Isten majd megbocsát

A púdert egészen vastagon kente a szeme alá, hosszan vizsgálta magát a tükörben, elégedetten szemlélte az eredményt. Karainé Mariska még mindig szép asszony volt, szép arccal, formás mellekkel, gömbölyű fenékkel megáldva. Kicsit fájt az arccsontja, de sokkal jobban fájt a lelke, mintha egy középkori börtön kínzókamrájában szaggatták, égették volna húsát, törték volna csontját, a megváltó halálra vágyott, bár biztos volt benne, ő maga bűntelen.

Karai Gerzson, az egykori főagronómus rendes ember volt, sokat dolgozott, imádta feleségét és két fiát, kedvelték a faluban is, segítőkészsége legendás hírnevet szőtt köré, harsány humorával mindenkit levett a lábáról.

Hetente kétszer-háromszor, a napi munka végeztével beültek kollégáival, barátaival a Vak betyárba, lemosni a szántóföld porát. Szamosi, a kövér kocsmáros házi szilvapálinkája messze földön híres volt, aki azt itta, sosem betegedett meg, híresztelések szerint a bacilusok is rászoktak, karbantartotta az ember testét, lelkét, bátorrá és céltudatossá változtatta a férfiembereket.

Karai Gerzson rendes ember volt, de Szamosi házi szilvapálinkája különös változásokat ért el nála, a harmadik féldeci után átlényegült, nagy csörömpöléssel szabadultak ki súlyos rabláncon tartott istenei, olyankor izmos Herkulesként pózolt, csábító Adoniszként bájolgott, maga volt a megtestesült, haragvó Mars isten, aki olykor kölcsönkérte Zeusz halálos villámait is, attól függően, mennyi házi szilvapálinkát gurított le torkán.

Mariska egy-egy kocsmatúra után hálát adott az égnek másnap reggel, amikor a tükörben a karján, vállán, hátán, nyakán lévő lila véraláfutásokat eltakarta a magas nyakú, hosszú ujjú pulóver, de amikor arcán, a szeme alatt virítottak a sötét foltok, akkor sokáig kellett mesterkednie, hogy elfedje az árulkodó sérüléseket.

Az tűnt legelviselhetőbbnek, amikor férje annyira berúgott, hogy hátát a bejárati ajtónak vetve csak vadul dörömbölt, ült a hideg lépcsőn, összefüggéstelenül gagyogott, de a lakásba saját erejéből már képtelen volt bejutni. Olyankor két fiával végighúzták az előszoba kövén, be a nappaliba, a radiátor elé, tettek a feje alá egy párnát, vastag pléddel betakarták, s másnap reggelig viszonylagos csend és nyugalom uralkodott a házban.

Amikor azonban a józanság és a részegség elmosódó határán egyensúlyozva érkezett haza, akkor bármi megtörténhetett. Rosszabb esetben kirángatta az ágyból feleségét és a két általános iskolás fiút, a nappali szőnyegén térdepelve két-három órán át, kezüket összekulcsolva, hangosan imádkoztak. Aki véletlenül elvétette a szöveget, irdatlan pofont kapott, de sem szólni, sem sírni nem lehetett.

– Isten nem bocsátja meg a tévedést – hörögte olyankor vérben forgó szemmel a férfi. – A tévedés a Sátán műve, aki téved, elárulja Istent és a Sátán szolgálatába áll. Egy idő után már nem tévedtek.

Aztán előfordultak olyan esték, amikor félrészegen bebotorkált a hálószobába, ledobálta magáról ruháit, szuszogva bebújt felesége mellé, hátára fordította, szétnyitotta lábait és azonnal vad erőszakot tett rajta. Az asszony mozdulatlanul feküdt, összeszorított foggal, erős hányingerrel küzdött, undorodott a büdös, izzadt, alkohol- és dohányszagú férfitól, akit egykor nagyon szeretett. A jótékony sötét elrejtette patakzó könnyeit. A férfi megremegett, hörögve kielégült, aztán ráborult, nyakába fúrta az arcát, és már aludt is. Viszolyogva, nagy erőfeszítéssel lökte le magáról a nehéz, öntudatlan testet, kiment a fürdőszobába, sokáig folyatta magára a forró vizet, de úgy érezte, már soha nem fog megtisztulni.

Reggelente viszont minden úgy zajlott, mintha mi sem történt volna este, Karai Gerzson megölelte feleségét, felkapta, megpörgette, akár egy szerelmes tinédzser, úgy duruzsolt a fülébe, néha még meg is nevettette az asszonyt; a fiúkkal is viccelődött, egy-egy ezrest nyomott a kezükbe, amikor elindultak iskolába, csibészesen kacsintva odasúgta nekik, hogy anyátoknak el ne áruljátok. A fiúk bólogattak; örültek, hogy végre kiléphettek az ajtón.

A két méter magas, inas, izmos férfi a garázs betonján feküdt, habzott a szája, végtagjai görcsösen rángatóztak, szeme felakadt, aztán nem mozdult többé. A mentőorvos megcsóválta fejét. Beleszagolt a vörösboros üvegbe.

– Valószínűleg valamilyen növényvédő szer lehetett benne – közölte a mellette ácsorgó nyomozónak.

Mariskát rázta a zokogás, felnézett a hófelhőktől súlyos égboltra. Isten majd megbocsát nekünk – suttogta maga elé. – Lesz neki dolga.

Fotó: Pixabay

Piactéren – vége!, csapó!

Vastagon fogó, fekete tollal írok,

ez semleges, a papírt nem karcolja,

a pénztáros kisasszony felvisított,

amikor versemet a boltban

feltettem a polcra.

Ordította, nincs rajta vonalkód,

se ÁFA, se árrés, se ár,

így a versek nem eladhatók,

bizony, bizony, ez a szabály!

Éhenkórász költő lettem, személytelen,

szédítenek regék, rímek, ragok,

tudatalattim mást akar mint eszem,

meg sem találva lettem elhagyott.

Ily bizonytalan a költők sorsa,

olcsón sem kellenek világmegváltó

verssorok,

feslett lett az erkölcs, a ruha korca,

tehetség és siker nem rokonok,

inkább csak a tehetségtelenség

és a becsvágy –

nem többszólamú most

az irodalmi kánon,

a hatalom megragad, megharap, megrág

és kiköp egy esős, unalmas délutánon.

A pénztáros kisasszony súgja,

a piacon minden vers eladható,

egy szonett és egy óda között

megbújik egy törött lámpabúra,

így lesz fénytelen az öröklét,

vége!, csapó!

Fotó: Pinterest

Az élet tele van gyönyörűségekkel (is)

Ficzuk úr nagyon gondosan kiszínezte a betűket, mindegyiket sötétkékre, a rikító citromsárga háttér előtt táncoltak, illegették magukat. Elégedett volt a látvánnyal, mosolyogva pattintotta helyére a kitűző műanyag, átlátszó fedelét, majd azonnal ki is tűzte zakója hajtókájára; az ember tegye meg, amit meg kell tenni, se többet, se kevesebbet, mert a kiállás, az egyértelmű véleménynyilvánítás a mai bolond világban nagyon fontos. A zakót egy vállfára akasztotta és fellógatta a konyhaszekrény kilincsére, úgy is hamarosan indul a boltba, már nem süllyeszti be a szekrény sötétjébe. Hátrált néhány lépést, igen, teljesen jól olvasható a kitűzőn a felirat: JE SUIS CEU!

Ha hazajött a bevásárlásból, felhívja Annácskát, úgy tervezte, elhívja vacsorára a Törpördög kisvendéglőbe, kiváló a konyhájuk, ő biztosan harcsát fog enni, roston, Annácska pedig azt kér, amit csak akar, mert nem szereti a halat; és rendel neki édes Martinit is, az a kedvence. Igen, bizony, hátsó szándék vezérli, imádja azt a cserfes nőszemélyt, elvarázsolja, megbolondítja, megdobogtatja a szívét, aztán a következő pillanatban megöli, épp mihez van kedve, de akkor is imádja. Ficzuk úr úgy érezte, megérett a helyzet arra, hogy megölelje, hogy végre lehúzza csábító bordó francia bugyiját, végre combjai közé fúrja fejét, végre szembenézzen a sokat emlegetett kakastaréjjal, mely művészi szőrzet Vénusz templomán. Bele is pirult a gondolatba, de annyira vágyott már Annácskára, hogy minden érzést szabadjára engedett, a szavak képekké, érzetekké, ízekké és illatokká transzformálódtak, szétlökdösték a kételkedés marcona katonáit, elszántan törtek a cél felé. Jól van, jól van, majd meglátjuk, hogyan alakul, motyogta maga elé, aztán elmosolyodott; ha tekintetébe bele tudok veszni, akkor a bugyijába is sikerülni fog. Ebben maradt önmagával.

