Ha van miért

Már legalább fél órája téblábolt a temetőben, nem találta a sírt, hosszú évek óta nem járt erre, semmi sem látszott ismerősnek, eltűnt a gémeskút is, ami régen tájékozódási pont volt, új utakat alakítottak ki, új sírok, új fák, új kerítés; minden új volt.

Kétszáz kilométert autózott, görcsösen szorította a virágcsokrot, a szél belekapaszkodott kabátjába, fejéről le akarta tépni a kalapot, az ősz finom ecsettel festette haldoklóra a tájat, megsárgult, bíbor színű levelek borították vastag, csörgő szőnyegként a temetőt, méltón az ünnephez, mely tavasszal nem is lehetne, csak az ősz, a tél kezdete a megfelelő hozzá, amikor a díszlet is az elmúlásról szól.

Ünnep? Nem, neki ez nem ünnep, halottakat nem lehet ünnepelni, csak az élőket, halottakra csak emlékezni lehet, akik valamikor élők voltak, akiket meg lehetett ölelni, akiket szeretni lehetett. A halottakat nem lehet szeretni, az ember felnéz este a csillagokkal teli égboltra, és akkor is, ott is az élőket keresi, akik talán ott mosolyognak és integetnek a Hold mögül, valamelyik csillag mellett, más formában már, nem emberi testben. A hit mindenre képes. Megzavarja az elmét, átalakítja a gondolkodást, az érzelmeket, bár az is lehet, csak az idő rozsdája korhasztja el a valóságot, csak az idő teremt a képzelet segítségével egy új világot, amelyben mindenkinek van helye. Ő maga sem tudta, mit akar, gyűlölte a szokásokat, már bánta, hogy elindult otthonról, aztán azt érezte, semmi rosszat sem tett, csak visszarántotta egy pillanatra a múlt.

Érezte szájában a zsíros kenyér, a zöldhagyma ízét, a sárga- és görögdinnyét, az óriási dunna borzongató hidegét, amikor bebújt alá, aztán ölelő melegségét, amikor néhány perc után – akár a biztonságos anyaméh – álomba ölelte. Szerette hallgatni az öregasszony meséit a régi időkről, amikor még cseléd volt finom és közömbös urak mellett, a háborúról, mely elkerülte őket, csak a hazaérkező sebesültek láttán gondolkodott el rajta, valami nagyon nincs rendben a világban. Összeszorított szájjal nézte, amint Shulcz Marit bevagonírozták a nyilas pribékek. Nem mert sírni, csak leszegett fejjel bámulta, amint magyar támad magyar ellen. És dühös volt, nagyon dühös. Aztán az orosz katonák is szembesítették a valósággal, apró gyereke ott szaladozott körülötte, még nem látszódott rajta, hogy szíve alatt hordja a másikat, szakadt, koszos gúnyában mászkált, arcát is bekente sárral, úgy bicegett, akár egy csípőficamos, furcsa, kitekeredett mozgással, nehogy valamelyik fiatal orosznak gusztusa támadjon rá. Férje már hazatért a Don-kanyarból, hadifogság, nélkülözés, verés, csoda a túlélés, de alig beszéltek róla. Éltek. Ez tűnt az egyetlen bizonyosságnak.

Nem akarta megkeresni a temető gondnokát, nem akarta már megtalálni a sírt, amely nem több betontömböknél, betonlapoknál, egy megkopott sírfeliratnál, egy földhalomnál, mely porrá őrölt csontokat rejt, az enyészetet, a felejtést, a múltat, mely örökre homályba vész a maga valóságában. A virágcsokrot, amit szorongatott, ráhelyezte az első sírra, mely a legközelebb volt, elindult a temető kijárata felé. Az ősz a fogát vicsorgatta, komor, sötét felhők kergették egymást, hideg szél fújt, lobogtak az apró mécsesek a közelgő alkonyatban, a virágcsokrokban a virágok fázósan bújtak egymáshoz, a valószerűtlen színű művirágok érzéketlenül bámulták az embereket, a beton- és márványtömbök hallgatagon őrizték titkaikat.

Csak az számít, mit tesz életében az ember, csak az fontos, hogy mennyire képes ember maradni a nehéz időkben is; a Jóisten hallgatagon szemléli a világot és szomorúan csóválja fejét, a halottak már nem beszélnek vissza, nem vitatkoznak, gondolta. Mindenki meghal egyszer, de élni felelősség. 

Beült az autóba, elindult haza, tudta, hogy másnap reggel is úgy fog ébredni, mint mindig, fázósan húzza majd magára gúnyáját, eszébe jut az apró öregasszony, aki már az angyaloknak meséli történeteit, hogy milyen szörnyű és milyen gyönyörűséges is a világ; másnap is úgy fog ébredni, mint minden reggel, gondolatban átöleli, ősz hajába fúrja arcát, mert még hosszú évek után is érzi nagyanyja illatát. Nem vágyott többre ő sem, csak emlékezzenek rá, néha, amikor úgy süt a Nap, amikor úgy fúj a szél, úgy esik az eső, amikor olyan az ölelés, amikor értelmes a beszéd, amikor kedves a szó. Csak emlékezzenek néha rá. Legalább néha. Ha van miért emlékezni.

