vallásos körök,

miközben már Isten is neheztel,

unja már a gyávaságot, a mellébeszédet,

a lopást, a közönyt furcsa szürkében,

a sok csilivili máz és kéreg alatt

rothadó húst és szellemet –

a semmihez mérten;

unja már

a szószékekről irányító szentbeszédet,

az egyre drágább misebort és csuhát,

a pénzzel mért embert, amikor múlnak erények,

és unja már, hogy értelmetlenek,

nem hatékonyak az imák.

Én meg itt ülök,

nyulak és új Krisztusok között,

figyelem a részeg, ordenáré dínomdánomot,

azt mondják, kussolj, a remény örök,

csak az nem hajt fejet, ki mindig konok;

hát, konok vagyok, és szégyenkezem,

vak, önhitt imák nem érintenek,

itt ülök, nyulak és műanyag Krisztusok között,

gyávaságunkat magyarázni már nem lehet.

Itt ülök, figyelve benneteket szótlanul,

szolgaságotoknak nincs jutalma,

vakon hiszitek, amit mond a hadúr,

nyulak vagytok,

álkrisztusok, halálba zavarva.

Én meg csak itt ülök,

szégyenkezem,

széthullott emberségünket takarja színes máz,

patkányok, kutyák, disznók sírja is jeltelen,

de értelmes válaszok híján

sosem lesz feltámadás.

Fotó: pinterest

Idealizmus, reálisan

Jól van, majd kapsz egy kis vöröst is, igazit, hosszú, göndör hajjal, vagy egy kutyát, mondja nevetve kolléganőm, amikor arról beszélgetünk, hogy „ki kellene vonulni” a világból, Badacsony lankáira, ahonnan jól látni a Balatont, elmélkedni, olvasni, élvezni az életet, másképp, mint amilyen most, mert most nem élhető, nem jól élhető, nem élvezhető.

Szóval, egy kutya, nevetek még mindig, aztán már nem nevetek; Kazahsztánban örömünnep volt, megverték Puskás országának csapatát. Ha így folytatjuk, a pirézek is le fognak győzni bennünket, még akár tíz játékossal is. Persze, mostanában nem nehéz legyőzni bennünket, hiába a háborús propaganda, gyengék vagyunk, sok mindenben gyengék, sajnos.

Szóval, visszatérve egy pillanatra a focira, hiába ömlik a futballnak nevezett játékba számolatlanul a közpénz, a játék élvezhetetlen, lassan már a nemzetileg, együttműködésileg, rendszerileg kiképzettek számára is; aztán azon gondolkodom, a számolatlanul ömlő közpénz vélhetően nem is a fociról szól.

Badacsonyba vágyom, tényleg, és élhető életre, ahol nem patkányoznak le engem, nem fenyegetnek meg azért, mert egy egyszerű civil vagyok, nem néznek rám ferde szemmel azok, akik nem mernek, nem tudnak, nem akarnak egyenesen a szemembe nézni, pedig velem aztán tényleg semmi baj sincs, csöndes vagyok, visszafogott és szelíd.

Beleolvasok a valóságos sajtóba, a lakájmédia világán túl már nem olyan szép az élet, harc van kibontakozóban, valóságos harc, valóságos ellenfelekkel, valóságos ellenségekkel, már felismerhetően, a hazudozás, a korrupció, a megfélemlítés ellen; lassan kezdik megérteni az emberek, hogy piszkosul átverték őket, kezdik megérteni és kikérni maguknak, hogy nem „egymondatos” agyuk van, nem elég kiplakátolni, hogy az árkoktól szabdalt országban miért, ki miatt nem jó élni azok szerint, akik miatt valójában nem élünk jól; a mi pénzünkből megmondják, közhírré teszik, hogy szerintük mi nem jól látjuk a világot; az emberek viszont kezdik megérteni, a plakátok hazudnak, piszkosul átverték őket, éhbérért dolgoznak, az éhhalál szélén vegetálnak, esélyeik lassan a nullával egyenlők, piszkosul ott hagyták őket az útszélen, az árokparton, a fűtetlen lakásban, a kórházak sürgősségi folyosóján, mert számolatlanul ömlik a közpénz a nézhetetlen fociba, a templomok perselyeibe a vidéki retorika okán, külhoni magyar szervezetekhez szavazatvásárlásilag, a hűbéri rendszer csatlósainak, szolgáinak és zsoldoskatonáinak, a haveroknak, a haverok rokonainak, a haverok haverjainak...