Az ősz kegyes volt, sütött a nap, Ficzuk úr pedig boldogan sétált, büszkén kihúzta magát, olykor lepillantott kitűzőjére; ki kell állni, igen, a bolond világban is tudja az ember, hogy mit akar, gondolta határozottan.

– Vén hülye! Maga egy hazaáruló! – visította Kabhegyiné, három foga nehezen viselte a büszke elszigeteltséget, akár egy vércse, úgy nyújtotta karmait a kitűző felé, hogy megragadja és letépje, ám Ficzuk úr egy oldalirányú sasszéval elkerülte a lecsapni készülő vén boszorkányt, akit vitt a lendület, akár egy elszabadult hajóágyút, elveszítette egyensúlyát, és egy félfordulat után a járda közepén termetes fenekére zuttyant.

– Kabhegyiné, maga megbolondult? – nyújtotta kezét az öregasszonynak, hogy felsegítse, de az csak visított, torkaszakadtából, mintha ölnék.

– Maga disznó! Maga a nép ellensége! – ordította rekedt, éles, magas hangon. – Maga egy sorosista CEUseszku! Emberek, látják, a haza ellensége! – mutatott rá görbe ujjaival.

A járókelők kíváncsian megálltak, volt, aki azonnal felmérte a helyzetet, mosolyogva bólintott Ficzuk úrnak, az a mosoly pedig minden támogatással felért, mások azonban megvető grimasszal nyugtázták a kitűzőben ágaskodó kék betűket, villámlott a szemük, néhányan imára kulcsolták kezüket, mások a Himnuszt kezdték énekelni, miközben dühösen csapkodták öklükkel kidüllesztett mellkasukat, mintha csak egy gorillacsapat vezérhímjei lennének. Kabhegyiné lankadatlanul sipákolt, egészen formás kis tömeg gyűlt köréjük, két részre oszolva, egyik fele dicsérte és védelmezte a férfit, másik fele folyamatosan szidalmazta. Felettük egy óriásplakáton pedig ez volt olvasható: „A jövő elkezdődött!”

Egy magas, kopasz férfi lépett hozzá, vicsorogva megmarkolta a grabancát, erőteljesen meglódította, Ficzuk úr pedig a járda melletti sáros pocsolyában landolt; az ellentábor ujjongásban tört ki, megtapsolták az elkövetőt, aki színpadiasan meghajolt; így kell bánni a haza ellenségeivel!, süvöltötte.

Ficzuk úr a pocsolyában ücsörgött, igyekezett kezével szeméből kidörgölni, arcáról letörölni a sarat, amikor megállt az út szélén egy rendőrautó, négy fiatal rendőr ugrott ki a járműből.

– Személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmit! – magasodott Ficzuk úr fölé egyikőjük; úgy tartotta kezében a gumibotot, mint egy szál gyulai kolbászt, de nem volt nála se kenyér, se vaj, se paprika.

– Nincsen jogosítványom – csóválta fejét Ficzuk úr, a szeméből még mindig nem sikerült az összes sarat eltávolítani.

– Jogosítvány nélkül vett részt a forgalomban? Hol a járműve?

– Nincs járművem?

– Nincs? Ellopták?

– Dehogy lopták. Gyalog vagyok. Csak az a férfi – a bal szélen, abban a fekete nadrágban és kabátban –megtámadott.

– Milyen nadrág, milyen kabát, milyen színű férfi?

– Hagyjuk – tápászkodott fel bosszankodva Ficzuk úr. – Megyek.

– Maga nem megy sehová! Személyi igazolványt, jogosítványt, forgalmit kérek.

– Maga idióta? Vagy süket? Mondtam, hogy nincs.

– Ne sértegessen engem! Szóval, magának nincs semmije, tehát vagy hajléktalan, vagy migráns – emelte fel mutatóujját a rend büszke őre.

– Magának elment az esze! Jó hogy azt nem mondja, hogy terrorista vagyok! – lázadt fel dühösen a férfi, ám a rend szigorú őre máris előkapta a bilincset, és a csuklójára kattintotta.

– Ficzuk úr! Maga meg mit keres itt? – tátotta el száját Kemenes százados, az ügyeletes tiszt.

– A beosztottjait kérdezze. Ők hoztak be.

– Fiúk, leléphetnek. Nem kell papírmunka sem ebben az ügyben, én elrendezem – intett a százados, közben levette a férfi kezéről a bilincset.

– Bolond egy világ ez, Kemenes úr. A fiai kicsit túlbuzgóak.

– Sajnos, a parancs, az parancs. Hülye törvény ez. Bűnözőket kellene hajkurásznunk, nem hajléktalanokat.

– Az. Hülye törvény. És az emberek is hülyék. Tájékozatlanok és agresszívek. A gyűlölet magja már kikelt, és fertőz.

Sokáig ült a fürdőkádban, fekete volt a víz a koszos sártól. Leengedte, majd ismét engedett, tisztát, elterült a forróvízben. Nevetett, ilyen is csak vele fordulhat elő, ám mégsem volt ez felhőtlen kacaj. A gyűlölet magja már tényleg kikelt. Lassan szárba szökken, gyökere mélyre kúszik, levelei nagyra nőnek, elfogják a napfényt, és sötét lesz, ismét nagyon sötét.

Nem, ebbe bele sem akart gondolni, tudta, hogy ez mit jelent, veszélyes idők, gyilkos idők jönnek. De akkor is hordani fogja a kitűzőt, mindig majd az aktuális szöveggel. Mert az embernek meg kell tenni, ki kell állni, el kell mondani, ami a szívét nyomja. Mert az a demokrácia. Még akkor is, ha most elviszi a rendőr.

Megigazította az ing nyakát, a felső gombot nem gombolta be, nyakkendőt sem kötött. A sarki virágüzletben már megrendelte a csokrot. Az élet tele van gyönyörűségekkel, jelentette ki hangosan, és elindult az étterem felé, ahol Annácskával találkoznak. Az élet – minden csúfsága ellenére is – tele van gyönyörűségekkel, és ez így van rendjén. Bólintott és elmosolyodott.

Fotó: Pinterest

A huszonhatodik

Az emberek a szép történeteket szeretik, mert oly gyönge a lelkük, oly nagy az igazságérzetük, viszolyognak a csúnya szavaktól, leginkább a tündérmesékkel elégedettek, a beteljesült szerelemmel, amikor a jó legyőzi a rosszat, és a happy end maga a katarzis. De engem nem érdekelnek az emberek, már nem, a gyönge lelkük sem, tündérmesék sincsenek, a jó is csak ritkán győzi le a rosszat, hát, térjünk vissza a valóságba, kedveskéim.

Lassan tértem magamhoz, a pajta végében feküdtem, abroncsukat vesztett, kiszáradt boroshordók, rozsdás kerti szerszámok, szakadt zsákok között, a recsegős és száraz szalma beleragadt véres hajamba. Még mindig kábult voltam az ütéstől, fájt az oldalam, a jobb karom eltörött, hangok martak agyamba, mint a vércsevijjogás vadászatkor. Gyönyörű volt a bohócruhában, a piros bohócorral, a fehér bohócarccal, a festett könnyekkel, közben mosolygott a szeme, mosolygott a szája, minden mozdulatában benne volt a tizenegy és fél évesek minden bája, minden szépsége. Szerelmes voltam belé, a majdnem tizenkét éves, a majdnem lovag, a majdnem megcsókolt.

A hangok azóta is ott vannak a fejemben, belemarta őket az idő sava, kitörölhetetlenül, hogy fájjanak minden pillanatban, szítsák bennem a gyűlöletet, hagyják belemerülni a részvétlenség mocsarába, hagyják fuldokolva elpusztulni az együttérzést, mely ott ragadt az öreg pajta korhadt faszerkezetébe ivódva az idők végezetéig.

Láttam a férfit. Magas volt, jól öltözött, erős, sötét bajusza eltakarta vékony felső ajkát, citromsárga-bordó-kockás nyakkendőt viselt, halványsárga inget, sötétbarna zakót, fekete bársonynadrágot, fekete bőrcipőt, sötétbarna haja hullámos tincsekben lógott nyakába. Lihegett, furcsa fejhangok szakadtak ki belőle, miközben Laura fuldoklott a nyakára fonódott ujjak görcsös szorításában, fájdalma és félelme ráfolyt a pajta alján szétszóródott szalmára, végigcsorgott a mocskos padlón, örvénylett, akár az unalmasan szürkének látszó közönyös idő, mint a könyöklő, semmit sem csináló Isten; jó lenne azt hinni, tőlünk függetlenül történnek a dolgok, mint általában, csak megtörténnek, részvétlenül, megmentetlenül, megváltoztathatatlanul, és nekünk semmi felelősségünk sincs. De. Van.

Morgan homlokáról csurgott a veríték, meg kellett hegeszteni a medence felett tornyosuló állványzatot, kettétört a motoros csigát tartó bak. Az idős férfi bizalmatlanul pillantott az alatta hullámzó, áttetsző folyadékra, megtapogatta derekán a biztosítókötelet; megnyugodva folytatta a munkát.

