Fájdalom

Végigviharzott a taps a hatalmas előadótermen, visszacsapódott a fényes üvegtáblákról, hogy végül erejét veszítve, mint fényes, csendesen csepergő őszi eső, az emelvényre szóródjon.

Mosolyogva fürödtem a népszerűségben. Teljesen úgy éreztem, mintha korhadó, öreg csontjaimból, megkeményedett, meszes ereimből egyik pillanatról a másikra kisöpörte volna a felhalmozódott biológiai szemetet, az elmúlt évtizedek önpusztító mocskát, az olykor letargiába könyöklő reménytelenséget a siker.

Akkor – mégha csak néhány percre is – fiatalabbá változtatott, felszabadította leláncolt erőtartalékaimat, édesebb volt a méznél, csábítóbb egy csábító nőnél. Végre vége a szardíniásdobozba zárt, munkamániás rabszolgaságnak. Valójában semmiféle fennkölt gondolat sem homályosította el elmémet, egyszerűen csak örültem a felém áradó elismerésnek, és persze, a megkeresett (már régóta vágyott) rengeteg pénznek.

Elhatároztam, az elkövetkező néhány hétben az elmulasztott összes vad élvezetet a magamévá teszem, utazgatni fogok, esténként jó borokat kortyolgatok, tán még egy-egy röpke flörtre is kapható leszek, könyvet, újságot, előadótermet pedig látni sem akarok egy darabig.

Túlságosan belelovaltam magamat a (hirtelen nyakamba szakadt) gondtalan tervezgetésbe, mert semmi kedvet sem éreztem az ilyenkor szokásos, ám elkerülhetetlen gratulációk fogadásához. Taszított a sok izzadt tenyér, az erőtlen, nyálas mosollyal körített kézfogás. Ehhez már tényleg öregnek éreztem magamat.

Akkor döbbentem rá, mennyire bezárkóztam az utóbbi időben. A barátok elhaltak vagy elköltöztek mellőlem minden elfogadható emberi közeget elmúlásra kárhoztató távolságba, a munkakapcsolatok soha nem fertőződtek meg kellemes vacsorákkal, éjszakába nyúló eszmecserékkel, netán önfeledt ölelkezésekkel a gyengébb nem képviselőivel.

– Mentsen meg, könyörgöm – karoltam bele hirtelen csinos kolleganőmbe –, nem akarok találkozni azzal a felénk törtető pasassal – jeleztem egy esetlen fejmozdulattal  a tőlünk még legalább öt méterre a lábak, karok, izgágán hullámzó testek gyűrűjén ügyetlenül áttörni igyekvő magas, kövér, kopaszodó férfi felé.

Amikor legutóbb találkoztam vele, kirúgott az irodájából az a szemét, mint egy öreg, bolhás kutyát.

Még az egyetemről ismertem Gallai Gézát, nagy szoknyapecér, duhaj aranyifjú hírében állt. Az állampárt magas polcán csücsülő papa pénzével és kapcsolataival a háta mögött szinte mindent szabad volt neki. Végigbukdácsolta az öt évet, de a végén csak belecsusszant zsebébe a diploma.

Azt a találkozást a pazarul berendezett irodájában soha nem felejtem el. Bámult rám azokkal a hidegen kék szemeivel, ingatta a fejét jobbra, balra, a fene sem tudhatta, mi járt abban az elfajzott koponyájában. Aztán felállt óriási tölgyfaíróasztala mögül (én hülye, felpattantam, akár egy jól nevelt öleb), lekezelően vállamra tette hatalmas, kórosan fehér kezét, és egy rafináltan megfogalmazott körmondat álcája mögé bebarikádozva magát, finoman az ajtóig tuszkolt.

Már tudtam, semmi nem lesz a támogatásból, egyetlen huncut vassal sem fog segíteni, adjam ki a könyvemet, ahogyan akarom, a hatalom nem tart rám igényt, sőt! A dühtől felforrt agyam úgy érzékelte szabatosnak tűnő mondatait, mintha egy lovas bandérium száguldott volna felém kihúzott karddal.

