A huszonhatodik

Az emberek a szép történeteket szeretik, mert oly gyönge a lelkük, oly nagy az igazságérzetük, viszolyognak a csúnya szavaktól, leginkább a tündérmesékkel elégedettek, a beteljesült szerelemmel, amikor a jó legyőzi a rosszat, és a happy end maga a katarzis. De engem nem érdekelnek az emberek, már nem, a gyönge lelkük sem, tündérmesék sincsenek, a jó is csak ritkán győzi le a rosszat, hát, térjünk vissza a valóságba, kedveskéim.

Lassan tértem magamhoz, a pajta végében feküdtem, abroncsukat vesztett, kiszáradt boroshordók, rozsdás kerti szerszámok, szakadt zsákok között, a recsegős és száraz szalma beleragadt véres hajamba. Még mindig kábult voltam az ütéstől, fájt az oldalam, a jobb karom eltörött, hangok martak agyamba, mint a vércsevijjogás vadászatkor. Gyönyörű volt a bohócruhában, a piros bohócorral, a fehér bohócarccal, a festett könnyekkel, közben mosolygott a szeme, mosolygott a szája, minden mozdulatában benne volt a tizenegy és fél évesek minden bája, minden szépsége. Szerelmes voltam belé, a majdnem tizenkét éves, a majdnem lovag, a majdnem megcsókolt.

A hangok azóta is ott vannak a fejemben, belemarta őket az idő sava, kitörölhetetlenül, hogy fájjanak minden pillanatban, szítsák bennem a gyűlöletet, hagyják belemerülni a részvétlenség mocsarába, hagyják fuldokolva elpusztulni az együttérzést, mely ott ragadt az öreg pajta korhadt faszerkezetébe ivódva az idők végezetéig.

Láttam a férfit. Magas volt, jól öltözött, erős, sötét bajusza eltakarta vékony felső ajkát, citromsárga-bordó-kockás nyakkendőt viselt, halványsárga inget, sötétbarna zakót, fekete bársonynadrágot, fekete bőrcipőt, sötétbarna haja hullámos tincsekben lógott nyakába. Lihegett, furcsa fejhangok szakadtak ki belőle, miközben Laura fuldoklott a nyakára fonódott ujjak görcsös szorításában, fájdalma és félelme ráfolyt a pajta alján szétszóródott szalmára, végigcsorgott a mocskos padlón, örvénylett, akár az unalmasan szürkének látszó közönyös idő, mint a könyöklő, semmit sem csináló Isten; jó lenne azt hinni, tőlünk függetlenül történnek a dolgok, mint általában, csak megtörténnek, részvétlenül, megmentetlenül, megváltoztathatatlanul, és nekünk semmi felelősségünk sincs. De. Van.

Morgan homlokáról csurgott a veríték, meg kellett hegeszteni a medence felett tornyosuló állványzatot, kettétört a motoros csigát tartó bak. Az idős férfi bizalmatlanul pillantott az alatta hullámzó, áttetsző folyadékra, megtapogatta derekán a biztosítókötelet; megnyugodva folytatta a munkát.

Hat éve költözött haza Ausztráliából, meghalt a felesége, gyereke nem volt, mérnökként jól élt, komoly vagyont halmozott fel, de nem akarta az államra hagyni, a csuhásokra meg főleg nem. Én voltam az egyetlen unokaöccse, úgy döntött, ha eljön az ideje, gazdag embert csinál belőlem; bár nem voltam rászorulva, elfogadtam az ajánlatát. Ha eljön az ideje.

– Morgan, bírod még? – kérdeztem tőle; lecsót készítettem reggelire, sok friss paradicsommal és paprikával, tojással, ahogyan szerette.

– Ettől az ételtől magyarabbnak érzem magam – mosolyodott el.

– Tudod, mire gondolok.

– Tudom. Bírom még. Akarom bírni. Jót tesz a lelkemnek.

– Jót tesz a lelkednek?

– Azt hiszem, igen. Sokszor elmulasztottam kiállni önmagamért, másokért, úgy véltem, nem az én dolgom igazságot tenni, nekem ott voltak a gépek, a tervezés, kiélhettem kreativitásomat. Tudom, homokba dugtam a fejem, nem érdekelt a világ, de amikor Emma meghalt, rádöbbentem, hogy mennyi nyomorúság van körülöttem, de fogalmam sem volt, mi tehetne egy öregember. Öreg voltam már forradalmárnak.

– Most forradalmárnak érzed magad?

– Nem. Csak igyekszem bepótolni az elmulasztott együttérzésemet.