Hat éve költözött haza Ausztráliából, meghalt a felesége, gyereke nem volt, mérnökként jól élt, komoly vagyont halmozott fel, de nem akarta az államra hagyni, a csuhásokra meg főleg nem. Én voltam az egyetlen unokaöccse, úgy döntött, ha eljön az ideje, gazdag embert csinál belőlem; bár nem voltam rászorulva, elfogadtam az ajánlatát. Ha eljön az ideje.

– Morgan, bírod még? – kérdeztem tőle; lecsót készítettem reggelire, sok friss paradicsommal és paprikával, tojással, ahogyan szerette.

– Ettől az ételtől magyarabbnak érzem magam – mosolyodott el.

– Tudod, mire gondolok.

– Tudom. Bírom még. Akarom bírni. Jót tesz a lelkemnek.

– Jót tesz a lelkednek?

– Azt hiszem, igen. Sokszor elmulasztottam kiállni önmagamért, másokért, úgy véltem, nem az én dolgom igazságot tenni, nekem ott voltak a gépek, a tervezés, kiélhettem kreativitásomat. Tudom, homokba dugtam a fejem, nem érdekelt a világ, de amikor Emma meghalt, rádöbbentem, hogy mennyi nyomorúság van körülöttem, de fogalmam sem volt, mi tehetne egy öregember. Öreg voltam már forradalmárnak.

– Most forradalmárnak érzed magad?

– Nem. Csak igyekszem bepótolni az elmulasztott együttérzésemet.

Ő a huszonhatodik. Ügyes, jól fogalmaz. A chat eltakarta, de tudtam, hogy felnőtt, a szóhasználata, szófordulatai, az ügyeskedései elárulták. Rómeó. Én nem vagyok Júlia, mint mindig, Lauraként jelentkeztem be. Már harmadik hete társalogtunk az interneten. Nem adtam könnyen magam; jaj, szigorúak a szüleim, nem engednek sehová, pedig betöltöttem a tizenkettőt. Már háromszor hívott találkára, a Gellért-hegy közelébe, imádja az erdőt, tizenhat éves Rómeó, imádja az erdőt; a rohadék!, nem adtam könnyen magam. Kitartó volt. Amikor megemlítettem neki, hogy jövő szombaton nagyanyámnál leszek Diósdon, fellelkesült, ha akarom, akkor ő is leutazik Pestről, mondta, én meg adtam az ártatlant, meg a szerelmest; nagyanyám korán elalszik, ki tudok szökni, észre sem veszi, végre találkozhatunk.

Éreztem, ő lesz az. A huszonhatodik.

– Morgan, bírod még?

– Persze. Új páciens van?

– Igen.

– Ő az?

– Nem tudom még. Nagyon óvatos. Talán.

– Biztos vagy benne, hogy él még?

– Igen. Érzem. Húsz éve érzem. Kérdezhetek valamit?

– Persze, kérdezz.

– Még sosem mesélted el, hogy mi történik.

– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod?

– Nem, de ha végre ő lesz az, ott akarok lenni.

– Először ordibálnak, káromkodnak, aztán imádkoznak, majd sírnak, percenként öt centimétert süllyednek, húsz perc alatt éri el talpuk a folyadékot. A múltkor az egyik megátkozott, még latinul is hablatyolt valamit.

– Mocskos állatok.

– Azok.

Szabó Lajos megnézte magát a tükörben, ősz tincsei még mindig rakoncátlanul tekeregtek arca körül, de jól tartotta magát, nem eresztett pocakot, nem lett ráncos az arca, még mindig jól állt neki a halványsárga ing, a citromsárga-bordó-kockás nyakkendő. Nem volt már fiatal, ötven is elmúlt; felesége dühösen támasztotta az ajtófélfát, nem értette, miféle megbeszélésre kell menni szombat este a férjének, miféle munkahely ez, ahol még szombaton este is dolgozni kell; jönnek haza a gyerekek, az unokák, készül a vacsora, a férje pedig nem segít, megint nem segít. Szabó Lajos tudomást sem vett feleségéről, izgatottan igazgatta magán a ruhát, még egyszer megfésülködött, nyomott egy kelletlen puszit az asszony arcára, rápillantott karórájára, fél ötöt mutatott, indulni kell.

– Még mindig nem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekszünk-e. Nem vagyunk istenek, nem vehetjük át a szerepét.

– Ez csak moralizálás, fiam, minden bűnösnek meg kell kapni megérdemelt büntetését, ha a jog alkalmatlan a méltó büntetés kiszabására, akkor valakinek meg kell tenni.

– Ez hetvenöt esztendőn keresztül eszedbe sem jutott. Én rángattalak bele. Ne haragudj.

– Nincs miért haragudnom. Önként vállaltam, amikor megismertem történetedet, én már öreg vagyok, semmi sem számít, ha felelnem kell tetteimért, felelek, ha meg kell halnom, meghalok.

A terepjáróval úgy álltam meg, hogy jól belássam a teret. Negyedórával előbb leparkoltam a Lidl parkolójába, a távcsővel alaposan átnéztem minden zugot, hátha megbújik valahol. Nem akartam lebukni, nem akartam elriasztani, bár nem tudtam, hogyan néz ki, ismét a megérzésemre, az emberismeretemre hagyatkoztam, huszonötször nem tévedtem, most sem fogok. Kiszálltam a kocsiból, rágyújtottam egy cigarettára, a kesernyés füst megnyugtatott.

Morgan járt a fejemben, aggódtam érte, nála szelídebb embert nem ismertem, pillangókat festett, olajfestékkel, fatáblákra, legalább száz kép díszítette már lakását;

– Keres valamit? – kérdezte Morgan az ősz hajú, magas, sportos alkatú férfit. A pajta oldalának támaszkodva, lapáttal a kezében bámult az idegenre.

– Nem, dehogy, csak sétálok. Valamikor régen már jártam itt, szép emlékek kötnek ehhez a vidékhez.

– Erre lakott?

– Nem, csak néhányszor kirándultam erre, szerettem az erdőt, a jó levegőt, minden életre kel ebben a beszédes csendben, még a fiatalságom is – mosolyodott el Szabó Lajos, zavartan megigazította citromsárga-bordó-kockás nyakkendőjét.

– Én nem olyan régen lakom itt. Azt mondják, elátkozott környék, valamikor megöltek itt egy kislányt, többen látni vélték a szellemét. Azt is mondják, visszavárja a gyilkosát, de én nem hiszek az ilyen történetekben, csak az igazságban.

Szabó Lajos szűkre húzott szemmel, merev tekintettel figyelte az öreget, úgy pörgött az agya, akár egy széthajtott Singer varrógép, ízekre szedett minden pillanatot a húsz évvel ezelőtt lezajlott eseményekből. A kislány meghalt. A kölyök is. Senki nem láthatta, egy dűlőúton hagyta autóját, megvárta, amíg besötétedik, csak akkor tért vissza, nem kapcsolta fel a világítást, úgy zötykölődött a főútig. Senki sem láthatta meg, biztosan tudta. Az öreg nem volt ismerős, de zavarta valami a pillantásában, nem volt tolakodó, ám oly nemtörődömséggel, közönyösen támasztotta a falat, mintha csak az időjárásról csevegnének, mintha csak steaket sütne parázsló tűzön, vörösbort kortyolna, miközben a legnagyobb természetességgel magyarázná meg az élet dolgait; a sör tisztítja a vesét, a pálinka leviszi a vérnyomást, a zsíros étel előbb-utóbb – meszes reccsenéssel – elpattintja az ereket. Félni kezdett.

– Jöjjön be, mutatnék valamit – lépett felé Morgan.

– Nem, köszönöm, már mennem kell.

– Ez nem kérés volt.

– Na, ne szórakozzon velem, öreg, ez nem vicces – Szabó Lajos kihúzta magát, kidüllesztette mellkasát, akár a páviánok, amikor megküzdenek a nőstényért, hogy nagyobbnak, erősebbnek látszódjanak –, ne kössön belém, mert rosszul járhat.

– Én nem szórakozom, Pixel, Papucs és Riba is tudja ezt.

A három doberman feszülő izmokkal ült a pajta nyitott ajtajában, Szabó Lajos azt sem tudta, honnan kerültek elő ily gyorsan, észrevétlen, mozzanatlanul figyelték gazdájukat, aki az épület oldalának támasztotta a lapátot, intett, hogy kövesse.

Dühös voltam, bizonyára elrontottam valamit, gyanút foghatott, nem jött el, már lassan fél hét is elmúlt; csikorgó kerekekkel indultam vissza a tanyához, bekanyarodtam a bekötőútra, megláttam a rendőrautókat, a villogó lámpák kísérteties fényben táncoltak a pajta falán.