Néhány másodpercig úgy hittem, egy véletlenszerű tér- és időháborgás visszarepített a rendszerváltozás előtti időkbe, amikor ésszerűtlen megalázkodásra kényszerülve kellett kikönyörögni bármiféle támogatást. Hirtelen megszólalt a mobiltelefonja.

– Dögölj meg – gondoltam magamban; menekülésre fogtam a dolgot, nehogy olyat mondjak vagy tegyek, amit később még megbánnék. Sosem tudhatja az ember.

– Ugye, megbocsátasz! Viszontlátásra – mondta lagymatag kézszorítás kíséretében. Udvariasan, de végérvényes határozottsággal kipenderített a folyosóra.

– Soha, soha! – sziszegtem megvadultan magam elé –. Soha nem bocsátok meg neked, egyszer még mindent visszakapsz tőlem – dühöngtem hangtalanul. Aztán félhangosan felröhögtem, teljesen olyannak tűnt a helyzet, mintha valamelyik brazil szappanopera képkockáit látnám, amelyben én vagyok a főhős, aki az egész világ ellen hadakozik. Nagyon megindító volt.

A nőknek olyan képességeik vannak, amelyeket férfiésszel megáldva (vagy megverve) fel sem lehet fogni. Csinos kolléganőm, aki kivételes ösztönöktől vezérelten egy perc alatt kivezetett az előtérbe, rögtön megérezte, miről lehet szó, semmit nem kérdezett, a kabátomat és a kalapomat is előkerítette, ami nekem eszembe sem jutott. Erre csak egy nő képes, ezt be kellett vallanom magamnak. Odakint mínusz tíz fok, térdig érő hó, nekem viszont csak a menekülésen járt az eszem. Nyilván egészen a fagyhalálig.

Nagyon fáradt voltam, leginkább egy forró fürdőre, egy pohár tokaji borra és egy jól megtömött pipára, a pipadohány ízére és illatára vágytam, de azon az estén még egy előadás várt rám.

Előző nap irodám ajtaján erőteljesen kopogtatott valaki, morcos lettem, mert kizökkentett elalvás előtti állapotomból. Elmehettem volna haza, már nem volt több előadásom az egyetemen, egyetlen hallgató sem jelentkezett be hozzám, hogy újabb és újabb hibbant kérésével felmérje az ingerküszöbömet, de nem akartam hazamenni. Gyűlöltem a telet, a téli napokat, a téli délutánokat, de főleg a téli estéket nem nagyon bírtam elviselni egyedül. Ücsörögtem hatalmas lakásomban, az újság kiesett kezemből, könyvet látni sem akartam, mert nem bírta a szemem a lámpafény melletti olvasást; rettenetesen vágytam valami másra. Magam sem tudtam igazán, hogy mire.

Egy alacsony férfi lépett be az ajtón, sötét kalapját a kezében tartotta, határozottan jó szabású, végig begombolt fekete télikabátja alól elővillant érdekes mintázatú, nyersen vad, tiszta alapszínekből komponált nyakkendője.

Az egész teremtmény még feltűnően megemelt cipőtalpai ellenére sem lehetett százhatvan centiméternél magasabb. Az arcbőre élettelenül sárgának látszott, szeplőkkel megszórt széles pofacsontjai furcsa ívben görbültek kifelé mély szemgödreiből, fogai ritkák és – valószínűleg a mértéktelen dohányzásnak köszönhetően – erőteljesen elszíneződöttek voltak. Gyér, vöröses árnyalatú, egyenes szálú haját csontos koponyáján széles elválasztás keresztezte. Mintha vonalzóval rajzolta volna meg, minden hajszál az erőszakos ráhatásnak köszönhetően megtartotta helyét.