Fotó: wallhere.com

Minden rendben van

Lajoska utálta, hogy Lajoska; Lajos, Lajos, a segged olajos, kántálták sokszor az óvodában társai, főleg a fiúk, utána gonoszul nevettek, Lajoska pedig sírt; a Napkirályt is Lajosnak hívták („Le Roi-Soleil”), Louis, ha úgy tetszik, a nagy; a hagyományokat ápolni kell és tiszteletben tartani, oktatta apja, aki nem tudott ugyan franciául, de úgy tett, mintha tudna, úgy tett, mintha mindent tudna, Lajoska viszont még nagyon kevés ismerettel rendelkezett a világ folyásáról, így elhitte, hogy a kisváros egyetlen hentes- és mészárosa mindentudó. 

Lajoska azt sem értette, mi az a hagyománytisztelet, bár sejtette, apja mire céloz, hiszen ő is Lajos volt, nagyapja viszont Kornél, dédapja pedig Károly; I. Lajos viszont megteremtette a hagyományt, a tiszteletet kivívta magának hatalmas termetével, combnyi vastagságú karjaival, erőteljes hangjával és meggyőzhetetlenségével, és amikor úgy ítélte, hogy II. Lajos rosszalkodik, beígérte neki, bedarálja a kolbászba, de előtte a csontozó késsel lemetszi a füleit, az orrát, ujjait és a kicsinyke farkát is. Lajoska mindig komolyan vette a fenyegetést, félt apjától, aki egyetlen ütéssel letaglózott egy marhát, két fél disznóval a vállán is gyorsabban haladt, mint ahogyan Lajoska futni tudott. 

A fiú nyolcéves sem volt még, amikor meghalt az anyja, akit jelentéktelen szálak fűztek az élethez, férjéhez, Lajoskához, a némaság és boldogtalanság csúnyácska Madonnája volt; éjjelente arról álmodott, hogy férje hasát átszúrja hatalmas szarvával egy megvadult bika, másnaptól végre nyugalom lesz, csönd és béke. I. Lajos nehezen viselte felesége halálát, a heti egyszeri, tíz percig sem tartó szexuális együttlét hiánya is kiborította, néha, ha már nagyon nem bírt magával, este lekapcsolta a villanyt a mészárszékben, az udvar felől résnyire nyitotta az ajtót, a rózsatövekkel szemben, a bámészkodó eperfa bólintására marokra fogta vastag farkát. Utána megkönnyebbülten, ám mégis keserűen ballagott be az egyre elhanyagoltabb állapotban lévő házba, a mosatlan edények, szanaszét dobált ruhák, a kergetőző pormacskák közé, észre sem vette, hogy ő is meghalt, csak idegei, izmai nem akartak tudomást venni erről a tényről, várták a napi egy üveg pálinkát, mely elalvás előtt elzsibbasztotta a mázsásnál is nehezebb testet. 

Lajoska betöltötte a tizennyolcat, magas, erős, szemrevaló fiatalember vált belőle, nem szép, ám mégis vonzó, hentes- és mészáros lett belőle is, hiába járt apja nyakára Jolánka néni, az osztályfőnöke, hogy írassa gimnáziumba ezt a fiút, mert kivételes tehetsége van a matematikához, I. Lajos eldöntötte, II. Lajos az ő nyomdokain fog járni. 

A megemberesedett Lajoska a némaság és boldogtalanság útját járta, összes rejtett agresszióját a szerencsétlen állatokon élte ki, lassan, módszeresen, kíméletlenül ölte meg őket, közben apja fejét látta, hallotta visítani, vonyítani, hörögni, de a hagyományok és a tisztelet erősebb volt mindenféle szándéknál, bármiféle gondolatnál. 

Sokáig aludt, már nyolc óra is elmúlt, amikor kikászálódott az ágyból, gyorsan magára kapta ruháit, aztán eszébe jutott, vasárnap van, nem kell rohanni. Csönd volt a házban, apja nyilván a Bibliát olvassa a konyhaasztalnál, mint minden vasárnap, a mise előtt. Minden vasárnap reggel ezzel telt, amióta anyja meghalt; nem beszélgettek soha, legfeljebb munka közben hangzott el néhány szó; emeld feljebb, vágd ketté, daráld le!

Kiment a konyhába, de csak a frissen főzött kávé gőzölgött a koszos alumínium kiöntőben, kinézett az ablakon, de az udvaron sem látta, benézett a fürdőszobába, ott sem találta, elindult lefelé a lépcsőn a mészárszékbe, gyors, határozott mozdulattal nyitotta meg a nehéz faajtót, hogy ne nyikorogjon nagyon. A darálógép darabokra szedve feküdt az asztalon, eszébe jutott, előző nap alig tudták befejezni a munkát vele, kétpercenként leállt, I. Lajos morogva csapott rá, vasárnap az Istené, de muszáj megjavítani, nem várhat hétfőig. Lajoska már számtalanszor látta a régi darálógép darabjait az asztalra pakolva, apjának jó érzéke volt a gépekhez, mindig meg tudta javítani őket, legvégül felállt az asztalra, az utolsó alkatrészt, a hatalmas fémtölcsért, amelybe az apróra szeletelt húsokat dobálták, felülről csúsztatta az örökké éhes gépszörnyeteg torkába. 