– Megbotlott a láncban, belezuhant abba a betonmedencébe – gesztikulált hevesen Szabó Lajos, szeme riadtan villózott, a rendőrök összehúzott szemmel hallgatták –, a kutyák elől felmásztam erre az oszlopra, szét akartak tépni, szerencse, hogy működött a mobiltelefonom a világ végén, ki tudja, meddig kellett volna ott gubbasztanom. Köszönöm, hogy megmentettek.

– Hogy került ide? – kérdezte a nyomozó.

– Csak sétáltam az erdőben. Szeretem az erdőt, mindig is szerettem. Megnyugtat a csönd, a jó levegő.

– Ismerte az áldozatot?

– Csak látásból. Néha összefutottam vele, megvendégelt egy kávéval, egy pohár vízzel. Barátságos öregember volt, kedveltem.

– Mindig öltönyben, nyakkendőben szokott sétálni az erdőben?

– Nem, dehogy, de összeszólalkoztam otthon a feleségemmel, megkérdezhetik tőle, kimenekültem ide. Az erdő megnyugtat. Mindig megnyugtat.

Végighallgattam a furcsa társalgást, a férfit nem gyanúsítottként hallgatták ki, közben a technikusokat figyeltem, akik kihalászták a kénsavval töltött medencéből Morgan holttestét. Szörnyű látvány volt, ruháját, haját, bőrét lemarta a sav, szeme helyén csak egy-egy sötét üreg tátongott. A rendőrök rögzítették a nyomokat, a sírás szorongatott, minden dühöm és fájdalmam a könnyeken keresztül akart kitörni. Lerogytam egy székre. Szabó Lajost elengedték a rendőrök. A pajta ajtajából még visszafordult, tekintetünk egymáshoz csapódott, mint két kard, szikrát vetve, arra készülve, hogy kiontsuk egymás vérét. Tudta, hogy felismertem, tudtam, hogy felismert.

Beesteledett. Egyedül ücsörögtem a pajtában, csak bámultam az ablakon át besandító Holdat. Megnyugodtam. Kortyoltam egyet a poharamban lévő testes, száraz vörösborból. – Lauráért és Morganért – emeltem magasra a poharat. Mindennek eljön az ideje, a bűnösöknek fizetniük kell. A huszonhatodik már az enyém.

Fotó: pixabay

A romlás lépcsői

(Nagyapám, Szabó András emlékére)

Minden egyes szívdobbanása annyira dobolt a dobhártyáján, mintha egy őrült zenész keményfa dobverővel püfölné az üstdobot, a megfeszített bőr mély jajdulással reagált a monoton ritmusra; kicsit remegett a keze, kicsit szédelgett, de az ő korában ennek nem volt semmi jelentősége.

Kávéja a konyhapulton gőzölgött, lassan, óvatosan nyúlt a csésze felé, ám keze átszaladt rajta, úgy tűnt, a fizikai létezés szigorú szabályai megszűntek, hologramként igyekezett megfogni a kávés kanalat. Csodálkozva bámulta kezét, göcsörtös ujjait, meg akarta dörzsölni arcát, ám keze akadálytalanul hatolt be fejébe. Nem érzett semmit. Nem baj, úgy is forró még a kávé, később megpróbálom, dörmögte félhangosan.

Fél óra múlva megitta kávéját, mintha mi sem történt volna; megcsalták érzékei, igen, csak ennyi történt, az agy nem működik már rendesen, keresni kell a szavakat, emlékezni az illatokra, ízekre, kutatni újabb és újabb indokok után, hogy az embernek még érdemes élni.

A következő napok eseménytelenül teltek, néha összezördült az asszonnyal, elfáradt a gyomlálásban; nem csinálod meg rendesen!, morgott felesége, sosem csinálod meg rendesen, ez csak „félmunka”!, vetette oda dühösen. Igen, az, bólintott hangtalanul, ha nincs már öröme a munkának, akkor sosem lesz tökéletes, sosem lesz „egész munka”, akkor csak nyűg és szenvedés. Percekig ácsorgott a gyönyörű amarillisz előtt, szépsége elbűvölte; csak az ember tökéletlen, állapította meg egykedvűen, furcsa, ismeretlen fájdalom hasított hátába, gerince közepébe, még a lélegzete is elakadt.

Kedden reggel korán kelt, kiment a piacra, krumplit, paprikát, paradicsomot és uborkát vásárolt; minden nagyon drága, mi a fene történik itt?, az emberek sietősen, lehajtott fejjel, mosolytalanul oldalogtak el mellette, rá sem néztek; bosszankodott, hogy mennyire kevés a nyugdíja, minden tartalékot felélnek már, aztán elnevette magát, nincs is pénze, se otthon, se a bankban; a kisemberek útja a munkából a temetőbe vezet. Azon törte fejét, mi szerez még neki örömet; nem volt hosszú a lista, sőt, egyre rövidült, mintha valaki titokban minden éjjel megkurtítaná a cetlit. A gyerekei ritkán jártak haza, élték a maguk szövevényes, pörgős életét, alig fértek bele az öregek. Csak néha. Csak kicsit. Ivott egy stampedli barackpálinkát, aztán még egyet. Igen, utána jobb lett. Kicsivel.

Mondd meg, öreg, mi a fenének farigcsálod ezeket a szobrokat?, mutatott felesége a kert végébe. Eladtál belőle egyetlen egyet is? Van valami haszna, vagy ez csak a te idióta szórakozásod? Nem válaszolt, bámulta a szobrokat, arc nélküli, egyforma emberek, némelyik nőnek nézett ki, a többség férfi, az elsőkbe már belemart az idő, az akácfa megfeketedett, néhol meghasadt. Mindig egyre alacsonyabb szobrokat készített, az erdésztől egyre kisebb akáctörzseket kapott, az utolsó már csak akkora volt, mint egy gyerek. Előző nap fejezte be, de ennek a szobornak már volt arca. Mosolygott. Reggelre valaki egy baltát állított bele, a fej kettéhasadt, a mosoly torz vigyorba váltott. Nem az asszony volt. Biztos nem ő. Csak állt előtte, potyogtak könnyei. Nem szólt senkinek.

Az a te bajod, hogy „valaki” akarsz lenni, de te már nem lehetsz „valaki”. Ahhoz te már öreg vagy!, vágta oda flegmán az asszony, aztán bosszúsan legyintett, elindult a konyhába.

Éjszaka nem aludt jól, pedig lefekvés előtt ismét ivott egy kis pálinkát. Azon gondolkodott, amit az asszony mondott. Igen, igaza van. Ő már öreg mindenhez. Az ember hatvanhat évesen csak „senki” lehet. Nem vitatkozott. Nem voltak érvei. Korán ébredt, megolajozta a láncfűrészt, aztán feldarabolta a szobrokat, mind a huszonnyolcat, közben úgy érezte, mintha a szívét marcangolná a fűrész, fröcsögött a vér, a lánc éles fogai szaggatták a szívizmot, az ereket, a gép visításától a szívdobbanások is szétforgácsolódva hullottak szanaszét. A végén már alig kapott levegőt, fájdalom feszítette mellkasát, belemart gerincébe, egészen belegörnyedt a kínlódásba. A falnak támaszkodva lépegetett a műhely felé, óvatosan, kicsit szédült. A satupadra tette a lecsorbult szélű poharat, remegett a keze, mellé is csordult az aranysárga színű pálinka. Gyorsan felhajtotta. Érezte szájában a kellemes ízt, nyelőcsövében a pálinka erejét, de mintha nem érkezett volna le gyomrába. Lenézett, látta a tócsát, az apró korty apró csöppekben hullott a műhely betonpadlójára, kezével meg akarta érinteni gyomra környékét, hasát, de keze akadálytalanul hatolt át testén. Döbbenten kapaszkodott meg a satupadban.

Nyilván mindennek ára van, nem vitatta, ő nem jó ember, nem életrevaló, nem simulékony, nem kedves, durva fejszéjével ilyenre faragta a sors, igyekezett változni, de nem tudott, aztán már nem is akart. Eszébe jutott, amikor egy veszekedés után összepakolt, kilépett az ajtón, vissza sem nézett. Az asszony sem szólt egy szót sem. Tizenkét esztendeig szabad volt, ott aludt, ahol az este érte, azt ölelte, aki visszaölelte, akkor dolgozott, amikor kedve tartotta, minden nap ivott, dohányzott, egyre többet. Abban az évben, az utolsó szabad évben farkasfogakkal toppant be a november, zúzmarásan, ködbe öltözve, a hideg műhelyben, a vasút mellett, ahol ideiglenesen lakott, nem volt fűtés. Lázasan, köhögve feküdt a szalmazsákon.

Kilencet ütött a templom órája, percekig ácsorgott az utcán az apró ablak előtt, aztán csak megzörgette, finoman, óvatosan, hátha nem hallja meg senki. Azt kívánta, hogy ne hallja meg senki, de nyílt az ablak, felesége elkerekedett szemekkel bámult rá; Julcsi, hazajöttem, mondta halkan, miközben a földet bámulta. Azt várta, hogy az asszony elzavarja, elátkozza, becsapja az ablakot, de csak annyit felelt, várj, kinyitom az ajtót.