Sejtésem szerint könyvelő lehetett, netán egy kibukott teológus, aki alkalmatlannak bizonyult a tanok tökéletes befogadásához. Ennél rendesebb szakmát nem tudtam elképzelni neki. Sovány, madárcsontú törpeként jelenült meg előttem ez a férfi, akiről úgy véltem, még egy kalapácsot sem képes egészséges elszántsággal megmarkolni.

Igyekeztem szigorú képet vágni, bár a látvány, az összhatás tisztességtelen nevetésre ösztökélt. Egy ripacs állt előttem, aki szerepét roppant komolyan vette, de a mesterkélt eleganciával, a hűvösen értelmetlen komorsággal palástolni próbált belső feszültség, a görcsös akarás már az első pillanatokban hiteltelenné tette az előadást.

Kicsit elszégyelltem magamat, gyakran előfordult velem ez, a furcsa fizimiskákból sokszor igyekeztem kitalálni, vajon miféle lélek lakhatja az adott testet. Olykor gondolatban rövid gúnyneveket ragasztottam beszélgetőtársaimra. Ritkán tévedtem, ám mindig szégyenérzet fogott el, amikor gúnyos némasággal vigyorogtam mások – olykor szerencsétlennek tűnő – testi (vagy szellemi) adottságain, mintha csak a Jóistennel komáznék, és próbálnám megerősíteni az ő kifürkészhetetlen cselekedeteinek megmagyarázhatatlan okait. Ilyenkor magamban bűnbocsánatért esedeztem, de – úgy hiszem – mindhiába.

Másnap este nyolcra beszéltük meg a találkozót. Azt ígérte ez a furcsa kis ember, autót küld értem. Ácsorogtam a hidegben, alig múlt nyolc óra, amikor egy rozzant, sötét Volvo kanyarodott a járdaszegély mellé. A Törpe integetett ki mosolytalanul a lehúzott ablakból, majd kipattant a kocsiból, szélesre tárta előttem a hátsó ajtót.

Az autóban szerencsére meleg volt, így némiképpen megenyhültem, amiért egyetlen szót sem szólt, még köszönni sem köszönt, csak betessékelt a járműbe. A sofőr tökéletes ellentéte volt kellemetlen ismerősömnek, feje a Volvo tetejét súrolta, széles háta szinte eltakarta előlem a kilátást, kerek fejét fülére húzott fekete sísapka takarta el. Dromedár. Igen, ez az őt megillető gúnynév. Elégedetten dőltem hátra a kopott ülésen, amikor felfedeztem a mellettem ülő alakot. Rajta is olyan fekete sísapka volt, mint Dromedáron, ám vele ellentétben nyeszlett, görbe hátú, kampósorrú kis fickó volt, aki kifürkészhetetlen félelemtől gyötörten bámult bele a világba. Lelkes hallgatóságom lesz ma, gondoltam elkomorodva, és abban bíztam, hátha háromnál többen kíváncsiak az előadásomra.

A kocsi, megfarolva a havas úton, nagyot döccenve, hirtelen állt meg. Kinyílt az ajtó, legnagyobb megdöbbenésemre egy sötét pisztolycső torkolata meredt a két szemem közé.

– Szálljon ki gyorsan, és semmi hősködés, mert azonnal lelövöm, mielőtt még egyet szólna – közölte hűvösen Ripacs (akinek egyébként Köteles Edgár volt a tisztes polgári neve), miközben idegesen szétnézett. Senki nem járt az utcán. Kiabálnom kellene, hátha meghallja valaki, morfondíroztam, de lehet, hogy ez az eszelős tényleg azonnal lepuffant. Tanácstalanul kikászálódtam az autóból, lázasan dolgozott az agyam, de egyetlen használható ötlet sem jutott az eszembe. Én egy egyszerű egyetemi tanár vagyok, nem akcióhős, fogalmam sem volt, ilyen helyzetben mit kellene, egyáltalán mit lehetne tenni. Az én világomba nem fért bele ez a játék. Álltunk a saját házam kapujában, kezemet a kabátomba süllyesztettem, szorongattam a hideg kulcscsomómat, nem akartam elhinni, ami velem történt. Csak nem képzelik, hogy én fogom beengedni őket a saját kulcsommal a saját lakásomba, hogy a legkisebb ellenállás nélkül mindent felpakoljanak? Nem, erre nem vagyok hajlandó. Nem ezt képzelték.

