Ha van miért

Már legalább fél órája téblábolt a temetőben, nem találta a sírt, hosszú évek óta nem járt erre, semmi sem látszott ismerősnek, eltűnt a gémeskút is, ami régen tájékozódási pont volt, új utakat alakítottak ki, új sírok, új fák, új kerítés; minden új volt.

Kétszáz kilométert autózott, görcsösen szorította a virágcsokrot, a szél belekapaszkodott kabátjába, fejéről le akarta tépni a kalapot, az ősz finom ecsettel festette haldoklóra a tájat, megsárgult, bíbor színű levelek borították vastag, csörgő szőnyegként a temetőt, méltón az ünnephez, mely tavasszal nem is lehetne, csak az ősz, a tél kezdete a megfelelő hozzá, amikor a díszlet is az elmúlásról szól.

Ünnep? Nem, neki ez nem ünnep, halottakat nem lehet ünnepelni, csak az élőket, halottakra csak emlékezni lehet, akik valamikor élők voltak, akiket meg lehetett ölelni, akiket szeretni lehetett. A halottakat nem lehet szeretni, az ember felnéz este a csillagokkal teli égboltra, és akkor is, ott is az élőket keresi, akik talán ott mosolyognak és integetnek a Hold mögül, valamelyik csillag mellett, más formában már, nem emberi testben. A hit mindenre képes. Megzavarja az elmét, átalakítja a gondolkodást, az érzelmeket, bár az is lehet, csak az idő rozsdája korhasztja el a valóságot, csak az idő teremt a képzelet segítségével egy új világot, amelyben mindenkinek van helye. Ő maga sem tudta, mit akar, gyűlölte a szokásokat, már bánta, hogy elindult otthonról, aztán azt érezte, semmi rosszat sem tett, csak visszarántotta egy pillanatra a múlt.

Érezte szájában a zsíros kenyér, a zöldhagyma ízét, a sárga- és görögdinnyét, az óriási dunna borzongató hidegét, amikor bebújt alá, aztán ölelő melegségét, amikor néhány perc után – akár a biztonságos anyaméh – álomba ölelte. Szerette hallgatni az öregasszony meséit a régi időkről, amikor még cseléd volt finom és közömbös urak mellett, a háborúról, mely elkerülte őket, csak a hazaérkező sebesültek láttán gondolkodott el rajta, valami nagyon nincs rendben a világban. Összeszorított szájjal nézte, amint Shulcz Marit bevagonírozták a nyilas pribékek. Nem mert sírni, csak leszegett fejjel bámulta, amint magyar támad magyar ellen. És dühös volt, nagyon dühös. Aztán az orosz katonák is szembesítették a valósággal, apró gyereke ott szaladozott körülötte, még nem látszódott rajta, hogy szíve alatt hordja a másikat, szakadt, koszos gúnyában mászkált, arcát is bekente sárral, úgy bicegett, akár egy csípőficamos, furcsa, kitekeredett mozgással, nehogy valamelyik fiatal orosznak gusztusa támadjon rá. Férje már hazatért a Don-kanyarból, hadifogság, nélkülözés, verés, csoda a túlélés, de alig beszéltek róla. Éltek. Ez tűnt az egyetlen bizonyosságnak.

Nem akarta megkeresni a temető gondnokát, nem akarta már megtalálni a sírt, amely nem több betontömböknél, betonlapoknál, egy megkopott sírfeliratnál, egy földhalomnál, mely porrá őrölt csontokat rejt, az enyészetet, a felejtést, a múltat, mely örökre homályba vész a maga valóságában. A virágcsokrot, amit szorongatott, ráhelyezte az első sírra, mely a legközelebb volt, elindult a temető kijárata felé. Az ősz a fogát vicsorgatta, komor, sötét felhők kergették egymást, hideg szél fújt, lobogtak az apró mécsesek a közelgő alkonyatban, a virágcsokrokban a virágok fázósan bújtak egymáshoz, a valószerűtlen színű művirágok érzéketlenül bámulták az embereket, a beton- és márványtömbök hallgatagon őrizték titkaikat.

Csak az számít, mit tesz életében az ember, csak az fontos, hogy mennyire képes ember maradni a nehéz időkben is; a Jóisten hallgatagon szemléli a világot és szomorúan csóválja fejét, a halottak már nem beszélnek vissza, nem vitatkoznak, gondolta. Mindenki meghal egyszer, de élni felelősség. 

Beült az autóba, elindult haza, tudta, hogy másnap reggel is úgy fog ébredni, mint mindig, fázósan húzza majd magára gúnyáját, eszébe jut az apró öregasszony, aki már az angyaloknak meséli történeteit, hogy milyen szörnyű és milyen gyönyörűséges is a világ; másnap is úgy fog ébredni, mint minden reggel, gondolatban átöleli, ősz hajába fúrja arcát, mert még hosszú évek után is érzi nagyanyja illatát. Nem vágyott többre ő sem, csak emlékezzenek rá, néha, amikor úgy süt a Nap, amikor úgy fúj a szél, úgy esik az eső, amikor olyan az ölelés, amikor értelmes a beszéd, amikor kedves a szó. Csak emlékezzenek néha rá. Legalább néha. Ha van miért emlékezni.

Fotó: wallhere.com