Valójában nem sok minden változott, kevesebbet ivott, naponta fürdött, hetente kétszer megborotválkozott, tiszta ruhákban járt, és beteg volt, az orvos szerint szívasztma, szerinte csak kőből lévő szíve – gyötrelmek között – lassan elporladt. Az eredmény ugyanaz, szívasztma vagy elporladás. nincs különbség. Az asszony visszafogadta, de már nem együtt, csak egymás mellett éltek, néha összezördültek, aztán napokig nem beszéltek egymással, fájdalmukat mélyre ásták, olyan mélyre, hogy onnan már nem hallatszottak a ki nem mondott szavak.

Egy éjjel csuromvizesen ébredt, ujjai görcsben, összeszorított öklében a lepedő; a rémálmok néha még mindig gyötörték; mi a faszt keresünk mi itt, András?, kérdezte rémült tekintettel Gras Dezső, elfehéredve szorította a puska szíját, tömött hátizsákja meggörbítette keskeny vállát, a vékony, durva katonai kabát egy számmal, netán kettővel nagyobb volt nála, a vékony talpú csizma is lötyögött rajta, hiába tömte ki kapcával, pipaszár lábaival nem tudta betölteni. Én sem tudom, felelte komoran; a katolikus pap megszentelte a fegyvereket, megáldotta őket; a hazáért, fiaim, a hazáért!, kántálta átszellemülten. Ez nem az én háborúm, súgta Dezső, én nem akarok menni.

Ahogy kiértek a Don-kanyarhoz, az orosz mesterlövészek negyedik nap lelőtték a szakácsot, ő állt be helyére, Harc nélkül teltek a hónapok, közelített a tél, Dezsőt minden éjjel őrségbe vezényelték, mindig lilára fagyva tért vissza. A közeli falvakból ruhát és élelmiszert rekviráltak, aki ellenállt, zokszó nélkül agyonlőtték. Az orosz hideg megcsapolta erejüket, még igazán harc sem volt, de már megfogyatkozott a század létszáma.

Aztán egyik pillanatról a másikra megindult a szovjet invázió, hasaltak a lövészárokban, szorították puskájukat, rettegtek. Ez nem az én háborúm!, zokogta Dezső! Akik kihajtottak ide, otthon ülnek a meleg szobában, rántott csirkét zabálnak, konyakot isznak, nevetgélnek, mi meg itt pusztulunk el. Haza akarok menni!, üvöltötte a fiatal férfi, aztán találat érte a lövészárkot, egy repeszdarab Gras Dezső torkába csapódott, szívdobbanásai ritmusára spriccelt vére, kimeredt szemmel kapkodott levegő után, miközben barátja kezét szorította.

Két hónap múlva tért haza, lesoványodva, rühesen, fagyási sérülésekkel. Valamit ott hagyott az orosz sztyeppén, melyről soha többé nem akart beszélni, csak fojtogató álmaiban bukkant elő, amikor arra ébredt, hogy azt kiabálja, ez nem az én háborúm, ez nem az én háborúm! És tényleg nem az ő háborúja volt, az urak eldöntötték, az egyszerű embernek menni kellett, az urakból hőst csinált a történelem, az egyszerű emberek pedig elpusztultak, jeltelen sírokban feküdtek, lassan már senki sem emlékezett rájuk. Valamiért nagyon nem szerette a fehér lovakat és a díszünnepségeket, felvonulásokat.

Egyik reggel orvost kellett hívni, az asszony rosszul lett, szóltak a mentőnek, irány a kórház. Eltelt egy hét, aztán még egy, néha meglátogatta feleségét, csak ült az ágya mellett a széken, nem sokat beszélgettek, megigazította párnáját, adott neki inni. Nem sok jóval biztatták az orvosok.

Elővette a serpenyőt, szalonnát darabolt és füstölt kolbászt, Verkától, a szomszédasszonytól kapott friss csiperkegombát. Régóta vágyott már egy ilyen rántottára, de az asszony nem engedte, hogy megsüsse magának; napokig büdös lesz tőle a lakásban, a sült szalonna szagát még a függöny is magába szívja, dohogott Julcsi; hát, nem sütött szalonnás-kolbászos rántottát. Összeszaladt szájában a nyál, az illatok régi emlékeket idéztek, hajnalig tartó mulatságokat, melynek a vége mindig lerészegedés volt. Meztelen fürödtek a Zagyvában, a lányok pedig eldugták ruháikat, visítva szaladtak a fiatal férfiak elől, némelyik hagyta magát elkapni, de csak a szerelmének. Neki még akkor nem volt szerelme, nem volt kit kergetni az aprócska folyó melletti erdőben.

Leült a konyhaasztalhoz, vágott egy karéj kenyeret, mohón falta az ételt, amikor lenézett, megrökönyödve látta, hogy amit addig megrágott és lenyelt, egy kupacban ott van a széken, a világos kárpit vöröslött az őrölt paprikától. Megint ez az őrültség, morgott halkan, ez létezhetetlen, biztosan megbolondultam; kivitte az udvarra a széket, a megrágott ételt lesöpörte kezével, hozott egy vödör vizet, síkárkefét, tisztítószert. Vadul dörzsölte a szék ülőlapját, de a halovány virágminták egyre élénkebbé váltak; azon kapta magát, hogy sír, úgy rázza a zokogás, mint még soha.

Egy este a konyhában ücsörgött, bort ivott, vizespohárból, a múltban turkált, ha már a jelennel nem volt kibékülve. Egyszer nagyon berúgtak a Vasmacska nevezetű hírhedt vendéglátóipari egységben, nem nagyon emlékezett részletekre, másnaposan, fejfájósan ébredt. A főnöke parancsolta le az épülő ház negyedik emeletéről; mi a szart csináltál már megint, András?, kérdezte korholva.

Két rendőr és két fekete bőrkabátos férfi várt rá, megbilincselték, belökték a kocsi hátsó ülésére. Úgy érezte, a cella szűk falai a sötétben összenyomják, fázott és éhes volt, de órákon keresztül nem szólt hozzá senki, aztán csörrent a kulcs, nyikordult az ajtó. Átvezették a kihallgató helyiségbe, két egyszerű vaslábú székből, egy asztalból és egy vödör vízből állt a berendezés, apró, rácsos ablakon keresztül szökött be a lebukó nap utolsó sugara.

Bandi, baszd meg, hogy kerülsz te ide?, fordult felé a megtermett katonatiszt, megcsóválta fejét. Gyerekkori barátja, Füzes Gerzson ácsorgott előtte, aztán az asztalról felmarkolt egy dossziét, kinyitotta, olvasott. Szóval, azt írják itt, szidtad a rendszert, Rákosi pajtást is. Meg a kommunistákat. Nem emlékszem, felelte fejét lehajtva, nagyon berúgtunk. Te marha, tudod, hogy a magyar emberek egy része spicli, mindenütt ott vannak, fizetést, juttatásokat kapnak érte, az anyjukat is feladnák! Nem emlékszem semmire, és én nem szoktam politizálni. Van két kölyköm, az asszony is dolgozik, én is, de néha ki kell kapcsolni kicsit, tudod, a háború; Dezső szelleme még mindig kísért, nem bírok rendesen aludni, ha nem iszom.

A Dezső rendes gyerek volt, sajnáltam, amikor hallottam, hogy ott pusztult el, tárta szét kezét Füzes Gerzson, abban a szemét háborúban sokan ott hagyták a fogukat. Az sem volt jó világ, a mostani sem az. Túl kell élni, akárhogyan is. Ne járj kocsmába, tudom, hogy Klenyánszkynál legjobb a bor, ott ácsorognak és vedelnek napestig a cimborák, de akkor se járj oda. Látod, itt az aktád, már nem üres. Megpróbálok neked segíteni, de nem lesz kellemes, a látszatra adni kell.

Másnap kiengedték, Füzes alapos munkát végzett, egy hétig enni sem tudott, még egy hónap múlva is fájt az arccsontja, vállán, hátán, combján a gumibot nyomának lila csíkjai csak nagyon lassan tűntek el, úgy nézett ki a háta, akár egy absztrakt festmény. 1954-et írtak akkor.

Korán felébredt, sokáig feküdt az ágyban, csak bámult ki az ablakon. Reggeli után csöngettek, Csollák doktor felesége jött át a szomszédból. András, most telefonált a férjem, hogy szóljak magának, Julcsi meghalt. Nagyon sajnálom.

Felült biciklijére, nem igazán sejtette, hogy mit is kell ilyenkor csinálni, még senkit nem temetett. Csak a háborúban. De az más volt. Még ott találta a kórteremben, feküdt az ágyban, le sem takarták. Szép öregasszony volt, vonásaiban még mindig ott rejtezett a nagyon csinos húszéves, akaratos fruska. Leült az ágy mellé, durva kezébe fogta felesége kezét, ráhajolt az ágyra, homlokát az asszony mozdulatlan combján támasztotta, ereiben egyre lassabban áramlott a vér.