Szóval, az emberek kezdik megérteni, hogy piszkosul átvágták őket, semmi nem az, aminek látszik, a baloldaliak között is van normális, rendes, értelmes ember, a jobboldaliak között is van normális, rendes, értelmes ember, az oldalak, szekértáborok közötti nagy tömegben is van rendes, normális, értelmes ember, aki szereti a hazáját, aki tényleg szereti a hazáját, nem csak dumál, hiába mondják róla, hogy mocsok civil, Soros-bérenc, patkány, sejthalmaz, az emberek kezdik megérteni, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”; a haza nem szemfényvesztés, nem szétcincálható konc, nem kisajátítható, nem magántulajdon. Szóval, Badacsony, normális, emberi méltósággal élhető élet, kis vörössel, vagy egy kutyával, ám azt hiszem, még várok vele kicsit, a metamorfózis beindult, mondjon bármit is az udvari újságíró, az emberek lassan levakarják a rájuk fröcskölt undorító mázat, kezdik szétfeszíteni a skatulyákat, kezdik széttépni az újkori listákat, és mocsok civilből, Soros-bérencből, patkányból, sejthalmazból – erős elhatározással felvállalva – a világ előtt ismét normális magyar emberekké válnak, mint amilyenek eddig is voltak, csak már nem hajlandóak tovább félni, csöndben maradni, bólogatni. És ez így van jól. Mert nem lehet kivonulni a világból.

Fotó: háttérkép

Igazmondók napja

Powuschlak Edgár mosolyogva ácsorgott a bírói pulpitus előtt, bár kicsit nyomta és dörzsölte csuklóit a bilincs; kint hét ágra sütött a nap, kicsit hunyorgott is ezért, a hunyorgástól pedig furcsa grimaszokat vágott, de nem esett ettől kétségbe, semmi nem tökéletes. Laura járt a fejében, akit édes-mézes szerelembe mártogatott minden reggel és minden este, akár egy frissen sütött piskótát, mely puha, omlós és ízletes. Imádta boszorkányosra tupírozott frizuráját, cserfességét, harcos pimaszságát; szépségétől ájuldozva rogyott elé mindennap, csókjaival borította telt ajkát, kemény melleit, feszes combjait, gömbölyű popsiját. Vakon, vadul nyitogatta száját az erotika, minden keserű tapasztalat ellenére a szerelem mindent legyőzni látszott, bár hozzátartozik az igazsághoz, eddig még egy apró ütközetre sem került sor.

A kövér bíró megtörölte zsebkendőjével homlokát, komoran bámult ki az ablakon, miközben hallgatta Bedő ügyészt és a vádiratot. Bedő ügyész csenevész emberke volt, állandó riadt tekintettel, mintha attól tartana, valaki kilopja – néhány pofon kíséretében – táskájából a májkrémes szendvicset. Gyönge és gyáva ember volt, még a feleségének sem tudott parancsolni, mindig ő porszívózott és mosogatott otthon, a napi bevásárlásokat is neki kellett intézni. A bíró majdnem felröhögött, Bedő felesége legalább negyven kilóval súlyosabb volt férjénél, elég, ha ráül, nincs több vádirat, de még fellebbezés sem.

Rásandított Mocsonaira, aki unottan ücsörgött az első sorban, csak rókaszemei villantak olykor. Erzsike a bírói szoba magányában már gépelte az ítéletet, Mocsonai „készen” hozta; ezt kívánja a haza, dobta flegmán a felháborodott bíró asztalára, aki ki akarta dobatni irodájából a nagyképű férfit, ám amikor Mocsonai bizonyos fogalmazó kolléganőt, a masszázs mélységét, magasságát és gyönyörűségeit, a faragott íróasztal teherbírását, valamint titkos fotó- és videófelvéteket kezdett emlegetni, a bíró megértette a világ folyását, megértette, merre folyik. Megértette, merre kell folyni.