Ő a huszonhatodik. Ügyes, jól fogalmaz. A chat eltakarta, de tudtam, hogy felnőtt, a szóhasználata, szófordulatai, az ügyeskedései elárulták. Rómeó. Én nem vagyok Júlia, mint mindig, Lauraként jelentkeztem be. Már harmadik hete társalogtunk az interneten. Nem adtam könnyen magam; jaj, szigorúak a szüleim, nem engednek sehová, pedig betöltöttem a tizenkettőt. Már háromszor hívott találkára, a Gellért-hegy közelébe, imádja az erdőt, tizenhat éves Rómeó, imádja az erdőt; a rohadék!, nem adtam könnyen magam. Kitartó volt. Amikor megemlítettem neki, hogy jövő szombaton nagyanyámnál leszek Diósdon, fellelkesült, ha akarom, akkor ő is leutazik Pestről, mondta, én meg adtam az ártatlant, meg a szerelmest; nagyanyám korán elalszik, ki tudok szökni, észre sem veszi, végre találkozhatunk.

Éreztem, ő lesz az. A huszonhatodik.

– Morgan, bírod még?

– Persze. Új páciens van?

– Igen.

– Ő az?

– Nem tudom még. Nagyon óvatos. Talán.

– Biztos vagy benne, hogy él még?

– Igen. Érzem. Húsz éve érzem. Kérdezhetek valamit?

– Persze, kérdezz.

– Még sosem mesélted el, hogy mi történik.

– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod?

– Nem, de ha végre ő lesz az, ott akarok lenni.

– Először ordibálnak, káromkodnak, aztán imádkoznak, majd sírnak, percenként öt centimétert süllyednek, húsz perc alatt éri el talpuk a folyadékot. A múltkor az egyik megátkozott, még latinul is hablatyolt valamit.

– Mocskos állatok.

– Azok.

Szabó Lajos megnézte magát a tükörben, ősz tincsei még mindig rakoncátlanul tekeregtek arca körül, de jól tartotta magát, nem eresztett pocakot, nem lett ráncos az arca, még mindig jól állt neki a halványsárga ing, a citromsárga-bordó-kockás nyakkendő. Nem volt már fiatal, ötven is elmúlt; felesége dühösen támasztotta az ajtófélfát, nem értette, miféle megbeszélésre kell menni szombat este a férjének, miféle munkahely ez, ahol még szombaton este is dolgozni kell; jönnek haza a gyerekek, az unokák, készül a vacsora, a férje pedig nem segít, megint nem segít. Szabó Lajos tudomást sem vett feleségéről, izgatottan igazgatta magán a ruhát, még egyszer megfésülködött, nyomott egy kelletlen puszit az asszony arcára, rápillantott karórájára, fél ötöt mutatott, indulni kell.

– Még mindig nem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekszünk-e. Nem vagyunk istenek, nem vehetjük át a szerepét.

– Ez csak moralizálás, fiam, minden bűnösnek meg kell kapni megérdemelt büntetését, ha a jog alkalmatlan a méltó büntetés kiszabására, akkor valakinek meg kell tenni.

– Ez hetvenöt esztendőn keresztül eszedbe sem jutott. Én rángattalak bele. Ne haragudj.

– Nincs miért haragudnom. Önként vállaltam, amikor megismertem történetedet, én már öreg vagyok, semmi sem számít, ha felelnem kell tetteimért, felelek, ha meg kell halnom, meghalok.

A terepjáróval úgy álltam meg, hogy jól belássam a teret. Negyedórával előbb leparkoltam a Lidl parkolójába, a távcsővel alaposan átnéztem minden zugot, hátha megbújik valahol. Nem akartam lebukni, nem akartam elriasztani, bár nem tudtam, hogyan néz ki, ismét a megérzésemre, az emberismeretemre hagyatkoztam, huszonötször nem tévedtem, most sem fogok. Kiszálltam a kocsiból, rágyújtottam egy cigarettára, a kesernyés füst megnyugtatott.

Morgan járt a fejemben, aggódtam érte, nála szelídebb embert nem ismertem, pillangókat festett, olajfestékkel, fatáblákra, legalább száz kép díszítette már lakását;

– Keres valamit? – kérdezte Morgan az ősz hajú, magas, sportos alkatú férfit. A pajta oldalának támaszkodva, lapáttal a kezében bámult az idegenre.

– Nem, dehogy, csak sétálok. Valamikor régen már jártam itt, szép emlékek kötnek ehhez a vidékhez.

– Erre lakott?

– Nem, csak néhányszor kirándultam erre, szerettem az erdőt, a jó levegőt, minden életre kel ebben a beszédes csendben, még a fiatalságom is – mosolyodott el Szabó Lajos, zavartan megigazította citromsárga-bordó-kockás nyakkendőjét.