Julcsi, nem jól van ez így. Rám már semmi szükség, te kellesz a kölyköknek, téged szeret mindenki, neked maradnod kell.

Fiatal nővér lépett a kórterembe, egy dossziét szorongatott kezében, letette az asztalra, feléjük pillantott, aztán kirohant.

Itt vagy, öreg? Jól érzem magam, hátha már hazaengednek, ki tudja?, mondta halkan az idős asszony, simogatta az öregember fejét, összekócolta a ritka, ősz hajszálakat. Nagy rendetlenséget csináltál otthon? Nem baj, majd kitakarítok. Már jól vagyok. Csak nem szabadultál meg tőlem, látod? Bolond öregember; suttogta, és elmosolyodott.

Nyugdíjas napok citromos-túrós rétesre, malteros ládára

Az élet nem is olyan unalmas, egyáltalán nem kiszámítható, sokszor rendkívüli, izgalmas, és előfordulnak édes meglepetések, gondolta Amarillisz de Grone, megigazította termetes melleit, kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nyugdíjas angyalként is imádott a kisváros felett repkedni, bámészkodott, figyelte az embereket, olykor elkövetett egy-két kópéságot, élvezte az életet, s megállapította, szüksége lenne egy nyugdíjas, hímnemű angyalra. Na, csak azért, hogy teljes legyen az élet.

– Ja ljubljú tyibjá! – ölelte át Farkasfalvi úr nyakát Ludmilla Pudmila Gracikova, aki egykori orosz katonatisztként hazánkba szakadt, meglobogtatta magyar személyi igazolványát és lakcímkártyáját, aztán tömzsi hófehér ujjacskáival csókot lehelve kilibegett az ajtón, melyről itt-ott már lepattogzott a festék. Farkasfalvi Edömér fellélegzett, kikapcsolta számítógépét, felkapta kabátját és aktatáskáját, öles léptekkel kilépett a Bevándorlási Hivatal kapuján. Utálta a parancsszóra elvégzendő, értelmetlen és érthetetlen feladatokat.

– Egy frászt szeretsz te engem! Ne is szeress, még magyarul sem tudsz, te némber – morogta maga elé. Kívánta a nyugdíjat, a csöndet, a nyugalmat, az ügyfelektől, a székükbe kapaszkodó főnököktől mentes reggeleket, a teraszon akart ücsörögni, kortyolgatni kávéját, átlapozni a friss újságot; úgy tervezte, lassan és méltósággal, három évtized alatt vonul ki az életből, örökre elaludva öblös fotelje mélyén.

Amarillisz de Grone a híd tetején ücsörgött, élvezte a napsütést, szárnyait is kitárta; egy öngyilkosjelölt mászott fel mellé, de nem látta őt, görcsösen kapaszkodott; megmentenek, megmentenek, hajtogatta, remegő lábakkal felegyenesedett, aztán zuhanni kezdett az örvénylő folyóba; Isten megsegít, megsegít, ordította. Amarillisz de Grone megcsóválta a fejét, a vakhit furcsa ködként lebegett a viháncoló hullámok felett, míg az első álmos szellő szét nem kergette.

Farkasfalvi belépett a Gerbeaudba, kívánt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest, olyat, amelyhez hasonlót nagyanyja sütött; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket. Igen, megérdemli, megérdemli, mert elviseli ezt az idióta világot, az örökös harcot és intrikát, a tehetségtelen emberek pöffeszkedését, pökhendi viselkedésüket, közönyüket. Tényleg úgy érezte, ki kell vonulnia az életből, kigyalogolni, végig a Duna mentén, belélegezni a szabadság illatát, mosolyogni, rétest enni, kávét inni; nem is kívánt már mást.

Amarillisz de Grone a szomszéd asztalhoz telepedett le, rendelt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket, közben alaposan megnézte a szomszéd asztalnál ülő férfit; hatvan körül lehetett, ritka, őszes haja gondosan rövidre nyírva, világoskék inget, sötétkék öltönyt viselt, nyakában absztrakt mintázatú, narancsos színű nyakkendő feszült tökéletes csomóval megkötve, a fekete cipője olyan tiszta volt, hogy visszatükrözte a helyiség berendezési tárgyait.

Nem angyal, de angyali, mosolyodott el Amarillisz, pontosan megfelelő; Farkasfalvi elmerengve bámult ki az ablakon,

A híd közepén furcsa menet közeledett, egy malteros ládában apró, kövér ember ücsörgött, fején színes bohócsipka, négy sovány férfi cipelte a ládából kinyúló fa rudakat markolva. Mellettük, időközönként meghajolva, pocakos, ősz hajú férfi sétált, előttük egy szakadt ruhájú nő sepregette az utat, néha visszanézett, áhítatosan vigyorgott. Lehettek vagy tízen, nők, férfiak vegyesen, tátott szájjal hallgatták a bohócsipkást, aki folyamatosan beszélt.

– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való – olvasta papírjából; negyedóránként előhúzott a zsebéből egy húszezrest, s odaadta a mellette sétáló, ősz hajú pocakosnak, aki egy tízezrest továbbadott a mögötte sétáló, kiolvashatatlan fogsorú, szőke nőnek. A szőke nő ötezrest nyújtott a mellette botladozó, sárga hajú, szemüveges piperkőcnek, aki egy kétezrest nyomott a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi kezébe. Mindenki kapott valamennyi pénzt, utoljára a malteros ládát cipelő négy ágrólszakadt zsebébe csúsztattak tíz-tíz forintot. Mindenki boldog volt.

Amarillisz de Grone elképedve figyelte a furcsa társaságot; ezeknek elment az eszük teljesen, nevetett; igyekezett megérteni, hogy a bohócsipkás ugyan mivel tartja sakkban őket.

– Én vagyok a király, láthatjátok – olvasta hangosan a bohócsipkás, kezében remegett a papír fecni. – Ha akarnám, még repülni is tudnék, ha akarnám, itt lenne a Kánaán, ha akarnám, mindenki csak engem szolgálna.

Benyúlt a zsebébe, aztán a másikba. Majd a nadrágzsebében kotorászott. Az ősz hajú, pocakos kérdőn nézett rá.

– Nincs most több. De ha akarnám, lenne. És lesz is. Ne bámulj így rám.

Akkor hangos reccsenéssel eltört az egyik rúd, amely a malteros ládát tartotta; megbillent, a másik három teherhordó kezéből is kicsusszant a másik három rúd, a bohócsipkás kigurult az aszfaltra, terpeszben ücsörgött egy darabig és dühösen szemlélte a tülkölő autókat.

– Most mi lesz? – kérdezte az ősz hajú pocakos.

– Adj nekik pénzt.

– Az enyémből?

– A tiédből. Az is az én pénzem, csak kölcsön adtam neked.

– Egy frászt! – legyintett az ősz hajú dühösen, majd nagy léptekkel elindult az ellenkező irányba. A négy ágrólszakadt a kezét nyújtogatta, de már senki sem nyomta bele a tízesüket, a kiolvashatatlan fogsorú szőke nő, a sárga hajú, szemüveges piperkőc, a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi már messze járt. A bohócsipkás elővette a papírlapot, fennhangon olvasni kezdett.

– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való!

A négy ágrólszakadt dühösen nézett rá, kihúzták a malteros láda oldalából a vastag husángokat. És csúnyán néztek. Minden lépésnél egyre csúnyábban.

– Isteni finom ez a rétes. Látom, ön is ilyet eszik. Kérem, üljön át az asztalomhoz, ide, mellém – mosolygott ellenállhatatlanul Amarillisz de Grone.

Sokáig beszélgettek, aztán sokáig sétáltak a városban, szinte észre sem vették, hogy kéz a kézben, aztán a Duna-parton Farkasfalvi erősen átölelte és megcsókolta a nőt. Forróság öntötte el, úgy érezte, mintha ismét húszéves lenne, mintha egy angyalt csókolna, mintha ismét lenne értelme az életnek. Alig talált bele a kulcslyukba, nevetgélve léptek be a férfi lakásába, levetkőztették, lefürdették egymást, aztán ágyba bújtak.

Már éjfél is elmúlt, de még ébren voltak, Amarillisz a férfi mellkasán feküdt, ölelte, finom ujjaival meztelen bőrét simogatta, közben beszélgettek.

– A forradalom előszelét érzem, olyan édes, olyan lelkesítő – csicsergett Amarillisz.

– A forradalom csak az elkeseredett szegények és az idióta idealisták szórakozása, Mammon isten pedig jót röhög, aztán kíméletlenül rendet tesz – mordult fel Farkasfalvi.