Már elmúlt dél, éhes volt, vadas várja otthon, rossz a légkondicionáló a tárgyalóteremben, izzadt, akár egy kövér disznó, nem akart mostanában Justitia szemébe nézni, szóval, elege volt mindenből.

Kele-Kovács őrmester a géppisztolyát szorongatta, izzadt a fekete maszk alatt, el sem jutott tudatáig, mi zajlik a teremben, nem akarta érteni. Ő csak parancsot teljesít. Megfizetik érte. Nem nagyon, de nem is rosszul. Reggel Marinka, a felesége sírva hívta mobilján, létszámilag leépítették, holnap már nem is kell bemenni dolgozni. Kele-Kovács őrmester nem értette, azt mondták, minden rendben van. Azt mondták, minden rendben lesz. Becsapottnak érezte magát, „a parancs az parancs, megbaszni nem lehet, mert szaporodik”. Dühösen szorongatta géppisztolyát, úgy érezte, még sincs rendben minden.

A bíróság visszavonult ítélethozatalra, a kövér bíró ivott egy pohár jeges ásványvizet, elsétált pisilni. Meg kell nézetni a prosztatáját, mintha már pisiléskor is elfogyna a lendület. Visszasétált irodájába a legépelt ítéletért, a tárgyalóteremben még mindig meleg volt. Leült a bírói pulpitus mögötti kényelmes karosszékbe, megköszörülte torkát, olvasni kezdte az ítélet szövegét.

– Mai napon Powuschlak Edgár vádlott ügyében meghoztam a következő ítéletet, a tárgyalás során – az egyértelmű bizonyítékok bemutatásával – a vádlott bűnössége bizonyítást nyert. A vádlottat tíz évre eltiltom a közügyek gyakorlásától, valamint tíz év közmunkára ítélem megrögzött civil magatartása miatt, mely a társadalomra kis mértékben veszélyes, ám nagymértékben elítélendő. Továbbá elrendelem közmunkás bérének letiltását a következők szerint. A közmunkás bér tíz százaléka a bíróságot illeti meg, harminc százalék az illetékes kormányhivatalt, negyven százalék a CÖF számlájára kerül, mely szervezet hatékonyan, költséget nem kímélve közreműködött a vádlott lebuktatásában, bizonyítékokkal szolgált bűnösségének bizonyításában. A közmunkás bér ötven százaléka pedig a Nemzeti Futballszövetség számláját fogja gyarapítani.

– Bocsánat, bíró úr – nézett rá mosolyogva a vádlott. – Mintha a letiltások többnek mutatkoznának a száz százaléknál.

– Akkor igyekezzen másodállást vállalni, hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak. Mert az elvárásoknak meg kell felelni, ha tetszik, ha nem. A szokásoktól eltérőn az ítélet azonnal jogerős, fellebbezésnek helye nincs. Vádlott, az utolsó szó jogán – mert mégiscsak demokrácia és jogállam van nálunk, vagy mi a fene –, kíván hozzáfűzni valamit?

– Tisztelt bíróság! Engedtessék megjegyeznem, ártatlan vagyok, bűnösségem nem nyert bizonyítást, tanúkat nem sorakoztatott fel a vád, holmi ismeretlen személyek meghallgatása alapján engem nem lehet elítélni. Szabad ember vagyok, vágyakkal, küzdelmekkel, örömökkel, el akarom venni feleségül szerelmemet, tisztességgel kívánom munkámat elvégezni, fizetést akarok kapni, hogy el tudjam tartani családomat. Én soha nem jártam tüntetésekre, titkos megbeszélésekre, nem szervezkedtem senkivel, semmi ellen, senki mellett, soha nem voltam párttag, gondolom, már nem is leszek. Ha nagyon muszáj, még tapsolok is, de én nem tudok és nem is akarok más lenni, mint civil.