A gerince mellett szúrta át a húskampó, mely vastag láncokon lógott le a megfeketedett gerendáról, máskor szarvasmarhák, disznók lógtak rajta, most I. Lajos. Még élt, kapkodva vette a levegőt, húsos karjai élettelenül lógtak megnyúlt teste mellett. 

– Fiam, kérlek, menj el helyettem a templomba. 

– Tudod, hogy én nem járok templomba. 

– Tudom, de megkérlek. 

– És minek menjek helyetted a templomba? 

– A harmadik sorban szoktam ülni, balról, a szélen. Az az én helyem. Csak annyit mondj meg, minden rendben van. Minden rendben van, jól van ez így. Meg fogja hallani. Érteni fogja. Már minden rendben van – II. Lajos bólintott. 

– Értem apám. Elmegyek a templomba. De semmi sincs rendben. Semmi. És már nem is lesz.

Fotó_ L.E. PRODUCTIONS

Összecsengések

– A rohadt életbe! – mordult fel, amikor odaült az íróasztalhoz, beverte a térdét. – Jaj, nem beszélünk csúnyán – mosolyodott el –, Luca haragudna érte. Ezen ismét mosolygott, évtizedek kavargásából is az a lány jut eszébe. – Én egy parasztgyerek vagyok, faluról, ott gyakran káromkodnak, oly ízesen tudják cifrázni, hogy az embernek kedve támad visszamondani, még ha oka sincs rá – mentegetőzött, Luca szigorúan nézett rá, aztán elnevette magát. 

– Aki magyart és történelmet tanul, magyart és történelmet fog tanítani, viselkedjék, bárhol is van, mert nem fog jó példával elől járni a diákjainak – fenyegette meg bájosan, aztán megölelte. Elpirult, akkor még nem volt szokás nyilvánosan „ölelkezni”. 

Hetet ütött a falon az ingaóra, a laptop, amit a fiától kapott, pillanatok alatt életre kelt, az egér nem mindig akart engedelmeskedni, azt a dupla kattintást utálta, sokszor csak harmadik, negyedik próbálkozásra sikerült elindítani a kiválasztott programot. Most elsőre, a Skype ablaka gyorsan megnyílt. 

Kemenes tanár úr az egyetem bejárata előtt ácsorgott, kezében barna aktatáskája, fején fekete kalapja, orrán az elmaradhatatlan okuláré; a lépcső közepén állt, mozdulatlanul, mintha csak az őszi napsütést élvezte volna. Amikor meglátta a fiatalembert, intett neki, hogy menjen oda hozzá. 

– Sétáljunk – közölte komoran. Elindultak a park felé, leültek egy padra. – Jó verseket ír, fiatalember. Olvastam. De nem csak én olvastam, hanem az állambiztonság is – közölte szigorúan. – Már van aktája, tudja? És ez nem vicces. Mindenütt vannak besúgók, még a társai között is. Bármikor elvihetik. Megtiltom, hogy bárhol is felolvassa verseit! Megértette? 

– Tanár úr, én hiszek az irodalom erejében! 

– És higgyen az életben is. Azokért a versekért lecsukhatják, de előtte kíméletlenül összeverik, még azt is bevallja majd, amit el sem követett. Ért engem? 

Fél órát beszélgetett fiával és unokáival Skype-on, már egészen jól megtanulta kezelni a laptopot. Hálás volt egyetlen gyermekének, aki Londonban élt feleségével és két fiával. Már hat éve. Mérnökként gyorsan megtalálta a számítását, többször is felajánlotta, hogy költözzön ki hozzájuk, de elutasította; az öreg fát már nem szabad átültetni, mert nem éli túl, mondogatta. Hálás volt azért is, mert unokái tökéletesen beszéltek magyarul. Hiányzott, hogy megölelje őket, ám a vírushelyzet átírt mindent. 

– Nem tarthat örökké ez az állapot – súgta fülébe Luca. – Az emberek elégedetlenek, félnek, gyűlik a feszültség. Láttad, hogy tegnap elvitték Karsai Marcit? Hiába beszéltem neki, hogy fogja be a száját! 

– Az ember nem foghatja be örökké a száját! – morgolódott –, ha az egyetemisták sem állnak ki a szabadságért, a jogokért, akkor ki? Milyen értelmiség lesz így belőlünk? 

– Naiv vagy, édesem, a farkast nem érdekli, hogyan béget a bárány, félelemből vagy harciasan, elharapja a torkát és felfalja. 

– Akkor mit kellene tenni? Fuldoklik az ország egy diktátor aljasságaitól, eltűnnek, meghalnak emberek, a börtönök tele politikai foglyokkal. 

– A kommunisták a hatalmat akarják, mindenáron. Már kiépült a rendszer, aki nem áll be a sorba, azt eltiporják. 

– Luca, én nem akarok ilyen világban élni! Szökjünk nyugatra. 

– A határon lelőnének. 