Dromedár elkapta a bal karomat, a kapu felé taszigált. A nyeszlett emberke kulcsokat húzott elő a nadrágzsebéből, néhány másodperc múltán már az előszobában toporogtunk.

Ez egy rablás, állapítottam meg, egy nagyon jól előkészített rablás. Kezdtem félni. Alig hittem, a félelemnek sós íze van. Akár a túlsózott kaviárnak. A szívem a torkomban dobogott, igyekeztem rávenni magamat a folyamatos gondolkodásra, de képtelen voltam másképpen megfogalmazni azt, hogy a szívem a torkomban dobog. Tompán, összepréselve a légcsövemet, lefelé szorítva gyomromat.

Kedvenc karosszékem a nappali közepén állt, minden bútort szorosan a falhoz tologattak. Napközben bizonyára járhattak már itt. A karosszék mellett egy lánghegesztő-palack állt. Ezek a rosszfiúk tévedtek, sem széfem, sem páncélszekrényem nincs. Semmi nem volt szétdúlva, mintha csak engem vártak volna, hogy kényelmes karosszékemben ücsörögve elmeséljem nekik, mit és hol találnak.

Dromedár a karosszékhez vezetett, egyetlen durva mozdulattal leültetett, valahonnan kötelet kerített. Először a kezeimet kötözte a karosszék karfájához, majd a bokámnál a lábamat a fotel lábához hurkolta. Felszisszentem a fájdalomtól. Kicsit végezhetné finomabban is a munkáját, megértek én mindent, egy betörőnek az a dolga, hogy betörjön, egy rablónak pedig, hogy raboljon, de úgy gondolom, ha nem muszáj, felesleges durvának lenni.

– Kedves uraim, erre semmi szükség, nem fogok kiabálni, elszaladni sem, mindent elmondok önöknek. Könnyebben megtalálják az értékes holmikat, ha én vezetem körbe önöket, mintha mindent fel kellene dúlni.

A széles ragasztócsík az egyik fülemtől a másikig húzódott, néhány pillanatig azt hittem, nem kapok levegőt, bár ezt nyilván az ismételten rám törő félelem miatt érezhettem. A ragasztónak émelyítően kellemetlen íze szinte a gyomromig hatolt, erőteljes hányinger kerített hatalmába. Leragasztott szájjal azonban nem lehet hányni. Meg fogok fulladni, zakatolt agyamban ez az egyetlen mondat, mely hisztérikus rohamot váltott ki belőlem. Vad erőlködéssel igyekeztem a fotel karfájához kötözött csuklómat kiszabadítani. Aztán elfogyott a levegőm, húsomba még mélyebben bevágott a durva zsineg, az orromon keresztül alig jutott elegendő oxigén a tüdőmbe. Vörös és sötét karikák táncoltak a szemem előtt.

A három férfi egymáshoz egészen közel hajolva beszélgetett valamiről, Dromedár széles vigyorral az arcán elindult az emeletre vezető lépcső felé, társa pedig a konyha felé vette az irányt.

Ketten maradtunk a nappaliban. Fekete öltöny és fekete ing volt rajta. Elmosolyodott, ettől a mosolytól azonban a hideg szaladozott a hátamon. Nem tudtam, mi vár rám, de nem is akartam tudni. Valaki megmenthetne végre. Legalábbis ébresszen fel.

– Olvastam a legutóbbi könyvét. Nem tetszett. Sőt. Felháborított – nézett rám áthatóan jeges tekintetével a férfi. – Tudja, én valamilyen módon hívő ember vagyok, nagyon sértett az, amit ön állít.