Nem teljesen értem, hogy ez mit jelent az önök szóhasználatában, adok néha egy-egy százast a hajléktalanoknak, olykor utalok egy kis pénzt a gyermekétkeztetésnek, moziba, színházba járok, könyveket olvasok, és szerelmes vagyok. Ha ez bűn, tisztelt bíróság, akkor én valóban bűnös vagyok. Kérem, kivételes méltányosságból tekintsenek el a bérletiltásomtól, mert akkor előbb-utóbb én is hajléktalan leszek, szégyene az országnak, világnak, sorba fogok állni az ételosztásokon, lehetséges, hogy a turistáktól fogok kéregetni, rontom a városképet, szagom lesz. Elkeseredett emberként megvásárolható, lázítható eleme leszek a világnak, mely elem – összeállva a többivel – jelentős erőként forradalmi hangulatot teremthet, mely forradalom végső kimenetele beláthatatlan, mert nincs már (még) itt az orosz csizma, őszintén reménykedem, nem is lesz, nincs idegen hatalom, nincs hadsereg, szétzilált a rendőrség, szóval, ilyen kellemetlen állapotokban nem annyira lesz, aki a fellázadt tömeget kordában tartsa, megfékezze.

Tisztelt bíróság! Indokaimat kérem figyelembe venni, és megsemmisíteni az ítéletet, már csak azért is, mert politikai menedékjogot kértem Piréziába, és mint jövendő piréz állampolgárt, nem ítélhetnek el támadható bizonyítékok alapján, mert akkor az nemzetközi diplomáciai bonyodalomhoz, netán háború kirobbanásához vezetne.

– Na, ebből elég! – ugrott fel dühösen Mocsonai, rókaszeme a bíróra villant, aztán kirohant a bírói pulpitus elé. – Powuschlak, maga kussoljon, a nép ellenségének nincs joga utolsó szóhoz, utolsó előttihez sem, semmihez sem, mert a nép én vagyok.

– De én is a nép vagyok – szólalt meg váratlanul Kele-Kovács őrmester.

– Maga is kussoljon, csak teljesítse a parancsot. Magának nem lehet véleménye, ellenvetése főleg nem.

– Én is a nép vagyok – mordult fel a kövér bíró.

– Én is! – nyújtotta magasra kezét Bedő ügyész is, aztán saját bátorságától megrettenve rögtön le is kapta, az asztalán kezdte lapozgatni az ügyiratot.

– Én meg főleg a nép vagyok – vigyorodott el szemtelenül Powuschlak.

– Maga is kussoljon! – ordította Mocsonai. – Ilyen névvel maga még magyar sem lehetne!

– Na, ebben egyetértünk, de ismerek néhány embert még, akinek nem kellene magyarnak lenni, pedig nem is ilyen szépen zengő neve van, mint nekem.

– Nem, uraim, maguk tévedésben vannak – emelte magasra mutatóujját Mocsonai. – A nép én vagyok már, felhatalmazottan maguk által, amit én mondok, én teszek, az a törvény, természetesen maguk és a haza érdekében, azt ne felejtsék el.

Mindenki elgondolkodva bámult maga elé, Mocsonai, akár egy rossz ripacs, önelégült vigyorral ácsorgott a bírói pulpitus előtt, kezét lazán csípőre csapta. A hatásszünet hosszúra sikerült, mindenki feszengett, mintha megállt volna az idő, Mocsonai vigyorgott, akár egy rohadt tök, aztán átsétált a bírói pulpitus egyik oldalára, felette trónolt Justitia, márványból, kezében igazi mérleg, igazi kard.

– Maguk azt hiszik, hogy majd ő megvédi magukat? Egy bekötött szemű asszony? Márványból? Ez jó vicc! – nevetett hangosan, tenyerével nagyot csapott a pulpitusra.

Justitia márványkezében megmozdult a mérleg, a kardot tartó karja letört, a kard hangos pendüléssel zuhant az emelvény szélére, aztán megpördült, Mocsonai lába közé zuhant, ahol egyetlen metszéssel mindenestől eltávolította a szerény családi „ékszereket”. A mentők gyorsan végezték dolgukat, az eszméletlen Mocsonaival nem sok bajuk volt.

