Szerelem

– Csupa gyönyörűségből vagyok összefonva – közölte a kis boszorkány, letámasztotta seprűjét az ajtónál, belépett az előszobába, lehajolt, kifűzte cipőjét, én meg bámultam a hátsóját, atyavilág, valóban csupa gyönyörűségből van összefonva, állapítottam meg; bevezettem a stúdióba, öntöttem neki egy pohár baracklét, leültem a zongorához. 

Nézelődött, ivott, szorongatta kezében a kottát, megköszörülte torkát, mintha mondani akarna valamit, de hallgatott. A billentyűkre tettem kezem, a hangok halkan, finoman sodródtak a lány felé, aki érdeklődve hallgatta a csöndet ellökdöső, lassú táncban forgó zenét, még a szemét is lehunyta, telt ajka megnyílt, hosszan, lassan és mélyen vette a levegőt, mint akit épp abban a pillanatban mentettek ki a vízből, mint akit épp akkor bontottak ki gúnyájából és épp megöleltek, karjait ölébe ejtette, hosszú, sötét haja szépséges arcába hullott. 

Hajnalig dolgoztunk, felvettük a dalt, a hangmérnök szerint minden tökéletes lett, a lány rekedtesen erős hangja nekifeszült a stúdió falainak, megtöltötte a helyiséget erővel, küzdéssel, szerelemmel, a keserűségtől fátyolosan, a reménykedéstől tisztán csengőn. 

A piacon forró kolbászt ettünk, kovászos uborkával, puha fehér kenyérrel, ittunk egy pohár sört, be nem állt a szája, nevetgélt, egyszer még meg is ölelt, aztán elindultunk haza. Ő is haza, én is haza. Feküdtem az ágyban, lassan közelített az álom; tényleg csupa gyönyörűségből van összefonva, aztán elaludtam, nagyon mélyen, dallamokat álmodtam, verssorokat, a fátyolosan rekedt hang betöltötte a koncerttermet, a színpad szélénél, a függöny mögé letámasztva ott ácsorgott a seprűje. Nem akartam felébredni. Már soha többé.

Fotó: pinterest