Végem van, hajtottam előre kicsit a fejemet. Ez a férfi nem a festményeimet, az aranyórámat akarja. Neki én kellek. Ez egy olvasott rabló.

– Ön azt állítja a könyvében, csak a jó és a rossz ember kategóriáját kell megkülönböztetni, nemtől, fajtól, vallási hovatartozástól függetlenül. Nem elfogadható a kicsit rossz vagy kicsit jó ember fogalma, mert óhatatlanul megbocsáthatónak tűnik ez által minden kisebbnek vélt bűn. Ön szerint a gondolkodás, a cselekvés és annak következményei irányítják a világ folyását, amelyben mindenkinek létező felelőssége van – folytatta az apró ember egyre jobban beleforgatva magát saját hangjának és gondolatainak örvényébe. Engem is magával akart rántani. – Ám én úgy hiszem, a tett, a cselekvés fájdalommal jár, a fájdalmat nem mindenki képes elviselni. De a fájdalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, tisztelt uram, nem csak fizikai fájdalomérzettel jár. A lélek és a szellem olykor súlyosabb kínokat áll ki, mint a test. A meghasonlás önmagunkkal, helyzetünk kilátástalansága rádöbbent a valóságra, felnyitja a szemünket és könnyeinken keresztül kell látnunk, nyomorúságunkért ki is igazából felelős. Hazafinak tartom magamat és tudom, kik a nemzet ellenségei, kik a nemzet árulói. Tudom, hová kell állnom, mit kell tennem, mikor kell harcolnom a magam módján, a magam eszközeivel. Éppen az olyan áltudósok nyitották fel a szememet elvakult liberális ömlengéseikkel, mint maga is, akinek fogalma sincs a valóságról. Mert maga nem is tudja, nem is tudhatja, hogyan is élnek emberek százezrei ebben az országban. Magának fogalma sincs arról, hogy vannak olyanok, akik az éhhalál küszöbén is tudják és tudni is akarják, hová születtek, és ezért mivel tartoznak hazájuknak.

Rettegés lett úrrá rajtam. Ez a férfi hidegvérrel ki fog végezni engem. Egy könyv miatt. Egy könyv miatt – az ő fogalmai szerint – közellenség lettem. Pedig nem tudhatja, ki vagyok, honnan jöttem (jöttem-e egyáltalán, vagy itt születtem), nem érdekli, ki az anyám, ki az apám, miben és kiben hiszek, megeszem-e a tökfőzeléket, a nőket vagy a férfiakat szeretem-e. Semmit nem tud rólam, csak olvasta a könyvemet, én meg most itt ülök egy karosszékhez kötözve, hallgatom saját halálos ítéletemet, miközben megvédeni sem tudom magamat, mert beragasztották a számat.

– A fájdalom lobogó tűz, megtisztítja a lelket, kiüríti az elmét, a káros gondolatok mindörökre eltűnnek. Ezt önnek is meg kell tapasztalnia, professzor. Nem halhat meg úgy, hogy ne tiszta szívvel, ne kitágult elmével térjen meg istenéhez. Ha egyáltalán van magának tisztességes istene.

Gyufával meggyújtotta a hegesztőpisztolyt. Lekapcsolta a villanyokat. A kékes láng lidérces fénnyel világított, lassan, imbolyogva közeledett felém. Hatásvadász trükknek tűnhetett volna az egész, de tudtam, ez nem vicc. Magamban imádkozni kezdtem, hogy ez az őrült ne a szememet égesse ki. Nem mintha más testrészem megégetése kellemesebb élmény lenne. Anyám jutott eszembe, aztán a lányom, aki most valahol Los Angelesben lehet. Előtte nap beszéltem vele. Sikerültek a vizsgái. Még egy év és végez az egyetemmel. Még egy év. Legalább egy nappal szerettem volna idősebb lenni.

