Az egyik pillanatban finomságokban úszom, gyönyörűségek édes ízét és illatát érzem, aztán a következő pillanatban már düh és acsarkodás szele csap meg, összeszűkült tekintetek, értetlenség és megértetlenség, mintha életre, halálra menne a küzdelem valami megfoghatatlanért, fele királyságért, fele királylányért, felemás, kétes dicsőségért.
Persze, már ismét megismernek az utcán, akik eddig átmentek a másik oldalra, akiknek hirtelen sietős lett a séta, a kirakatnézés, az elbujdoklás, a szégyenkezés önmaguk gyávasága miatt. De nem kárhoztatok senkit, valóban felesleges is lenne beöltözni Don Quijote jelmezébe, amikor III. Richárd szelleme telepszik az utcákra, belengi az otthonokat, félelem szagú hallgatásba vonja a bátortalan mosolyokat is, visszafogottá szégyeníti az érintést, a kézfogást, az ölelést.
Orwell vigyorogna, ha lenne hozzá kedve, és meggyőződésem, csakis időutazó lehetett, ha ily tökéletességgel képes volt ábrázolni az emberi lélek és szellem gyöngeségeit, megalkuvását és szolgaiságát, másik oldalán a végletes agresszivitását. Az okosok persze azt mondják, a történelem mindig ismétli önmagát, mi meg semmiből sem tanulunk, semmitől sem válunk jobbá. Ebben én kételkedem, lopva kinyitom a szekrényt, kicsomagolom a Don Quijote jelmezt, még a pajzsot, kardot és a dárdát is, és megtanulok ismét mosolyogni, sőt, hangosan nevetni. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy hiányzik.
Fotó: pinterest
4 megjegyzés:
Szia Joc!
Elmegyönyörködtető írásod megér egy mosolyt. :)
Vox
Szia Vox!
Az elmegyönyörködtetés nehéz műfaj, így azt gondolom, lassan már semmi sem ér egy mosolynál többet.
Joc
Igen megér egy mosolyt, azonban az én mosolyom kicsit fanyar, azon egyszerű oknálfogva, hogy pont a búsképű Don Quijote jelmeze szükséges a mosolyhoz. Egy jóízű, felhőtlen mosoly, kacagás pedig főleg nem jön spontán, szívből! De az írás ismét remek!
Köszönöm István!
Egyyetértek, a felhőtlenség jobb lenne, de mostanában mindig esik az eső!
Megjegyzés küldése