A bíró a csinos fogalmazónak lediktálta az eseményeket, röviden, tényszerűen. Minden jelenlévő ellenvetés nélkül aláírta, úgy gondolták, Justitiával nem érdemes vitatkozni, az igazság – előbb-utóbb – úgy is győzedelmeskedik. A bírónak már az ebéd járt a fejében, ám azt tudta, mindennek oka van, és következménye. Powuschlak ellen ejtette a vádat.

– Csak óvatosan civilkedjen – mondta halkan, a falnak is füle van, azt meg nagyon nehéz „levágni”.

Fotó: pinterest

Nő az esőben

Egy kibaszott éjjel fogantam, azt hittem, fénnyel, varázslattal, jó lesz nekem, leszartam a genetikát, úgy gondoltam, Isten majd mindent elrendez, idióta molekulák nem fognak bekavarni a teremtéselméletbe, Hawaii, dizsi, napfény, szociálpszichológiailag korrekt esélyek, ám csak a magyar nóta szólt hamis felhanggal, torokból erőltetve, és az operett díszes-habos dallamaiba szüremkedett a valóságnak vélt jövőtlenség.

Persze, mit számít ez már ennyi idő távlatából? Amikor kiderült végre, rabszolgákból soha nem lesznek urak, még kis pöcsűek sem, még kicsinyesek sem, még feketepiacon vásároltak sem, még elvek mentén élők sem, hiszen Isten se törődik ezzel, lesz, ami lesz, semmi se számít, akkor megfeneklettem önmagamban.

Halk ez az idő, most még inkább, félelmek furcsa rajzai között riadt tekintetek tükrözik a jelent, homályba borítják a jövőt. Mint mindig, amikor bizonytalan a sors, amikor bizonytalan az ember, amikor bizonytalan a jelen.

Kell elégedetlenkednem? Nem. Nekem már nem. Ha holnap reggel arra ébrednék, hogy nem élek, akkor sem történne semmi, nem lenne nagyobb a csönd, nem lenne kiszámíthatóbb az élet, nem lenne biztatóbb a holnap, kutyulnék egy adag forró kávét, két édeskével, kevés tejjel, kiülnék a teraszra, és az élet értelmén vagy értelmetlenségén gondolkodnék, vagy bámulnék egy gyönyörű festményt, melyen egy nő ül a lépcsőn, esőben, esernyővel a feje felett, mintha várna valakit, netán csak beleszomorodott, belereménytelenedett az életbe, pedig gyönyörű, nagyon gyönyörű.

Hát, semmi se számít, semmi se lényeges, csak a szabadság. Életen innen és túl. Ezt ne feledje senki. De azért még vigyorogjunk, hátha az segít, és egyszer eláll az eső.

Fotó: pinterest

Ady népe

Gyorsabban ver a szív,

konok, magyar szív,

genetikusan elkárhozott

(sánták és vakok),

elkárhozott föld,

hol most gyom terem,

hol nagy a gerjedelem,

hol hűbéres arat,

míg a jobbágy vet,

és nem mozdulnak

még fegyverek,

hol elkopott az

adott szó igaza,

mindenkié lenne,

de keveseké a haza,

hol csak ellenség gyűl,

ám régi már az átok,

nincs összefogás,

ássák még az árkot,

ricsajozik néhány,

csöndes a többség,

hallgatnak bénán,

éhes és fél a köznép,

komorul tekintet,

bejártunk nagy utat,

szemünkbe röhögnek

újkori nagyurak,

semmi se számít,

pénznek nincs szaga,

felégett minden híd,

nagy bajban a haza –

hűbéres csatlósok,

haszonleső szolgák,

a magyar szív dobog:

nem tiétek az ország!

Fotó: Hovéd Férfikar

Einstand

Hétfőn azt mondták, összeférhetetlen vagyok,

ja, agyhalott, értem,

egészen öregesen megkevertem a kávét,

a vita legyen szakmai, kértem,

mert földig hajolni már vén vagyok,

csak egyetlen esetben tűri

összeférhetetlen jellemem,

ha a tudás és tehetség dönti el,

ami vitatott.