– Ugye, fél professzor? Remélem, hogy fél. A félelem nagyon jó. Feltárja az elme legrejtettebb zugait, hogy felbugyogjon az igazság. Néhány perc múlva maga is másképpen fogja látni a világot. Maga is rendért fog kiáltani. Erős, határozott rendért, ahol mindenki tudja, hol a helye, mi a feladata, minek mi az ára. Hiszen mindennek és mindenkinek ára van, professzor úr, ezt bizonyára ön is jól tudja, csak a megfelelő árat kell mondani. Akinek fizetni kell, az pedig fizessen.

A combomon felizzott a nadrág, a vörösen lángoló, rácsozatba rendeződött szövetszálak csak néhány tizedmásodpercig álltak ellen a lánghegesztő rohamának. Éreztem az égő hús szagát, a fájdalom óriási, kiélezett csatabárddal csapott az idegrostjaimba. Üvöltés helyett csak macskanyávogáshoz hasonló hangok szűrődtek ki a ragasztószalag mögül. Mindent elismertem, mindent bevallottam, mindent aláírtam volna, csak hagyja abba végre. El akartam ájulni, azt akartam, taszítson el az öntudatom magától, merüljek bele a sötétségbe, ha muszáj, haljak meg. Abban a pillanatban nem érdekelt a szabadság felkent eszméje.

Kínzóm hahotázott, csípőre vágott kézzel állt előttem, szeméből vad izzással sugárzott az elégedettség és az élvezet leírhatatlan, megfogalmazhatatlan elegye.

– Ejnye, professzor úr, hiszen még alig történt valami, és ön máris egy kisgyermek bőrébe bújik?

Saját vizeletemtől ázva mérhetetlen szégyent éreztem. Én nem vagyok egy bátor ember. Én egy gyáva ember vagyok. Szerettem volna azt hinni magamról, hogy erős lélekkel nézek szembe bármivel és bárkivel, de nem így történt. Egy ember voltam csak, aki összetörten, meghasonlottan, önmagát – és mindent, amiben valaha is hitt – megtagadva még mindig reménykedett. Lehettem volna arab, zsidó, keresztény, néger, cigány, sárga, homoszexuális, bűnös vagy bűntelen, a fájdalom (már tudom) nemzetközi nyelv.

Tagadnom kellene, de ahogyan telt az idő, agyamban érezve a másodpercek lüktetését, a gyűlölet adott erőt, tudatalattim legmélyéről bugyogott fel, engem is meglepve, harcra, túlélésre ösztökélve. A gyűlölet minden lélegzetvételemmel erősödött, ezzel a csenevész kis sakállal szemben én lettem a másik oldal. Mindegy, mit mondott, mindegy, mit akart még tenni, az sem számított lényeges szempontnak, hogy ő hol áll – én bármiféleképpen, bárhogyan is, de csak vele szemben, csak a másik oldalon állhatok.

Nyílt az ajtó, Gallai Géza lépett be, idegesnek tűnt, vibráló tekintettel felmérte a helyiséget, mintha csak egy láthatatlan ellenséget keresett volna, aki bármelyik pillanatban előugorhat az ajtó, a függöny mögül, és kezében hangos dörrenéssel elsül egy pisztoly.

– Maga barom, nem azt mondtam, hogy kínozza meg, hanem csak ijesszen rá – mutatott rám dühösen, miközben gyöngyöző homlokát törölgette zsebkendőjével. Ripacs cinikusan vigyorgott, látszott rajta, gyűlöli ezt a kövér férfit is, aki parancsokat merészel osztogatni neki, bírálja, pedig ő elvégzi, mindig tökéletesen elvégzi a munkát.