Este a foteljében ücsörgött, vacsora után ivott egy pohár száraz vörösbort. Olvasott. Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminiszterének életéről. „Elképzelésem szerint a sajtó egy nagyszerű zongora, amelyen a kormány játszhat”, „minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz” – súlyos mondatok, állapította meg; gyűlölte a politikát, a politikusokat, történelemtanárként tisztában volt vele, hogy a politikusok az elmúlt évezredek alatt mennyi bűnt követtek el, mennyi ártatlan emberélet esett áldozatul kicsinyes diktátoroknak, akik kihasználták az emberek hiszékenységét, akik hazugságaikkal évtizedeken keresztül képesek voltak megőrizni hatalmukat, gazdagságukat, jólétüket. Változott a világ valamit is? Semmit. Az emberek talán már bátrabban kiállnak jogaikért, de még mindig könnyű becsapni őket, elég leönteni a valóságot díszes nemzeti mázzal, elég kijelölni az ellenséget, elég sokszor sulykolni valamit, és az emberek elhiszik. Aztán jön az eszmélés, amely keserves, nehéz, veszélyes, mert a hatalom sosem adja olcsón, a gazember hatalom pedig küzd a végsőkig, hiszen tudja, mindent veszíthet, még akár az életét is. Érezte ennek az izzadtságszagú küzdésnek orrfacsaró szagát. Megrémítette. Nyolcvannégy évesen is. És féltette azokat, akik megint a hatalommal szemben álltak, akik kivonultak az utcára, akik változást akartak, akik rájöttek, hogy csúnyán átverték őket. El sem akarta hinni, hogy Európa közepén, a harmadik évezred elején ez ismét megtörténhet. Aggódott Goebbels szörnyűséges mondata miatt is, amely szerint „minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz”. 

Már forrongott a főváros, megtámadták a rádiót, a pestiek az egyetemisták mellé álltak, sok rendőr és katona is, az eddig rejtegetett fegyverek előkerültek. Ők is az egyetem aulájában gyülekeztek, fáradtan, éhesen, de kipirult arccal, boldogan; annyi a kopasznak!, kiabálta Seregély Marci, végzős egyetemista a lépcső tetejéről, vigyorogva lengette a lyukas nemzeti lobogót! Két bőrkabátos férfi lépett be a kapun, kezükben pisztolyt szorongattak. 

– Büdös csőcselék, sipirc haza! – ordította mély hangján a magasabb –, anyátok már vár rátok! 

– Mi egyetemisták vagyunk, nem csőcselék. És elég volt a rettegésből, elég volt ebből a nyomorult rendszerből, amit maguk építettek ki! – lépett eléjük Luca. – Maguk meneküljenek, amíg menekülhetnek. 

A pisztoly kétszer dördült el, mindkét lövedék a lány szívébe fúródott, azonnal holtan rogyott össze. Odarohant hozzá, ölébe húzta, de szépséges szemeiben már nem volt élet, fehér blúzát teljesen eláztatta a vér. Kapus Dénes, negyedéves jogászhallgató döfte át egy hegyes, fém zászlórúddal az egyik bőrkabátost, a másik azonnal lelőtte a fiút, homlokán ütött lyukat a lövedék. Másra már nem maradt ideje a férfinak, a feldühödött egyetemisták agyonverték. Csak ült a hideg kövön, ölelte Lucát, folytak a könnyei, a fájdalmat nem enyhítette a düh. 

Nagy reményeket fűzött a rendszerváltozáshoz, úgy gondolta, megérdemli ez a sokat szenvedett nép, hogy Európához tartozzon, hogy végre normálisan működjön az élet, megbecsülve a tudást és a tehetséget, ne párttitkárok és kiskirályok uraljanak mindent. Ahogy telt az idő, egyre csalódottabb lett, amikor pedig fia összepakolt, sírva ölelte át a repülőtéren.

– Apa, ez egy reménytelen ország, muszáj elmennem innen – nézett rá fia szomorúan. – Azt hiszem, most kezdem megérteni teljesen, amiket meséltél nekem az előző rendszerről, a spiclikről, a verőemberekről, a hatalom véres vicsoráról, de bízom abban, hogy még visszatérek. 

Tíz évet kapott az államrend miatti szervezkedés miatt, a tárgyalás tíz percig tartott, a bíró fel sem nézett papírjaiból, csak felolvasta az ítéletet. Másfél évig ült börtönben, aztán egy keddi napon elengedték, a politikai tiszt gúnyosan méricskélte, meg akarta tudni, kihez fűzhetik rokoni szálak, mert nem volt jellemző – mint ahogy mondta – ilyen mocskos ellenforradalmárok szabadon bocsájtása. Ő sem tudta, ki lehetett a pártfogó, másfél éven át csak Luca emléke tartotta életben, bár sokszor érezte úgy, hogy öngyilkosságot követ el. 

Segédmunkásként dolgozott, majd jogosítványt szerzett, gépkocsivezetőként egy művelődési ház alkalmazásába került. Visszavonultan élt, de mindig tudta, érezte, hogy figyelik. A rendszer valamelyest konszolidálódott, de nem engedte ki kezéből az irányítást, és épp úgy, mint régebben, sok vállalkozó akadt, aki kiszolgálta a hatalmat. 

