Az öröklét ígérete

Hajnalban ébredt, pedig sosem szokott. Csak úgy. Magától. Semmi zaj. Még sötét volt kint, sűrű, igyekezett bemászni a redőny résein, de az ablaküveg útját állta. A benti sötétség vigyorgott. Venni akart egy nagy levegőt, de nem sikerült. Ismét megpróbálta. Döbbenten vette tudomásul, hogy nem lélegzik. Megnézte a pulzusát. A szíve sem vert már. Na, jól kezdődik ez a nap!, dohogott. Kikászálódott az ágyból, elvánszorgott a fürdőszobáig, pisilt, aztán megmosakodott, sok fogkrémmel és az elgyötört sörtéjű fogkefével a fogát is megmosta.

A konyhában főzött egy kávét. Kávé nélkül nem működött. A világnak is szüksége lenne egy kis feketére, hogy működjön. Intravénásan.

Jó reggelt, Csókossy úr! Szép napunk van ma – köszönt rá Dacsai Margó, aki már a járdát söprögette. Ő mindig korán ébredt. Amióta meghalt a férje, mindig hajnalban kelt. Azt mondta, fél aludni. Megértette a csinos hölgyet, csak a pasik gondolják úgy, hogy nincs mitől félni, legalábbis úgy csinálnak. Margó még mindig kívánatos asszonyka volt. Ötvennél nem lehetett több. Öröm volt látni, szívesen összebújt volna vele, de Margó semmi jelét nem adta annak, hogy neki is ilyen szándékai lennének. Egyelőre nem voltak szándékai, úgy tűnt, csak emlékei vannak, melyek ott tolongtak körülötte, éjjel és nappal, amikor meztelenül zuhanyozott, amikor belenézett a tükörbe, amikor kinyitotta a szekrényajtót, amikor megmozdultak volt férje ruhái.

Csikorgó gumikkal állt meg, átvágva a sűrű forgalmú úttesten, vele szemben, az emeletes házak oldalán óriásplakát virított, “NE PÖCSÖLJ SOKAT, RÖVID AZ ÉLET!”, közölte határozottan a szöveg; a betűk zöldből narancssárgára változtak, majd sötétkékre, miközben neki remegett keze, lába, egy kövér izzadtságcsepp pedig lusta nemtörődömséggel megindult homlokán, végiggördült az orrán, aztán orra hegyén hintázott kicsit, majd a halálba vetette magát. Ötvennel száguldott át a kereszteződésen, a STOP-tábla rémülten behunyta szemét; azon a kereszteződésen, amelyen eddig már – figyelmesen és megfontoltan – legalább hatezer-ötszáznegyvennyolcszor haladt keresztül.

Vén hülye! Majdnem elütött!, dohogott egy uszkár, megigazította fekete kalapját, megrázta elhanyagolt bundáját, fejét felszegve lépegetett tovább.

Csókossy Alfonz még mindig a kormányt markolta, azon gondolkodott, hogy léteznek-e védőangyalok?, netán csak a vakszerencse fogadta kegyeibe, hiszen roboghatott volna ott egy megpakolt kamion, mely fékezés nélkül gyűri maga alá őt apró autójával együtt. De nem robogott.

Otthon beállt a garázsba, aztán bement a lakásba, öntött magának egy kupica pálinkát, ám nem itta meg. Még mindig remegett a keze.

Néhány perc alatt megnyugodott. Hirtelen elhatározással lezuhanyozott, megborotválkozott, finom arcszeszt fújt magára, fehér inget, fekete nadrágot, fekete cipőt húzott, megkötötte kedvenc nyakkendőjét, mely a szivárvány színeiben pompázott. Elvigyorodott, az embernek olykor muszáj nonverbálisan is elmondani a véleményét a bolond világról.

Dacsai Margó épp akkor nyitotta ki az utcaajtót, amikor Csókossy csöngetni akart. De megijesztett!, nevette el magát a nő, kedvesen megsimogatta a férfi karját, aki még mindig nem tudott levegőt venni, erőlködött kicsit, aztán abban a pillanatban sikerült, amikor a nő finom ujjai bőréhez értek. Bocsánatot kérek, kedves Margó, szabadkozott az idős férfi, aki épp betöltötte a hatvanat, tehát még nem is volt annyira idős; sokan mondták, hogy jól tartja magát, hetvennél nem néz ki többnek. Drága Margó, de jó, hogy összefutottunk, meghívhatom egy fagylaltra? Drága Alfonz, az nagyon jó lenne, a legmegfelelőbb idő van a fagylaltozáshoz, egyébként is szeretek nyalakodni. Azt én is, biccentett örömmel Csókossy. Mindketten elpirultak.

Sétálgattak a cukrászda felé, Margónak be nem állt a szája; én szeretek korán kelni, közölte, én utálok, csóválta fejét Csókossy, az estéket jobban szeretem, mint a hajnalokat. Én fel tudnám ébreszteni hajnalban is, nézett rá Margó mosolyogva, aztán visszaalszunk még, nyolcig, fűzte hozzá.

Csókossy megfogta a nő kezét, úgy sétáltak tovább. Befordultak a sarkon, a park szélén, a fák lombkoronája alatt megbújt a plakát: “NE PÖCSÖLJ SOKAT, RÖVID AZ ÉLET!” Dacsai Margó és Csókossy összenéztek, majd hangos nevetésben törtek ki. Margó eper, málna és citrom fagylaltot kért, Csókossy barackot, vaníliát és csokoládét. Leültek a parkban egy padra, szorosan egymás mellé. Dacsai Margó finoman megcsókolta Csókossyt, sejtjeikben az elektronok felkapták fejüket, amikor az eper és málna íze keveredett a barackkal és a vaníliával. Az olyan felejthetetlennek tűnt, mintha abban a pillanatban kezdődött volna az öröklét, legalábbis az öröklét ígérete.

Fotó: Pinterest