Főpróba

– Kutasi! – üvöltötte torkaszakadtából Vicsonyai főrendező, a hazánkba szakadt hazánk fia. – Hol az az átok kellékes? Nem megmondtam, hogy nem koponya kell, hanem egy feszület! Főpróba van, ha nem tudnátok!

– Bocsánat, főnök, nem akarok beledumálni, de a lét nagy kérdéseiről Hamlet koponyával a kezében nyilatkozik, Shakespeare is így írta meg – jegyezte meg félénken a főszerepet játszó színész, Gheorghe Umwald, aki nem olyan régen került a Nemzeti Színház címlapjára a tusnádfürdői művelődési ház amatőr színjátszó csoportjából.

– Akkor ne dumálj bele! – torkolta le a testes rendező. – Te csak csináld azt, amit én mondok, akkor nem lesz baj, egyébként se tetszik nekem ennek a Seggszpírnek a neve, lehet, hogy megváltoztatjuk báró Terecskey Taszilóra.

– Azt nem lehet, főnök – csapott homlokára a színpadra berohanó, kezében egy csillogó műanyag feszületet szorongató kellékes –, már elkészültek a plakátok, a műsorfüzet.

– Kutasi! Nincs hibajavító festék? – fakadt ki Vicsonyai. – A hibákat ki kell javítani, a hibás egyedeket eltávolítani, az ágálókat pedig kirúgni. Akar még itt dolgozni, Kutasi?

– Persze, főnök, már csak három évem van nyugdíjig.

– Annyi se lesz, ha így folytatja. Fiam, vegyük át ismét az utolsó jelenetet – intett a Hamletet játszó színésznek –, de tegyél bele egy kis tüzet, a mögötted toporgó néptáncosoknak elmegy az összes életkedve, ha téged néznek. Életről és halálról van szó, azt duzzadó kebellel, hithű magyarsággal kell előadni, no, és Isten segedelmével, mert az ellent csak így tudja legyőzni ez a gyönge fiú.

Pacsalek, a gyimesi zenét tedd most be, az ütőgardon feszes pattogása felrázza a nemzeti öntudatot.

– Bocsánat, főnök, de Hamlet nem dán volt? – hallatszódott Pacsalek hangja a hangszórókból.

– Már te is vitatkozol? Nincs itt neked jó dolgod? Villanyszerelőből technikai vezetőt csináltam belőled! Akarsz hazamenni?

– Dehogy, főnök, jó itt.

– Akkor ne vitatkozz!

– „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés...” – kezdte rekedtes torokhangon Umwald.

– Te meg miről beszélsz, te átok? – hördült fel Vicsonyai.

– Ez van a szövegkönyvben – tárta szét kezét Umwald.

– Hol a dramaturg? Ezt ki kell húzni a szövegkönyvből. Az embereket nem szabad megzavarni ilyen bonyolult kérdésekkel. Mondd azt, hogy nincs semmi kérdés, „minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve!” Ez is klasszikus!

– Leírhatom?

– Írd le, te bunkó, ha ennyit sem tudsz megjegyezni! Csupa hülyével vagyok körülvéve, de itt akkor is az fog történni, amit én akarok! Ez az én szent küldetésem, megkerülhetetlen megbízásom, a művészet erejével fogom felvirágoztatni a rendet, a megértést, a főbólintást! Érted?

– Értem, főnök, de hová tegyem a koponyát?

– Dobd ki oldalra, majd Kutasi eltünteti.

– Elment az áram. Ez a feszület úgy világít, mint a karácsonyfadísz, főnök, még villog is. Bekapcsolhatom a szövegem alatt?

– Kapcsold be, ez jó látványelem lesz, a nézők szeretni fogják. Tetszik nekem ez a sötétség, lehet, hogy holnap ki is kapcsoltatom az áramot a színházban.

– Főnök, így nem tudom elolvasni, amit az előbb lediktált, nagyon sötét van.

– Nem baj, fiam, mondj valamit, de csak halkan, hogy ne értse senki, elég, ha váltogatod a villogást a feszületen, hogy ne legyen unalmas. Na, végre, megtaláltuk a megoldást, összeállt a kép. Sikerünk lesz, fiam, hidd el, csak ne pofázz feleslegesen.

Fotó: jegy.hu