APRÓSÁGOK 7.

Boldog ember

Még mindig puha és ragadós volt a késődélutáni meleg, Görnyei Béla a vasárnapi ebéd gyönyöreitől ájuldozott, csirkepörkölt, tarhonyával, savanyú uborkával, utána túrós rétes, legalább négy szelet, frissen főzött kávé, tejszínhabbal. Ücsörgött a teraszon, egy könyvet szorongatott a kezében, ám egy sort sem olvasott belőle. Szandál kisasszony ott feküdt a lábánál, aki kutyául érezte magát ebben a kutya világban (kutya lévén nehezen lehetett volna ez másképp); olykor szundítottak kicsit, a megbékélésről, az igazságról, a hatalomról, a jólétről, a velős csont materializálásáról, a macskák végsebességének lassulásáról álmodtak, s csak akkor riadtak fel, amikor összekeverték az álmokat.

Görnyei Béla persze nem volt olyan nagyon összekeverős fajta, mindenről meg tudta állapítani, hogy micsoda, ha mégsem, akkor az nem létezett. Ivott egy korty pálinkát a limonádé előtt, széthajtotta a papírlapot, melyen szálkás betűkkel rótt egyenes sorok kapaszkodtak egymáshoz. Ez volt a hetvenkilencedik feljelentése a szomszéd ellen, akik képtelen megérteni az idők szavát. Igen, igen, az időknek szava van, mely maga a törvény, nem úgy van az, hogy csak úgy zajlik az élet, ahogyan ő akarja. Az életnek rendje van, meghatározott rendje, és ő ismeri ezt a titkot, melynek felkent papja, igazmondó juhásza; amennyiben rajta múlna, lenne itt gettó, börtön, várkapitány és nyilvános akasztás is.

Görnyei Béla boldog embernek érezte magát.

Nincs új a nap alatt

Ficzuk úr rosszul aludt éjjel, akár nyúl a bokorban, éberen, forgolódva, megriadtan, reggel ki is kelt az ágyból még óracsörgés előtt, főzött egy adag erős kávét, néhány falat sajtot evett, falatozás közben bekapcsolta a televíziót. Néhány pillanat alatt magasra szökött a vérnyomása, a hírek hirtelen letámadták, váltogatta a csatornákat, az egyiken állított valaki valamit, a másikon állította az ellenkezőjét más, közben közölték az új törvény-tervezeteket, aztán még újabbakat, állítólag megtámadtuk az USÁ-t, vagy kibékültünk velük, ez sem tűnt egyértelműnek; tudósaink kísérleteznek olyan íjjal, mellyel át lehet lőni az óceánon, ha mást nem is, csak vérvörös papírmasé szívecskéket, de azt biztosan; az euró árfolyama – a divatnak engedve – harcban áll a forint árfolyamával, Kánaán van, állami megrendelésre; Kína hitelért folyamodik országunkhoz, a megújuló energiaforrások közé lépett a gyűlöletbeszéd, mely télen egészen felmelegíti a honfiúi és honleányi keblet, a fűtetlen szobában pedig megnövekszik tőle a vágy, vagy a népszaporulat...

Ficzuk úr fuldoklott kicsit, erős volt a paprika, melyet a sajt mellé kanyarított, s az sem csillapította lelki békéjét, hogy a nagy vezetőért szentmisét celebráltak; Rákosi Mátyás pedig hangosan felröhögött a pokolban.

Ficzuk úr mondani akart valamit, de nem tudta kinyitni a száját, mintha láthatatlan ragasztóval kente volna meg valaki az egyik sajtszeletet; amikor harapni akart a sajtból, akkor kinyílt a szája, amikor mondani szeretett volna valamit, akkor nem. Megállapította, már működik a cenzúra, az öncenzúra, közbeszerzésileg lassan megérkeznek a fekete autók, a hosszú, fekete bőrkabátok. Nincs új a nap alatt. Kikapcsolta a televíziót.

A szerelem örök

Kovács-Kincsem Aranka – honleányilag büszke és önérzetes amazon – káromkodott; nem ám finoman, nőiesen, hanem ahogyan kell, cifrázva és kanyarítva minden szót, minden szótagot, mivel megsütötte ujját a forró tepsi. Na, erről is ki tehet?, na, ki?, hát, ő!!! A világ folyása mit sem változott, valaki mindig oka a folyásnak, meg az elapadásnak, elakadásnak, beakadásnak. A szüzességét merte volna kockára tenni, hogy igaza van, hatvannyolc évesen már vakmerő az ember lánya; amikor esténként az ágy mellett térdepelve imádkozott, érezte jelenlétét, benyúlt a hálóinge alá, megfogta csupasz melleit, benyúlt a combjai közé, ujjával csiklóját birizgálta, de ő ellenállt a gonosznak, meg sem rezzent, még az imát sem hagyta abba.

A szomszédasszony szerint egy megkeseredett némber volt, akit huszonkétévesen – három hónapi házasélet után – elhagyott a férje. Mélységes megvetést érzett a férfiak iránt, semmire sem való élősködőnek tekintette őket, nem is értette, hogy a Jóisten miért teremtette ezeket a genetikai csökevényeket, ekkora hibát nem vétett, biztosan oka van a teremtésnek.

Kovács-Kincsem Aranka hűségesen járt a templomba, hét plébánost túlélt, mindet imádta, mindnek a kedvében járt süteménnyel, pucolt kacsával, finom házi kisüstivel, de ezt a mostani fiatal plébánost nem fogadta be a bögye, olyan ördögi a tekintete, olyan veszélyesen belelát az ember lelkébe, az pedig végképp kiverte a biztosítékot Kovács-Kincsem Arankánál, hogy az ifjú plébános majd’ felfalta szemével Domokos Marit, azt a fiatal ribancot, aki testhez simuló vörös ruhában merészelt a vasárnapi misén megjelenni, ráadásul akkora dekoltázzsal, hogy a Titanic eltévedt volna benne.

Onnantól kezdve még jobban gyűlölte a férfiakat, akik mindig csak a farkuk után mennek, még egy pap is. Tényleg megérett a világ a pusztulásra, dohogott, aztán kék szegélyű kistányérjára pakolt három darab krémest, és bevonult a nappaliba, a tévé elé. Hernandez Juanti most biztosan meg fogja kérni Esmeralda kezét, mondta morcosan, nem lehet ennyire töketlen. A tévé ordított, elindult a főcím, a latinos muzsika: A szerelem Mexicóban is örök! 6328. rész. Az ördög Kovács-Kincsem Aranka mellé telepedett a kerevetre.

Lindsey Kustusch alkotása