Kedden morcosan, álmosan ébredtem,

csúszkáltam a hóban és a jégen,

már a kávé sem segített azon,

amikor ferde szemmel nézett rám a hatalom,

mert nem tapsoltam lelkesen,

és már nem élveztem,

amikor

hatvannégy fogú

a plakáton a vigyor,

miközben sokaknak nem jut

se zsír, se kenyér, se zsíros kenyér,

se sör, se bor.

Szerdán rendeletileg kormányozottan

magamtól megvédtek,

a közbeszédet jól fizetik, tudom,

ám egyre több a pusmogás,

a píár modern, mai, bámulat

(az einstandot megirigyelhetné Ács Feri),

az egyetemeken majd lojalitást tanítanak,

közpénzből lesz póráz, új imakönyv és fapad.

Csütörtökön azt mondták, minden rendben,

el is hittem, aki öreg, meghal,

aki fiatal, annak talán jut esély,

a szeszély úri flanc, időleges,

ne ágálj, szentem,

nemes a szándék, mondták,

hozzáértő urak irányítják a hajót,

virtuális számsor az alkaron,

jobb, ha mindent tud a hatalom,

így garantált a rend:

fent urak, lent engedelmes alattvalók.

Pénteken azt mondták,

mindenki bánt minket,

ajtók, kilincsek, előszobák,

okát jól tudni:

„ez a harc lesz a végső”,

a csatár nyeri a meccset,

nem a szélső!,

ha mégsem, majd azt mondjuk,

győztünk, hölgyek és urak!,

és bárkinek üzenhetünk hadat,

aki kétségbe vonja ősi jussunk,

hátrafelé nyilazva

megindulnak majd szittya hadak.

Szombaton könnyű volt az ebéd,

tojásleves és fánk,

kávé utána,

máshol a kölyök későn ébredt,

húsról szólt az álma,

ne reggelizz, mondták neki a szülők,

mindjárt itt az ebéd!,

és mi lesz?, kérdezte a pulya,

félve nagyot nyelt;

ami tegnap, őszről maradt krumpli,

zsír rajta, kevés,

apád ma talált egy elütött őzet,

lekanyarította combját,

reméljük, nem látta meg

az erdész.

Vasárnap megteltek a templomok,

a szószékekről zengett az ima,

aztán dörgedelmes kioktatás,

pokolra kerül minden

átokfajzat,

aki mást gondol!,

papi retorikában kelt életre

a kormányzati imázs;

„einstand!”, mondaná Ács Feri,

préda a tévé, rádió, újság,

a föld és egyetem;

mi az a becsület, méltóság?,

röhögnek új párttitkárok,

irányított már a szex, a szerelem,

a gondolat, a lélek,

ne csodálkozzatok,

ha épp vasárnap küldenek értetek

egy, két, sok kigyúrt pribéket!

Így telt a hét;

mit olvashatunk húsz év múlva

a történelemkönyvekben,

lesz-e még itt történelem,

vagy csak egy apró nemzet múltja?,

füst és romok, üres puszta,

parlagon lévő földek,

ledöntött szobrok,

melyeket mar a rozsda?,

hol és hogyan áll meg

az elszabadult szekér?,

mikor borul fel?,

mikor törik darabokra?,

netán elragadja

hegyoldal szélén a mély? –

mintha lett volna egy ország egykor,

és pökhendi, sírba vivő kolonca,

mintha lett volna egykor

egy szép ország,

némi esély,

melyet elpusztított a hatalomvágy,

a pénzéhség és a szeszély.

Fotó: Országgyűlési Könyvtár

A jutalom

Zselenka Lőrincnek úgy tűnt, egész éjjel nem aludt, lábát sem merte kidugni a takaró alól, pedig izzadt, akár egy igásló, lassan és óvatosan fordult, ha elzsibbadt keze vagy lába. Ott ült a Gonosz az ágya végében, őt nézte. Nem szólt egy szót sem, csak bámulta vörösen izzó szemekkel, hagyma, mustár és kénköves szag áradt belőle, néha felemelte kezét, hátrasimította homlokából haját.