– Én nem olyan régen lakom itt. Azt mondják, elátkozott környék, valamikor megöltek itt egy kislányt, többen látni vélték a szellemét. Azt is mondják, visszavárja a gyilkosát, de én nem hiszek az ilyen történetekben, csak az igazságban.

Szabó Lajos szűkre húzott szemmel, merev tekintettel figyelte az öreget, úgy pörgött az agya, akár egy széthajtott Singer varrógép, ízekre szedett minden pillanatot a húsz évvel ezelőtt lezajlott eseményekből. A kislány meghalt. A kölyök is. Senki nem láthatta, egy dűlőúton hagyta autóját, megvárta, amíg besötétedik, csak akkor tért vissza, nem kapcsolta fel a világítást, úgy zötykölődött a főútig. Senki sem láthatta meg, biztosan tudta. Az öreg nem volt ismerős, de zavarta valami a pillantásában, nem volt tolakodó, ám oly nemtörődömséggel, közönyösen támasztotta a falat, mintha csak az időjárásról csevegnének, mintha csak steaket sütne parázsló tűzön, vörösbort kortyolna, miközben a legnagyobb természetességgel magyarázná meg az élet dolgait; a sör tisztítja a vesét, a pálinka leviszi a vérnyomást, a zsíros étel előbb-utóbb – meszes reccsenéssel – elpattintja az ereket. Félni kezdett.

– Jöjjön be, mutatnék valamit – lépett felé Morgan.

– Nem, köszönöm, már mennem kell.

– Ez nem kérés volt.

– Na, ne szórakozzon velem, öreg, ez nem vicces – Szabó Lajos kihúzta magát, kidüllesztette mellkasát, akár a páviánok, amikor megküzdenek a nőstényért, hogy nagyobbnak, erősebbnek látszódjanak –, ne kössön belém, mert rosszul járhat.

– Én nem szórakozom, Pixel, Papucs és Riba is tudja ezt.

A három doberman feszülő izmokkal ült a pajta nyitott ajtajában, Szabó Lajos azt sem tudta, honnan kerültek elő ily gyorsan, észrevétlen, mozzanatlanul figyelték gazdájukat, aki az épület oldalának támasztotta a lapátot, intett, hogy kövesse.

Dühös voltam, bizonyára elrontottam valamit, gyanút foghatott, nem jött el, már lassan fél hét is elmúlt; csikorgó kerekekkel indultam vissza a tanyához, bekanyarodtam a bekötőútra, megláttam a rendőrautókat, a villogó lámpák kísérteties fényben táncoltak a pajta falán.

– Megbotlott a láncban, belezuhant abba a betonmedencébe – gesztikulált hevesen Szabó Lajos, szeme riadtan villózott, a rendőrök összehúzott szemmel hallgatták –, a kutyák elől felmásztam erre az oszlopra, szét akartak tépni, szerencse, hogy működött a mobiltelefonom a világ végén, ki tudja, meddig kellett volna ott gubbasztanom. Köszönöm, hogy megmentettek.

– Hogy került ide? – kérdezte a nyomozó.

– Csak sétáltam az erdőben. Szeretem az erdőt, mindig is szerettem. Megnyugtat a csönd, a jó levegő.

– Ismerte az áldozatot?

– Csak látásból. Néha összefutottam vele, megvendégelt egy kávéval, egy pohár vízzel. Barátságos öregember volt, kedveltem.

– Mindig öltönyben, nyakkendőben szokott sétálni az erdőben?

– Nem, dehogy, de összeszólalkoztam otthon a feleségemmel, megkérdezhetik tőle, kimenekültem ide. Az erdő megnyugtat. Mindig megnyugtat.

Végighallgattam a furcsa társalgást, a férfit nem gyanúsítottként hallgatták ki, közben a technikusokat figyeltem, akik kihalászták a kénsavval töltött medencéből Morgan holttestét. Szörnyű látvány volt, ruháját, haját, bőrét lemarta a sav, szeme helyén csak egy-egy sötét üreg tátongott. A rendőrök rögzítették a nyomokat, a sírás szorongatott, minden dühöm és fájdalmam a könnyeken keresztül akart kitörni. Lerogytam egy székre. Szabó Lajost elengedték a rendőrök. A pajta ajtajából még visszafordult, tekintetünk egymáshoz csapódott, mint két kard, szikrát vetve, arra készülve, hogy kiontsuk egymás vérét. Tudta, hogy felismertem, tudtam, hogy felismert.

Beesteledett. Egyedül ücsörögtem a pajtában, csak bámultam az ablakon át besandító Holdat. Megnyugodtam. Kortyoltam egyet a poharamban lévő testes, száraz vörösborból. – Lauráért és Morganért – emeltem magasra a poharat. Mindennek eljön az ideje, a bűnösöknek fizetniük kell. A huszonhatodik már az enyém.

Fotó: pixabay