A hetvenes évek elején, egy kellemes tavaszi napon Kemenes tanár úrral találkozott a Nyugati pályaudvar előtt. Azonnal megismerték egymást. Sétáltak, beszélgettek. Néhány nap múlva megkapta az értesítést, hogy jelentkezzen az egyetemen. 1977-ben kapta meg diplomáját, magyar-történelemszakos tanárként egy budapesti gimnáziumban találta magát. 

Az emlékei sokszor nem hagyták aludni, belemartak, akár egy veszett eb; már megszületett a fia is, de még mindig Lucával álmodott. Az ember nem tud megváltozni, hiába is akar, ha nyugatra szöknek Lucával, ha nem lövik agyon őket a határon, akkor teljesen más élete lehetett volna. Végül nem szöktek. Luca meghalt, ő pedig viselte sorsát. Gimnáziumi tanárként könnyebb élete volt, de az irodalom és történelem szépségei irányították. Nem akart hazudni tanítványainak. A diktatúra felpuhult, az igazgató figyelmeztette, hogy vigyázzon, a falnak még mindig füle van. Összenevettek. 

Igen, most ismét füle van, és szeme. Rémület öntötte el, folyamatosan az internetet böngészte, minden rezdülésről tudott, elképedve látta, hogy a média ismét hazudik, elhallgat, elferdít. Gyorsan rájött, a repedező nemzeti máz vad hatalomvágyat és gátlástalan szerzési vágyat takar. Más színű zászló lobogott, de az eredmény ugyanaz; Goebbels szavai jutottak eszébe, „elképzelésem szerint a sajtó egy nagyszerű zongora, amelyen a kormány játszhat”, „minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz”. Elborzadt. 

Felvette nagykabátját, kalapját, hűvös őszi idő volt. Sétabotját is kezébe fogta. Elsétált a Vas utcáig, nem volt messze. Az izgalomtól remegett a lába, elkerekedett szemekkel bámulta azokat a gyönyörű fiatal lányokat és fiúkat, a maszkjukat, a magasba emelt kezüket, csillogó szemüket, a tekergőző piros-fehér szalagokat. A hatalom bűzlött a pökhendi arroganciától, de ezek a lányok és fiúk nem féltek. Elmosolyodott. Érezte a szabadság illatát. Történjék bármi is. 

– Vigyázzatok magatokra gyerekek, most nem fognak bejönni a ruszkik – suttogta maga elé, és ismét elmosolyodott.

Fotó: Készítette: alex.ch - https://www.flickr.com/photos/alex-photos/6386409565, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=73819642

Az egyformák és az egyformábbak

Az egyformák csordaszellemében

húgyszag terjeng,

egyforma húgyszag,

akol-meleg,

nem tűrve intelmeket,

összebújva

újra

szép lesz ez a holnap,

csak ne lenne ez a titkolt

húgyszag.

Az egyformák hetente

kétszer,

mit az ösztön igényel,

egyforma combok

között,

egyforma lihegéssel,

– mert a világ örök –

megteszik, mit kell,

s egyforma combok

nyílnak,

heti kétszer,

édes, genetikus kényszer,

egyforma kielégüléssel

megtörténik, mi kell.

Az egyformák formát,

tartalmat nem értve

önként borulnak térdre,

s egyforma Isten előtt

szólnak egyforma imák,

egyforma díjszabással

megvásárolhatók

egyforma bűnökre a

búcsúcédulák.

Az egyformák egyformára

festik arcukat,

vörös, narancs, fekete

és barna sávokat,

s egyforma beszédek

tüzelnek egyformán

bugyuta hadat,

az egyformák

nem hazát szeretnek,

csak örülnek,

hogy valahová

besorolhatnak.

Az egyformák

egyformák,

rabszolgák,

arctalan,

balga söpredék,

kiknek senki

sem tudja

felnyitni szemét.

Az egyformáknak elég 

egy kis krumpli, 

netán kis pénz, állás, 

az egyformább már 

arany Rolexet, 

jachtot akar, 

csak kussolj, nyomd a lóvét, 

Kánaán lesz itt, 

hamar, hamar!

(Fotó: dinoyudha)

Forradalom

– Ötvenezren kellene lennünk – csóválta meg fejét reményvesztetten Vermes úr, a világfi, rekedtes hangjába csalódottság ültetett elhagyott madárfészket. 

– De csak öten vagyunk – sipákolt Bende úr, az úri szabó, aki már nyugdíjasként álmodott zakókat, pantallókat, kabátokat, melyek soha nem készültek el. 

– Ne értek rá. Van ilyen. Az ember elfoglalt, nem ér rá még a forradalomra se – vágott idétlen képet Solymos ezredes, nyugdíjas katonatiszt és múzeumi teremőr. 

– Én megyek haza. Az asszonynak meg se mertem mondani, hogy ide jövök – vágott közbe Schwartz tanár úr, s lopva körülnézett, látja-e őket valaki. Mert valaki mindig lát, és valaki mindig hall, ezt már jól megtanulta, persze nem az egyetemen. Ott csak az algebrát, meg a többit. 