Zselenka Lőrinc először a töltött káposztára gyanakodott, elég lett volna két töltés, mondta is felesége, hogy úgy zabál, mint egy disznó, a zsír végigcsurgott állán, lecsöppent nadrágjára, le a kopott konyhakőre, ám a férfi már harminc éve nem hallgatott rá. Kövér volt, büdös és elviselhetetlen természettel megvert némber volt az asszony, állandóan fogyókúrás teákat ivott, reggeltől estig fitnesz műsorokat bámult a tévében, és ő is három töltés káposztát evett, ám nyugodtan, egyenletesen és hangosan horkolt mellette az ágyban.

A férfi lefekvéskor nehezen aludt el, amikor felébredt, a Gonosz már ott ült az ágya végében. Azt hitte, a Halál jött el érte, de nem a Halál volt, sehol sem látta kaszáját; némi töprengés után arra jutott, csak a Gonosz bámulhat rá ilyen tekintettel.

Az első ijedtség után elméjében kotorászott, de alig talált valamit, már sem vágyak, sem célok nem terhelték az alkohollal tartósított, fertőtlenített idegsejteket, bár tetszett neki Fruzsinka, az emeleti irodáról, aki minden reggel világcsúcsot javított dekoltázsméretével. Zselenka minden reggel beleszédült ebbe a dekoltázsba, mintha csak egy mély gödörbe zuhant volna, ahonnan nyálkás, kéjes vonaglással kimászni sem akart, Fruzsinka meg vihogott lelkesen, mint akinek valaki épp a miniszoknyája alatt lelte meg az örökkévalóságot. Aztán eszébe jutott néhány szó, „szenteltessék meg a te neved”, és még az is, hogy „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”, de aztán már csak az „ámen” kavargott fejében.

A Gonosz nem mozdult, csak ült ágya végében, Zselenka pedig kezdte átértékelni a helyzetét, enyhült a nyomás gyomrában, ha nem bántja ez a túlvilági lény, akkor nyilván akar tőle valamit. Ez egészen elképesztő ötletnek tűnt, ám tetszett neki. Úgy sejtette, a Gonosz a lelkéért jött. Hadd vigye, úgysem használja semmire, legyintett óvatosan a takaró alatt. Azon törte fejét, hogyan is harcolhatna ki megfelelő alkupozíciót. A Gonosznak adni kell cserébe valamit. Sok mindent kell adni. Ha az ember hajlandó eladni a lelkét, az sokba kerül, nagyon sokba.

Talán kérhetne tőle halhatatlanságot. Az jó lenne. Nem számítana az idő, nem öregedne, persze kérhetne fiatalos külsőt is, netán ő lehetne Richard Gere; zabálják a nők még most is. Igen, igen, ez jó ötlet, ő lesz a Richard Gere, de Brad Pittként még jobban mutatna. Tényleg. Öröklét, egészség, fiatalság.

Ha ő lehetne Brad Pitt, akkor azonnal elhagyná az asszonyt. Azonnal.

Mozdulatlan feküdt az ágyban, a Gonoszt bámulta, a Gonosz meg őt. Az ő lelke talán többet is megérne. Soha többé nem dolgozna, nem kellene a Kupri Sanyi álságos pofáját nézni a mellette lévő munkapadnál. Olyan boldog képe van szerencsétlennek, mintha elmebeteg lenne; aki a mai világban boldog, az már gyanús, ne legyen boldog még a Kupri Sanyi se!

Amennyiben megalkusznak a Gonosszal, akkor gazdagságot is kérni fog tőle, nagy palotája lesz, személyzettel, cselédekkel, kertész dúrja majd a kertet, sofőr furikázza mindenhová. És övé lesz Fruzsinka is. Ott fog mellette ücsörögni meztelenül, ágaskodnak majd mellbimbói, kitárja combjait, csak őt fogja szeretni, csak őt.