– Jaj, ne légy már ilyen kishitű, látod, az ágyban is milyen jól teljesítettél, pedig a Gerbeaud-ban azt mondtad, te már öreg vagy. Az élet édes, gyönyörűséges, csak tenni kell érte, dédelgetni, álmodozni, és ha kell, harcba szállni.

– Amarillisz, ne beszéljünk már ilyen dolgokról, mert még a végén elvisz bennünket a titkosrendőrség.

– Dehogy visz, Edömér. Dehogy, ne félj édeske, majd én megvédelek – ölelte át Amarillisz Farkasfalvit. Látta, hallotta, érezte a férfi minden gondolatát, érzelmei vadul örvénylettek, érezte és értette a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a féltést. Tudta, hogy másnap szét kell tárni szárnyait, meg kell vizsgálnia, hogy milyen is az a forradalom. Mert nem lehet örökké félni, nem lehet örökké nyomorogni, nem lehet örökké kétségek között élni, a citromos-túrós rétes mindenkinek jár, de toronyóra láncostól senkinek sem, hiszen az élet édes és gyönyörűséges, csak tenni kell érte, hogy igazságos is legyen. Holnap üzen is Justitiának, ideje pörgősebbé tenni a nyugdíjas napokat.

Fotó: Pixabay

Programhiba

Náthás vagyok, az orrom már sebes

(most legalább nem ütöm bele mindenbe!),

ki volt az a hülye, aki ilyen programot írt?,

a mátrix tökéletlen,

a papír zsebkendők hatása az orra!,

értelmetlen parancssor,

a rózsa illatára kellene koncentrálni –

én egy bit vagyok a mátrixban,

nem byte, nem parancs,

nem programrész,

főleg nem egész program,

líraibban és közhelyesebben szólva:

egy porszem a sártengerben,

ám – állapotomtól függetlenül –

temérdek gondolat zakatol fejemben.

Ez filozófiai szempontból

feloldhatatlan ellentét

(vagy csak hazugság!),

egy bitnek, egy porszemnek nincs feje,

nincs orra,

viszont képzelt emberi létem

ezernyi momentuma majdnem elhiteti:

a létezés valóságos,

a létezés viszonylagos,

mint a krumplifőzelék állaga,

forrón vagy hidegen.

Határozottan állítom,

holisztikus szemlélettel szemlélődöm,

felfedezem,

nem húztam fel gatyámon a cipzárt,

kioldódott a cipőfűzőm,

éhes vagyok,

üres a pénztárcám,

a nyolcadik dimenzióban akarok lenni,

hátha ott jobb,

jelentsen is ez bármit.

Nárcisztikus vonásaim vannak,

vádolnak meg szigorúan,

egyszerűbben fogalmazva:

egy önző dög vagyok!,

de senki sem tökéletes,

mondom erőtlenül,

pedig be kellene vallonom:

tényleg egy önző dög vagyok!

A mátrixban bolyongva az életre csak egyetlen

tökéletes fordítóprogramot találtam,

mely nem más, mint a zene,

bár olykor akadozva fut a program,

mert egészen más zenét hallok fejemben,

mint amilyet képes vagyok megszólaltatni

gitáromon, netán a zongorán.

Az Istenről írt program bátorít,

azt mondják, Isten tökéletes,

ám egyre kevésbé hiszek a mátrixnak!,

a teremtés tökéletlen,

teljes szoftverfrissítésre van szükség;

utána tudnék angolul és kínaiul,

fél óra alatt festenék meg egy tökéletes képet,

instrumentális szimfóniákat írnék,

rendszeresen kipucolnám a cipőmet,

mindig kivinném a szennyes tartóba a ruhámat,

némi töprengés után megfejteném,

miért szenved a tulipánfa a kertben.

A ráutaló magatartásból sejtem,

néhányan teljesen törölnék szoftveremet,

mert – szerintük – tökéletlen működésem

megzavarja a világ folyását,

ám ez csak a keleti filozófiák

tükrében lehet igaz:

falhoz csapok egy tányért,

a Mariana árok két méterrel szélesebb lesz,

Charlie nótáját éneklem a fürdőben,

bugyborékolva, hamisan,

ettől drágul az olaj a világpiacon,

Tóth Gabi még jobban megtér,

Zalatnai tiszta erkölcsi bizonyítványt kér,

a politikai píártól hányingert kap az ember,

viszont A király beszéde akkor is jó film,

ha nem minden király beszéde jó és igaz.

Az algoritmusok észrevétlenek,

a látszat maga a valóság;

a túlélés ösztöne vezérli a gyengéket,

az erősek átgázolnak mindenkin,

a gyávák meghúzzák magukat,

a gazemberek mindenre képesek,

a jósághoz viszont csak

néhány apró program készült.

Azt mondják, nem hozná be az árát.

Húzza ki a falból valaki a csatlakozót!,

elsötétül a képernyő,

az újraindítás után kivilágosodik,

elindul a képernyővédő is,

színes virágok, dús erdők, hegyek,

majd a tenger mélykék hullámzása,

sirályok, delfinek (cápák!),

korallok között mászkáló rákok,

szépséges naplementék és napfelkelték –

ember sehol!

Mindez csak a fejemben forog,

a mátrix nyüzsög, irányít,

ám a hiányérzet torkon ragad,

nem létezve is vágynám az életet,

egy szitakötő szárnyának hangját,

a szivárványt eső után,

egy kölyökkutya viháncolását,

mosolyt kétségbeesés helyett,

ölelést a félhomályban,

a meztelenség rejtelmeit,

arcomhoz érő hajtincsek illatát,

halk suttogást,

finom, puha ajkakat ajkamon,

a szempillák rezdülését,

és akkor talán nem bánnám,

hogy elhiszem,

képzeletem teremt világot a mátrix szövevényében,

mely nem több egy programhibánál.

Fotó: Image Abyss

Megegyezés

Bacsarek Kázmér megállt a Kossuth tér egyik kirakata előtt, a fényesen hallgatag üvegtábla mögött könyvek sorakoztak. Egyforma könyvek, szépen egymás mellé állítgatva, a sötétszürke borítón egy lila-narancssárga keretben volt feltüntetve a cím: Egy bohÓCsipka története, avagy egy ország mennybemenetele. Alcím: Állampolgárilag és nemzetileg javasolt! Szerző nem szerepelt a fedőlapon. Bacsarek nézegette egy darabig a furcsa logika szerint felhalmozott könyvkupacot, mintha csak a LEGO atyja sugalmazta volna az építkezés egekbe törekvő motívumait, csak hiányzott hozzá a kellő szaktudás és a kellő tehetség, így azt a hatást váltotta ki, mintha bármelyik pillanatban leborulna, neki a hatalmas ablaktáblának, mely nyilván csörömpölve törne ezer darabra.

– Üdvözlöm Bacsarek úr. Nézelődünk? Nézelődünk?

– Tiszteletem Csizmás úr. Nézelődöm. Szép ez a könyv.

– Szép. Csak ez az egy könyv kapható az egész könyvesboltban.

– Az meg hogyan lehet?

– Nincs szükség többre. Állítólag ebben minden benne van.

– Tényleg?

– Állítólag. Én nem olvastam. Tizenhatezer forint egészben.

– Mi az, hogy egészben?

– Mert karácsony előtt darabokban is adják majd. Étkezési jegy helyett. És nyugdíj helyett. Meg minden helyett.

– Mert mitől ilyen fontos ez a könyv? Valamit meg lehet tudni belőle?

– Nem tudom. Mondom, hogy nem olvastam. De karácsonyra kapok két lapot. Azt mondják, hatszáz oldalas. Háromszáz karácsonyom megoldott belőle. Ha húsvétkor is adnak két lapot, akkor százötven évig is kitart. Az unokámnak ígértem. Talán az ő unokája még a könyv végét is olvashatja.

– Szép remények. De miért nem veszi meg? Akkor maga is olvashatná.

– Miből vegyem meg?

– Hát, a nyugdíjából.

– Na, figyeljen, Bacsarek úr. Az én nyugdíjam nagyon kicsi.

– De maga bankigazgató volt.

– Igen, maga meg tanár.

– Az én nyugdíjam is nagyon kicsi.

– Azt elhiszem. Az enyém látszólag nagyobb, de azt mondják, a látszat csal, de nem minden csaló látszik.

– Na, ezt maga csak tudja.

– Én tudom, de nem is ez a lényeg. Amikorra kifizetem a számláimat, elteszem a havi megélhetésemre a pénzt, átutalom az egyházadót, a magyar futballnak, a stadionépítőknek, a kisvasút tervezőknek, a vak komondorokat gondozó szűz apácáknak, az Egy a plakát, egy a jelszó Egyesületnek, az Orosz hadiárvák Alapítványnak, az Atomban az erő Kht.-nek, a Türkmenisztán Anyái Mozgalomnak a támogatások összegét, akkor nekem már nem futja erre a könyvre.

– Tizenhatezer forint?

– Annyi.

– Én megveszem magának.

– Kell a kutyának.