A ceglédi Református Nagytemplom tornyában megkondult a harang. Este hét óra volt. Hangja átsuhant a díszes kovácsoltvas kerítésen, átszaladt a Szabadság tér fázósan ácsorgó fáinak kopasz ágai között, belesett a volt Délibáb cukrászda ablakán, ami az utóbbi időben modern szendvicsbárrá avanzsált, nem törődve a fizetőképes kereslet gazdasági együtthatóival, meg a télidővel, a mindenhonnan fújdogáló szelekkel, aztán ismét visszaalakult, kávéházilag, cukrászdailag, éttermileg felismerhető vendéglátóipari egységgé. 

– Én megmondtam! Az emberek idióták, meg beszariak, ráadásul most van a Kód a televízióban. Ki a fene szervez este hét órára forradalmat? – zsémbelt Lovász úr, inkognitóban gépészmérnök, főállásban munkanélküli, titokban pedig őstermelő és pálinkafőző, bár már nem kell titokban rotyogtatni a kamra homályában a cefrét. 

– Tessék besorakozni, egymás után, egyes oszlopban – rikoltott Vargánya, akit mindenki csak takonypócnak hívott a városban, mert állandóan törölgette az orrát, folyamatosan szipogott. Diákjainak a történelemórákon azt állította, allergiás a hülyeségre. 

– Na, még ez hiányzott! – nézett a komor égboltra Schwartz tanár úr. Lebukott. Ez a gennyláda holnap az egész iskolát telekürtöli, hogy a Schwartz forradalmat akart csinálni este hétkor, csak senki nem ért rá. 

– Mit akarsz, Takonypóc? – vigyorgott rá Solymos ezredes, mint aki savanyú uborkába harapott. 

– Kuss legyen! Sorakozó! – pattogott feszesen Vargánya, mint egy eltörött pingponglabda. Az öt férfi tanácstalanul nézett egymásra. Talán meg kellene verni, már rég kiérdemelte ez a karrierista, gerinctelen szarcsimbók, hogy valaki alaposan helyben hagyja, ám egyikőjük sem mozdult. 

– Na, én megyek haza – igazította meg félszegen kabátja gallérját Lovász úr, és a többiekre sandított. 

– Senki nem megy sehová! – emelte meg hangját Vargánya – Helyzet van. A „zemberek” nem mennek sehová, míg azt nem mondom, mehetnek. Értve vagyok? Nem úgy van ám, mint eddig, hanem másképp. Nem lehet csak úgy flangálni, ácsorogni, diskurálni, destruálni. Alapilag nem. Meg törvényileg sem. Alaptörvényileg sem, mert már más a világ! 

A térre egyre többen érkeztek, lehajtott fejjel, egyes oszlopban, megindultak a templom kerítése körül, azonos ritmusban, lassú, vonszolós léptekkel, fáradt, beletörődött járással, egymásra se nézve, egymáshoz se szólva. A sorok mellett Vargánya emberei szaladoztak, ordítottak, néhol lekevertek egy pofont, máshol megrángatták és visszagyömöszölték a sorba a kilógót, a ritmust tévesztettet. Fél órán belül már legalább ötvenezer ember baktatott a templom kerítése körül. A kerítésen belül Vargánya büszkén ácsorgott egy hevenyészett pódiumon, kezében egy pohár Klément-féle vörösbort tartott, elégedetten szemlélte a tömeget. Pincsikutyái áhítattal figyelték a ceglédi vezért, az ügyesebbek loptak az emelvény mellé pakolt műanyag boros kannából. 

– Igen. Jól megmondtam. Igen. Én jól tudom. Én megteszem – suttogta halkan maga elé Vargánya. Elégedett volt rögtönzött beszédével. A „zembereknek” is illett elégedettnek lenni. Csicskásai tettek róla, hogy csak mosolygós és elégedett emberek ácsorogjanak a főnök körül. Nem is kellett hozzá nagyokat ütni. És még a ritmust sem vétették el. 

A ceglédi Református Nagytemplom tornyában megkondult a harang. Nyolcat ütött az óra. Már nyolcat. Ez kissé megzavarta Vermes urat, véletlenül összerúgta Lovász úr bokáját, aki nekiesett Schwartz úrnak, Schwartz úr felöklelte Solymos ezredest, Solymos ezredes pedig száztizenöt kilójával rázuhant Bende úr hatvanhét és fél kilójára. Az új ritmus egyetlen másodperc alatt disszonanciába torkollott, majd a következő másodpercben kimúlt. Ötvenezer ember állt mozdulatlanul, pisszenés nélkül, szorosan körbevéve a templomkertet, szorítva a kovácsoltvas kerítés hideg vasait. 

Vargánya szájában tartotta az utolsó korty vörösbort. Képtelen volt lenyelni. Megmoccanni sem mert. Ötvenezer szempár meredt rá. És senki nem tudta, mi fog történni a következő pillanatban. Senki. De már voltak elképzelések.

(Barna Miklós műve)

Elérhetetlen messzeségben

A nagy költő kihúzta magát, hogy még nagyobbnak látszódjék, az idősödő hölgyeknek nedves lett a bugyija, a fiatalabbaknak nem; az áhítat és a kielégítetlenség furcsa illata érződött a teremben, a mikrofon is megizzadt és belepirult; a közhelyek nem szégyellték el magukat, a butaságok szemtelenül vigyorogtak, a rímek összekacsintottak, ám a világ megérintetlenül folydogált tovább.

