APRÓSÁGOK 17.

Egy reggel

Vikucs Dezső azon kapta magát, hogy megöregedett, két emberöltő is elszaladt észrevétlen, bár elégedett volt magával, mert csak hat pár cipőt nyűtt el, csak két öltönyt és két nagykabátot ölelt keblére az enyészet. Tudott vigyázni a dolgaira, az asszony is – aki már húsz éve meghalt – érintetlenül lógott a szekrényben. Vigyázott rá, minden nap kinyitotta a szekrényajtókat, kiszellőztette, minden nap szeretettel megsimogatta a vállfára akasztott nőt, aki mosolytalanul, kifejezéstelen arccal tűrte, néha azért megszólalt, Dezső, kitakaríthatnál!

Az idős férfi hét évtizedet elégedetlenkedés nélkül töltött, sosem morgott, mert meleg a sör, sosem ágált, mert az asszony hetekig külön ágyban aludt, sosem hisztizett, mert nem tudta megvásárolni magának azt a drága hegedűt, amelyre gyerekkora óta vágyott. Valójában semmilyen hangszeren sem tudott játszani, de az a karcsú, gyönyörű hegedű a kirakatban megérintette szívét, amikor hazafelé sétált az öreg Csuhay hangszerüzlete előtt. Egy napon azt látta, a hangszerüzlet végleg bezárt, az öreg Csuhayt dobozban hozták ki a halottszállítók, az új tulajdonos egy fémkonténerbe hordatta ki az összes hangszert, a marcona szállítók törték, zúzták a zongorákat, hegedűket, csellókat és bőgőket. Vikucs Dezső meg akarta szerezni a hegedűt, de elzavarták onnan, még a könny is kicsordult szeméből ekkora gyalázat láttán; nincs a főnöknek hallása, pizzéria nyílik majd az üzlet helyén, vetette oda az egyik munkás.

Vikucs úr akkor döbbent rá, hogy megöregedett, hogy eltékozolta életét, nem tett semmi fontosat soha. Persze neki sem volt jó hallása. Egy szép nyári nap reggelén ült a teraszon, kevergette kávéját, hegedű nélkül. Mint a legtöbb ember. És nem szólt zene, csak a madarak csiviteltek a lombok hűvösében, ám az nem jutott el tudatáig.

A toronyőr

Fázott, hiába volt rajta vastag bekecs, kucsma, sál, kesztyű, bakancs, benne két vastag zokni, pirosra csípte arcát, a hideg beszökött a legapróbb résen is. A foszló vakolatú templomtorony harangja negyedóránként megkondult, rekedten, hamisan, mert a forradalom alatt egy orosz tank lövedéke ott robbant mellette, kihasított bronz testéből egy tenyérnyit. Azóta rekedten és hamisan jelezte az idő múlását. Kocsornyi Albert már hatvannégy esztendeje őrizte a tornyot, a slamposan öltözött harangot; néha beszélgettek, nem sokat, csak szűkszavúan, a világról, a nőkről, a katonákról és a halottakról, az idős férfi lemondóan legyintett; sosem volt elég jó semmi, és sosem lesz elég jó.

A február kegyes volt az öregemberhez, se fagyok, se hó, ám Kocsornyi csontjaiban érezte a hat évtizede tartó őrködést, mellyel tizenhat éves korában bízta meg nagyapja. Lehetett volna normális életet élő ember is, rendes munka, feleség, gyerekek, de ő hajnaltól napestig ácsorgott a templom mellett, mert nagyapja azt mondta, mielőtt agyonlőtte egy orosz katona, hogy vigyázni kell az időre, a hitre, mert semmi sem fontosabb a hitnél, az mozgatja a világot, az viszi előre, az adja savát, borsát az életnek.

Az idős férfi szenvtelen arccal bámulta a rozzant templomtornyot, megszólalt a harang, rekedten csak egyet kondult. Felvette a földről hátizsákját, előkotorta belőle a tíz darab kézigránátot, melyet valamikor régen még az oroszok hagytak itt, sorban elhelyezte őket a földön, egyet a kezébe vett, lassan kihúzta a csapszeget, karját szabályos ívben megforgatta, majd a templomtorony nyitott ablakán behajította a kézigránátot.

Az öreg harang a robbanástól fájdalmasan megkondult, a következő robbanásnál még ércesebben, amikor egyszerre két kézigránát robbant. A torony tetejéről hullottak a cserepek, a robbanások egyre nagyobb darabokat hasítottak ki a torony testéből, de a harangláb még mindig állt.

Az utolsó kézigránát visszapattant a falról, nagyot koppanva, pörögve állt meg Kocsornyi lába előtt. Nem robbant fel. Az öregember meglökte a lábával, kicsit arrébb gurult, aztán hintázva egy mélyedésbe fordult.

A férfi lassan megfordult, elindult hazafelé, néhány lépés után hallotta, hogy a harang hatalmas robajjal lezuhant; még volt egy kevés a tegnapi csirkepörköltből. Vacsora után lefeküdt aludni. Már nem álmodott semmit.

Fotó: pinterest