A gonoszságnak szaga van, olyan, mint a rothadás, akár a megázott falevelek, a döghús, amikor már a patkányok tépik; közben összeverekednek, visító hangot adnak ki, amikor egymásba harapnak, aztán az ételt cincálják. Csak a túlélés számít. Az ember nem léphet át önmagán, aki csak szavakkal képes harcolni, nem fog kést fogni a kezébe, mert az agresszió soha nem fizikai valójában tör ki belőle, hanem intellektuálisan. Persze, tévedtem. Bele tudtam volna vágni a nagy kést, megforgatni, többször is.

Gallai és Köteles félrevonult, halkan beszéltek, nem értettem, hogy mit, elviselhetetlenül fájt és lüktetett a megégetett combom. Szóval, Gallai a megbízó. Nem, ezt nem hittem volna, még az előző rendszerben elképzelhető volt, hogy valakit fizikailag bántalmazzanak, netán még meg is ölnek, de most, a harmadik évezred elején ez kizárt. Biztos, hogy Köteles túllépte a hatáskörét, elvakult nézetei elragadták a valóságtól, istennek képzelte magát, aki büntetlenül bármit megtehet. Igen, ez így történhetett, egy félművelt, frusztrált kis gazember, aki hatalmát végtelennek, a törvények felettinek hiszi. Megkönnyebbültem, Gallai nem egy gazember, nem akkora gazember, hogy engem megölessen, hiszen mondta is az előbb. Telefonál a rendőrségre, szirénázva érkeznek majd, berontanak a kommandósok is, ezt a három idiótát bilincsben viszik el, én pedig megúszom ezt a hihetetlen kalandot. Nem tudok elképzelni más forgatókönyvet. Tudom, Gallai lesz a hős, aki megmentett engem, le kell nyelnem ezt a békát, akkor is, ha tudom, mi az igazság. De élek. És ez a legfontosabb.

Gallai felém pillantott, aztán egyetlen szó nélkül elindult a kijárat felé. Visítottam, amennyire csak bírtam, szemeim kidülledtek, fejem vörös volt, kapkodtam a levegőt. Köteles vigyorogva sétált oda elém.

–  Professzor úr, folytassuk a megbeszélésünket. A megbízó szabadkezet adott. Tudja, a gondolatnak teremtő ereje van, a rossz gondolat rossz tettekre sarkall, a jó gondolat jó tettekre, csak meg kell határozni a szabályokat, olyan ez, mint az orvoslás, a beteg részt el kell távolítani a testből, hogy az ember meggyógyuljon. És jelen pillanatban ön a beteg góc, mely fertőzi a hazafias gondolkodást, felrúgja a szabályokat, egyenlőségjelet tesz különféle értékű emberek közé. Ez hiba, professzor úr, mert ön el akarja hitetni a balga többséggel, hogy ők is jók valamire a rabszolgamunkán kívül, hiú reménnyel kecsegteti őket, a reménykedés pedig elégedetlenséget szül, az elégedetlenség viszont lázadáshoz vezet, melynek a következményeit megjósolni sem lehet. Nem, professzor úr, rosszul gondolja, az nem jó az embereknek, ha gondolkodnak, az embereknek az a jó, ha megmondják nekik, hogy mit tegyenek, hogyan éljenek, kit imádjanak, kit utáljanak.

Nem hittem neki. Kétségbeesetten igyekeztem megfejteni, hogy csak blöfföl, vagy valóban igazat mond. Nem ölhet meg. Oka sincs rá. Egy könyv miatt semmiképpen sem. Nem tudtam elhinni, hogy Gallai ennek a százhatvan centiméteres aberrált gnómnak a kezei között hagyott. Ha túlélem, megfojtom, ezt megfogadtam. Mindkettőt.

Köteles ismét meggyújtotta hegesztőpisztolyt, egészen közelről bámulta a kék színű lángot, előhúzott a zsebéből egy cigarettát, meggyújtotta.

–  Ott a kanna, locsold le benzinnel ezt a tetűt – utasította Dromedárt, aki csodálkozva nézett rá. – Nem hallod, te vadbarom? Csináld!

