A nagy költő kihúzta magát, hogy még nagyobbnak látszódjék, az idősödő hölgyeknek nedves lett a bugyija, a fiatalabbaknak nem; az áhítat és a kielégítetlenség furcsa illata érződött a teremben, a mikrofon is megizzadt és belepirult; a közhelyek nem szégyellték el magukat, a butaságok szemtelenül vigyorogtak, a rímek összekacsintottak, ám a világ megérintetlenül folydogált tovább.
A nagy költő elégedetten hajtotta párnájára fejét, nem zavarta az írástudók felelőssége, a dicsőség és a rajongás a fontos, és hogy szeressenek, állapította meg mosolyogva; billegve az álom és az ébrenlét határán, megigazította homlokán a képzeletbeli koszorút, de nem élvezett el a gyönyörűségtől, csak majdnem, visszafogta magát.
A nagy költő utálta a kritikusokat, mocsok ingyenélők, csak belepofáznak mindenbe, de egy négysoros verset sem tudnának megírni normálisan, pedig mily gyönyörű a naplemente, mily gyönyörű a ringó kebel, mily lázasan dobog a honfiúi szív; mily sokatmondó, amint a rózsaszín szívecskés szmájlik tükröződnek vissza a gyönyörtől elalélt hölgyek könnyes szemében; de ezek nem értenek semmihez, csak a kötözködéshez, csak ahhoz.
A nagy költő leszarta a világot, mit érdekelte őt a GDP, a sajtószabadság, a helikopterleszállók, a hajléktalanok, az éhezők, a ki- és berekesztettek, a világ eltorzult pofája, a színművészetisek, a kulturkampf, Mammon isten röhögése; a szavak bűvöletében élt, a szavakéban, melyek oly átéléssel tudták életre kelteni a szerelmet; úgy vélte, erre tán még József Attila sem volt képes. Megtörölte izzadt homlokát, dühösen bámulta a Parnasszus csúcsát, mely kurva messze volt. Elérhetetlennek tűnő messzeségben.
Fotó: ridder
1 megjegyzés:
Neki magas volt a Parnasszus, nem is vágyottoda, inkább épített magának egyet, ami csak az övé, és nem engedett fel mást oda. Egyedduralkodó volt ott, mint a kakasok a bizonyos dombon a kertvégében. Nagyon jó jellemzést írtál a dologról, kedves József!
Megjegyzés küldése