Igen, az ő lelke többet ér, mert tudja, mit kellene tenni ezzel a bolond világgal, ő lenne a főnök, mindenki neki engedelmeskedne. Hatalmas úr lenne, mindenki bámulná mérhetetlen tudását, bölcsességét, mindenki meghajolna előtte. Mindenki rettegne tőle. Ő tudná, hogyan kellene bánni a hajléktalanokkal, a csibészekkel, a munkakerülőkkel, a tolvajokkal, rablókkal, gyilkosokkal. Ő megmutatná, hol lakik a Jóisten! Nem, azt nem, a Jóisten és a Gonosz állítólag nincsenek jóban, de ő tudná, mit kell tenni, se cigány, se zsidó, se homoszexuális, se hajléktalan nem bonyolítaná az életet, rend lenne itt, kérem, csak hatalom és erő kell hozzá!

Elvigyorodott. Igen, ő hatalmas lenne. Tehetsége van hozzá. Hatalmas és kíméletlen. Mindenki kerüljön a helyére, mindenki álljon be a sorba, aki nem hajlandó rá, az pusztuljon! Igen, pusztuljon!

Megalkuszik a Gonosszal! Ő lesz majd a világ ura! A Gonosz után az első! Minden rendben lesz. Rend lesz. Csodálatos lesz. Fruzsinka lesz az ő királynője. Ő lesz. Az biztos!

Reggel fej- és derékfájással, karikás szemekkel ébredt, feltápászkodott az ágyból, kibotorkált a fürdőszobába, kezébe fogta petyhüdt farkát. Elsőre nem sikerült a vécécsészébe találni. Felesége dühös lesz, gondolta, de ez sem érdekelte. Pocsékul aludt, gyűlölte petyhüdt farkát, fejfájását, karikás szemeit.

Elkészült a szalonnás-kolbászos rántotta, az asszony kávét ivott, bömböltette a rádiót, neki fájt a feje. Gyűlölte az asszonyt, akinek szinte sosem fájt a feje, aki mindig bömböltette a rádiót, aki kövér volt, büdös és elviselhetetlen természetű némber. Szemezett a konyhapulton fekvő fekete nyelű késsel, lehunyta szemét, elképzelte, amint a nő puha hasába döfi, aztán a nyakába. Gyűlölte. És gyűlölte a szomszédot, aki már korán reggel a virágoskertjében sündörgött, gyűlölte Kupri Sanyit, mert olyan boldog képe van, és azért is, mert rendes ember, valószerűtlenül rendes ember, ilyen már nem is létezik. Gyűlölte azért is, mert mindenki szereti, gyűlölte a főnököt, mert ő is kedveli a Kupri Sanyit, és azért is gyűlölte a főnököt, mert valószínűleg dugja a Fruzsinkát. És már Fruzsinkát is gyűlölte, mert nem hagyja magát, pedig ő akarna a combjai közé férkőzni.

Még mindig fájt a feje, lapátolta szájába a zsíros szalonnás-kolbászos rántottát, de már azt is gyűlölte, hogy jólesik neki az étel, hogy élvezi az ízeket, pedig gyűlölni akart mindent, amihez a feleségének köze van.

Lenne itt rend; érezte, amint a gyűlölet – mint sűrű, fekete gomolygás – előtör szívéből, átitatja az agyát, beszökik sejtjeibe, megtölti a konyhát, kihömpölyög az udvarra, elhervasztja a szomszéd dédelgetett virágait.

Majd ő megmutatná, rend lenne itt; mélyet szippantott az örvénylő, fekete gomolygásból, átitatta lelkét, elméjét a gyűlölet, keserű vadsággal gyűlölte a cigányokat, a zsidókat, a pirézeket, a németeket, a hollandokat, az amerikaiakat, az eszkimókat, az ufókat, a kövéreket, a soványakat, a szépeket, a csúnyákat, a boldogokat, a boldogtalanokat, az okosakat, a butákat. Vicsorogva vigyorgott, keze ökölbe szorult; gyűlölte az egész világot, minden embert, mindet, egytől egyig, mert ő többre hivatott, az ő lelke többet ér, mégsem becsüli senki. De meglesz a jutalom. Biztos volt benne. Előbb-utóbb meglesz, csak ki kell várni. Égett a gyomra a szalonnás-kolbászos rántottától, ivott egy pohár vizet. Vasárnap volt.

Fotó: pixabay