A nagy költő elégedetten hajtotta párnájára fejét, nem zavarta az írástudók felelőssége, a dicsőség és a rajongás a fontos, és hogy szeressenek, állapította meg mosolyogva; billegve az álom és az ébrenlét határán, megigazította homlokán a képzeletbeli koszorút, de nem élvezett el a gyönyörűségtől, csak majdnem, visszafogta magát.

A nagy költő utálta a kritikusokat, mocsok ingyenélők, csak belepofáznak mindenbe, de egy négysoros verset sem tudnának megírni normálisan, pedig mily gyönyörű a naplemente, mily gyönyörű a ringó kebel, mily lázasan dobog a honfiúi szív; mily sokatmondó, amint a rózsaszín szívecskés szmájlik tükröződnek vissza a gyönyörtől elalélt hölgyek könnyes szemében; de ezek nem értenek semmihez, csak a kötözködéshez, csak ahhoz. 

A nagy költő leszarta a világot, mit érdekelte őt a GDP, a sajtószabadság, a helikopterleszállók, a hajléktalanok, az éhezők, a ki- és berekesztettek, a világ eltorzult pofája, a színművészetisek, a kulturkampf, Mammon isten röhögése; a szavak bűvöletében élt, a szavakéban, melyek oly átéléssel tudták életre kelteni a szerelmet; úgy vélte, erre tán még József Attila sem volt képes. Megtörölte izzadt homlokát, dühösen bámulta a Parnasszus csúcsát, mely kurva messze volt. Elérhetetlennek tűnő messzeségben.

Fotó: ridder

Keserű anziksz fogra, pálinkára, pedagógusra

Csak forgassa a szájában, drága – jóféle kisüsti –, úgy el fog zsibbadni a szája, hogy nem fog érezni semmit. Na, ez a fogó jó lesz, múltkor a malacnak is ezzel húztam ki a letörött fogát, mert szegény pára enni sem tudott, annyira fájt neki. Ne idegeskedjen, a pálinka fertőtlenít, rendben leszünk. Nyelje le nyugodtan, ez majdnem olyan stresszoldó, mint a szex. 

Atyavilág, maga pedagógus? Valaki nagyon haragszik magukra odafent, jobban járna, ha őstermelő lenne, tudja, a természet lágy öle, meg a krumpli, paprika, egyebek, de úgy hallom, a helyi dobozgyárban is van felvétel, három műszakban kétszer annyit kereshetne, mint tanárként. Jaj, ne szégyellje már magát, hogy három diplomával nem tudja eltartani a gyerekeit, ha gázszerelő vagy futsalos lenne, biztosan jobban futna a szekér, de nem lehet mindenki mindenkinek a barátja. Ne sírjon már, inkább adok magának még egy kis pálinkát, ha ilyen szerencsétlen, hadd zsibbadjon az a fog. 

Tessék elképzelni, én is úgy jártam a múltkor, hogy nagyon fájt a fogam, velem egyébként is gyakran előfordul, hol erre fáj, hol arra, szóval, bebicikliztem a fogorvoshoz, az SZTK-ba, de a biztonsági őrnél nem jutottam tovább. Nézegette kis füzetkéjét, aztán hosszas gondolkodás után közölte, 2026. márciusra tud időpontot adni, reggel nyolcra. Természetesen felháborodtam, nekem most fáj a fogam, nem hat év múlva; nincs orvos, nem is lesz előbb, förmedt rám, aztán kizavart; ha nem tetszik, a szomszédban van magánrendelés, menjek oda. Vagy Ausztriába. Kemenes doktor már ott rendel. 

Fiatal, csinos hölgy ült ott, felvette az adataimat, aztán közölte, a vizsgálat tizenkétezer, a fúrás huszonháromezer, a gyógytömés negyvenkettőezer, melyet néhány hét múlva ki kell cserélni rendes tömésre, az már csak hatvannyolcezerbe kerül. Elkerekedett szemmel bámultam rá, még a fogfájásom is elmúlt; és ha csak kihúzza?, kérdeztem. Az csak negyvennyolcezer, felelte bájosan. Én bizony ennyiért most tíz fogat is kihúzok. Fogtömést nem tudok csinálni, bár egyszer a komámmal kipróbáltuk, az epoxit gyanta két napig bírta, a foga háromig. 

Ne féljen, egy pillanat lesz az egész, nyissa nagyra a száját, na, már kint is van, de maradt elég, úgy látom. Igyon még egy korty pálinkát, hogy összehúzza a sebet! 