–  De főnök. Erről nem volt szó. Két, három pofon belefér, ha akarod, eltöröm az ujjait, de megölni nem fogom.

Köteles Törpe kezébe nyomta a hegesztőpisztolyt, dühösen felkapta a benzines kannát, kinyitotta, és már locsolta is fejemre a benzint. Fuldokoltam, alig kaptam levegőt, a benzin égette combomon a sebet. Mocskos halál lesz ez, elveszítettem önuralmamat, vergődtem a karosszékben, hátha fel tudom borítani, hátha felemelkedem a magasba, nekirepülök az ablaknak, kitöröm az üveget, és elrepülök a rendőrségig. Észvesztő gondolataim támadtak, a félelem ismét hatalmába kerített, ez az őrült tényleg fel fog gyújtani, lobogni fogok, akár egy fáklya, megtapasztalom, hogy milyen volt egykor a máglyahalál, az inkvizíció; tudatom nekitámaszkodott a falnak és röhögött rajtam, na, ennyit érnek az elveid, vágta oda flegmán.

–  De főnök! Én nem ölök embert! – mordult fel Dromedár. – Egy kutyakölyköt sem ölök meg! Megmondtam, két, három pofon, és ennyi – előhúzta övéből hatalmas kését, mögém lépett, elvágta a köteleket, melyek a karosszékhez rögzítettek, majd letette az asztalra, aztán komótosan Ripacs és közém lépett.

Köteles felordított, előrántotta kését, gondolkodás nélkül belevágta Dromedár hasába, aki a fájdalomtól felbődült, hirtelen megragadta a nyeszlett férfi nyakát, nem eresztette. Köteles ismét szúrt, Dromedár átölelte a férfit, nem eresztette. Mintha csak lassított felvételt láttam volna egy pocsék hollywoodi filmben, a százharminc kilós test maga alá gyűrte a kicsit, ott feküdtek a padlón, Dromedár holtan, Köteles pedig kapálózó végtagokkal, miközben a felborított benzines kannából folyt alájuk a benzin. Törpe rémülten elhajította az égő hegesztőpisztolyt, kirohant az ajtón. A benzin pedig folyt a parkettán.

Elvettem a kést az asztalról, elvágtam a lábaimnál a köteleket.

–  Professzor! Siessen. A benzin mindjárt odafolyik a hegesztőpisztolyhoz. Ne hagyjon így meghalni bennünket.

Lassan odasétáltam hozzájuk, felemelten a padlóról a hegesztőpisztolyt, az asztalon lévő szivaros dobozból elővettem egy finom holland szivart, meggyújtottam, mélyen leszívtam a füstöt. Köteles rémülten bámult rám.

–   Az előbb azt mondta, meg kell szabni a szabályokat, a beteg részt el kell távolítani a testből, hogy meggyógyuljon. Teljesen egyetértek önnel. Most telefonálok. Keresünk gyógyírt. 

A mentőtiszt ellátta a sebemet, nem akartam bemenni a kórházba. A rendőrök Kötelest bilincsben vezették el, be nem állt a szája. Elviselhetetlen benzinszag terjengett a lakásban, én is bűzlöttem. Feküdtem a kádban, a forró vízben, sebesült lábamat megtámasztottam a kád oldalán. Talán majd egyszer megírom ezt a történetet. Egy egész regényt fogok szentelni neki. Szövevényes lesz, a hatalom természetéről, a kiszolgálóikról, az elvakult végrehajtóikról fog szólni, a szabályokról és a határokról, a félelemről, a megfélemlítésről és a sarokba szorításról. És arról, hogy az embernek nagy a szája, egy, két pofon még belefér, de embert ölni a többség nem fog. Ezt a hatalom tudomására kell hozni. Köteles tévedett, nem mindenki beárazható. Nem elég a megfelelő összeget mondani. Mert mindennek van határa.

Ittam egy korty vörösbort. És örültem, hogy lesz holnapi nap. És holnapután is.