– De miért nem kell? Azt mondta, ebben minden benne van.

– Azt mondják, hogy minden benne van.

– Szívesen megveszem magának. Elolvassa, aztán kölcsönadja nekem is. Megtudnánk belőle mindent.

– Azt, hogy hogyan menjünk mennybe mi is? Azt én is tudom.

– Üdvözlöm az urakat!

– Na, Cseszneki, maga hiányzott még innen.

– Ugyan, Bacsarek úr, ne legyen ilyen ellenséges.

– Nem vagyok ellenséges. Merek én már bármi is lenni?

– Nagyon helyes. Ne merjen. Már a kirakatüvegnek is füle van. Csizmás úr, fogadjunk, hogy maga megint politizált.

– Én? Dehogy. Azt sem tudom, mi az a politika.

– Aha, persze, hallottam. Panaszkodott.

– Azt sem lehet már?

– Van miért?

– Nincs, igaza van, minden fasza!

– Maga most gúnyolódik.

– Dehogy gúnyolódom. Merek én gúnyolódni?

– Na, azért. Itt a magnófelvétel a zsebemben. Bizonyíték. Maguk gyülekezésileg törvényt sértettek.

– Ugyan már, Cseszneki, csak ketten voltunk itt, maga is látja.

– Nem, Bacsarek úr, hárman voltunk. Én is itt álltam maguk mellett, az oszlop túloldalán.

– Maga nem számít bele a létszámba.

– Dehogynem. Megbízatásom szerint én is egy darab vagyok.

– Cseszneki, maga már megint spicli lett?

– Nem, Csizmás úr, dehogy, én információs kommunikátor vagyok.

– Én meg a Mikulás. Na, ez szép. Legalább megfizetik érte?

– Tisztességgel. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

– Értem. A világ semmit se változott.

– Csizmás úr, maga nem javul semmit. Rossz vége lesz ennek!

– Rossz vége van már itt mindennek.

– Dehogy, Bacsarek úr. A mennybe vezető út rögös és nehéz.

– Maga olvasta a könyvet?

– Természetesen.

– Akkor tényleg jól megfizethetik.

– Nem panaszkodom. Végzem a dolgomat.

– És mi a dolga.

– Kiszűrni a kétes elemeket.

– Na, ehhez ért.

– Csak ehhez értek.

– És ki a kétes elem?

– Csizmás úr, maga nagyon jól tudja. A kétes elemek gyülekeznek, forrongnak, politizálnak, feszültséget gerjesztenek.

– És nem vásárolnak könyvet.

– Na, ez nagy baj. Nemzetietlen viselkedés.

– A nyomorgás, az éhezés, a félelem nem az?

– Bacsarek úr, a félelem rendet tart, ezt maga is tudja. Ha az embernek van miért félni, ha van kit félteni, akkor mindent kétszer meggondol, mielőtt megteszi.

– Ismerős technika ez, még az előző rendszerből.

– Csizmás úr, maga tanult ember, tudja, mitől döglik a légy.

– Tudom.

– Akkor miért csodálkozik?

– Nem csodálkozom. Megyek a mennybe.

– Annyira ne siessen. Ha megveszik mindketten a könyvet, akkor talán letörlöm ezt a kompromittáló felvételt.

– És az miért jó magának, ha megvesszük ezt a könyvet?

– Mert a vejem a bolt tulajdonosa. Jutalékért dolgozik.

– Aha! Értem!

– Bacsarek úr, mindannyian a piacról élünk.

– Én már piacra sem járok.

– Akkor megegyeztünk?

– Megegyeztünk.

Fotó: Pinterest

Amíg lehet

Komorak ezek a fekete betűk,

beszivárognak a szöveg szövetébe,

akár a lassan ölő méreg,

minden fényt elvesznek,

csak a sötétség kuncog.

Színesebben kellene írnom.

Egy öregembert látok a tükörben,

mélyre vésett ráncokkal –

mindegyiknek története van.

És szakállam is ősz már.

Színesebbnek kellene lennem.

Rejtjeles üzenetek érkeznek,

a hallgatásom áthallatszik falakon,

a kiabálásom észrevétlen –

mozdulatlanságba dermed a toll.

Színesebben kellene élnem.

Amíg lehet.

Fotó: Pinterest

Fájdalom – sámándobra és szavakra

 (Dr. Nagy Barnabásnak ajánlva)

Miféle marhaság ez: Élt ötven évet?!; morbid poén, nem ehhez szoktam tőled, hanem olyanokhoz, melyeken könnycsordulásig tudtunk röhögni. Ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, úgy érzékelem, mintha hallanám sámándobod hangját; mély, beleremeg az ember lelke, pedig most a ritmus olyan, akár a szívdobbanás, monoton, ám mégis élettel és lüktetéssel teli.

Előveszem az amőba játékot, hússzor húsz centiméteres fekete műanyagtábla; ültünk a lakótelepi lakás konyhájában, sokszor elmélyülten pakolásztuk a citromsárga és ciklámen színű korongokat, máskor felszabadult röhögések közepette zrikáltuk egymást, épp ki nyerte a partit, közben konyakot ittunk és vörösbort, vagy csak vörösbort. Naponta jöttél, hónapokon keresztül, kellett, még pólyások voltak a kölykök, először csak öt percre, aztán egyre hosszabban csorgott az idő, olykor órák futottak el észrevétlen. Jó társaságban még a pokol is jó helynek tűnhet. Amőbajáték, de többnyire beszélgetés, világmegváltó gondolatok; még akkor gyűrted az állatorvosi egyetemet, asszony, gyerek, tanulás, amőbajáték, röhögések.

Igazi ősember voltál, hatalmas, erős, szőrös, mérhetetlenül tökéletlen is, túlságosan jó volt a szíved; a látszólagos keménység mögött vad akaratosság keveredett a kifinomult intelligenciával, emberséggel, humorral, nevetésedtől megmozdultak a falak, oly erőteljes alátámasztása volt mély hangodnak. Nem voltál könnyű ember, nem tett könnyűvé az élet, tényleg egy sámán lakozott benned, tudományos alapossággal, spirituális irányultsággal, teljesen egészséges emberi vágyakkal.

Még nem telt el harminc esztendő, amióta ismertük egymást, nem sok híja van, az utóbbi tizenkettőben ismét rendszeresen megjelentél nálunk, a kutya nagyon tisztelt téged, amikor megérezte „szagodat”, mindig a kert végéből kellett elővadászni, mozdulatlanul, de remegve, egyetlen hang nélkül tűrte az oltásokat, aztán már barátkozott veled. A teraszon ücsörögtünk, pálinkát és vörösbort ittunk, mindig ettünk valami finomat is, beszélgettünk, nevetgéltünk, néha vitatkoztunk is kicsit, egészséges hadakozással, majd azon kaptuk magunkat, mindjárt éjfél, indulás aludni, mert másnap munka van.

Az ötvenedik születésnapodra akartunk venni egy amőba játékot, ugyanolyat, fekete tábla, citromsárga és ciklámen színű korongokkal. Elhatároztuk, hogy felhívlak, megbeszéljük, mikor érsz rá, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Persze, ugyanolyan játékot már sehol nem lehet kapni, neten megtaláltuk, de már nem is rendelhető, még gyerekeink is kergették Pesten a játékboltokban. A barátság gyakran nem elég segítség, a barátság nem tud ledönteni minden falat, nem képes megküzdeni minden ellenséggel. Sajnos.

Július utolsó napján jártál nálunk, a kutya nem volt lelkes. Látszott rajtad, nagy a baj. Ettél ma már?, kérdeztük. Gyere, még meleg az ebéd. Nem kérek, mennem kell, felelted. Gyere már, nem tart sokáig, egyél. Nem néztél ránk, csak automatikusan kanalaztad az ételt, közben beszéltél. Mi lesz most?, tudakoltam óvatosan. Hajléktalan vagyok, közölted. Kimegyek nyugatra mosogatni. Vagy bármit. Még nem tudom, mi lesz.

Az okokat, okozatokat, összefüggéseket részlegesen ismertem, sokszor beszéltünk róla, mocsok pénzügyi törvényünk van, maga alá gyűri, akit akar, mindent elvesz, és egy életen át üldöz, ha nem vagy jó adós, ha nem vagy milliomos. Mammon isten szemét csatlósai nem kegyelmeztek neked, Dr. Ősember, kétvállra fektettek.

Nem akarom elhinni. Nem akarom tudomásul venni. Nem is tudom, mit adnék azért, hogy ne így legyen, ám úgy sejtem, már semmit sem tehetek.

Sajog a szívem, mintha kitéptek volna belőle egy darabot; ülök a számítógép előtt, nem nyomogatom a billentyűket, csak bámulom a képernyőt, az üres, hófehér felületet, hallom a sámándob hangját, a monoton ritmust, mely olyan, akár a szívdobogás. Halkul, lassul, aztán már hiába fülelek, nem szól többé.

Fotó: Pinterest