Ne sírjon, egyszer majd jobb lesz, egyszer, én megmondtam az asszonynak is, nem bírom az örökös harckészültséget, nem lehet állandóan háborúzni, belekötni mindenbe, mindenkibe, miközben kivan a seggünk a gatyából. Ő se hallgatott rám, nem is beszélek vele. Persze, nem mehet minden értelmes ember világgá, mert akkor tényleg csak a hülyék maradnak itt; szomorú ez, kérem, én is tudom, hát, visszavonultam, befogtam a szám, nem beszélek, nem olvasok, nem írok; megtapasztaltam régen, milyen az, amikor a hatalom vicsorgatja a fogát, akkor is félelmetes volt, most is az, pedig még nem is járnak a nagy, fekete autók a fekete bőrkabátos ipsékkel. Szeretem a történelmet, azt hittem, már csak könyvekben fogok olvasni az emberi gyarlóságról és aljasságról, de úgy látom, még nem múlta idejét egyik sem, pedig tudhatná a hatalom, legalább a tanulmányaiból, ha nem bliccelte el az általa gyűlölt iskolát, hogy előbb-utóbb levágják a tolvajok kezét, a gazembereket börtönbe csukják, de az is lehet, hogy fejen basszák a szívlapáttal! Bocsánatot kérek, hogy ilyen nyers vagyok. Elszomorít ez a világ, szellemi kútmérgezés folyik, a javából, évtizedek múltán is lesz olyan, aki nem gyógyul ki belőle. Na, végre, látom, már mosolyog, kedves! Még egy kis pálinkát?

Művész: Yuri Firsanov

APRÓSÁGOK 19

 Sündisznó-csináló 

Föstös Alfréd elégedetten dőlt hátra karosszékében; csak ki kell nyújtani kezét, övé lesz a világ, elég hozzá néhány hülye, akik kitartanak mellette, hülyékből pedig akad bőven. Nem aggódott. Rosszkedvűen bámulta a tükörben magát; reggel meg kellett pofozni az asszonyt, megint replikázott, hogy leköpték az utcán; Frédi, nem lehetnél te egy kicsit rendesebb ember?, kérdezte, a második pofon után már nem kérdezett semmit, a harmadiknál kicsit felrepedt az ajka, a negyediknél azonnal megjelent a szeme alatt egy lila monokli. 

Nem, nem akart rendesebb ember lenni, egy politikusnak nem az a dolga, hogy rendes legyen, küldetéstudata van, mely még a bőréből is kigőzölög, kicsit büdös, kicsit undorító, de mindennek és mindenkinek ára van. Ezt ő tudta a legjobban. 

Kicsikém, egy politikusnak nem az a dolga, hogy jó legyen, hanem hogy kiépítse a rendszert, melyben mindenki megtalálja a helyét, melyben mindenki tudja, mi a dolga. A magasabb célokat nem értik, nem látják az emberek, de nem is kell érteniük, nem is kell látniuk, nekik csak az a dolguk, hogy végrehajtsák a parancsokat, ne kérdezzenek, csak álljanak be a sorba, magyarázta hüppögő feleségének. Ne bonyolítsd túl a saját életed te se! 

Föstösné nem szólt, csak bólogatott, aztán kiment a műhelybe, a szögbelövő pisztoly tartályát feltöltötte szögekkel; az első szög, amit kilőtt, átszúrta Föstös Alfréd bal heréjét. A halottkém száz darab szöget szedett ki a férfi testéből, Föstösné Geréb Cecília a kihallgatáson csak ült hallgatagon, arra a kérdésre pedig, hogy mi tettének oka, azt válaszolta, hogy kicsi korától kezdve imádta a sündisznókat, olyan csinos kis orruk és fényes gombszemük van, de neki csak egy patkány jutott. 

Csepűrágók

Bízd rám, főnök, majd én elrendezem ezeket a csepűrágókat; a kis hülyék azt hiszik, az utca a színpad, de majd átírom én a darabjukat! Azt mondod, nem írtam még egy darabot se? Nem, de ez nem probléma, megoldom ezt is, ha kell. Ne aggódj, nem lesz bajuk, egyébként is megunják ezt a lázadást hamar, nyámnyila társaság, egyik se volt katona, nem bírják a terhelést, hamar itt lesz a tél, befagy a seggük, rohannak az anyjuk szoknyája mellé. 

Dehogy, főnök, nem bántjuk őket, adunk mi a látszatra; a tanárokat egyszerűbb lesz megfogni, megfizetjük őket, de ha az nem használ, elzavarjuk mindet, majd a másod-, harmadvonalból biztos lesz jelentkező, aki tanítja őket. Mire? Az mindegy, lesznek órák, működik az egyetem, mindenki jól jár, senkinek sem lehet egy szava se, majd úgy táncolnak, ahogyan mi fütyülünk. Színészkedni könnyű, mi ezt tudjuk nagyon jól, ugye, főnök? Jól van, nem beszélek, csak bízd rám, megbízható embereim vannak. Minek kellenek pisztolyok és géppisztolyok? Csak a biztonság kedvéért, ha nem értene a szép szóból a csőcselék. Már elkészítettük a videókat, ha nemzetközi felháborodás lenne, ők lőttek először, jól látszik. Persze, főnök, nem lesz gond, egy ilyen nevetséges kis lázadás nem ingathatja meg a birodalmat. Be kell tartani és tartatni a törvényeket, a törvények mindenkire vonatkoznak. Bocs, főnök, csak vicceltem. Én egyébként is utálom a színházat! 

Nem fontos emberek 

Zuhogott az eső, Takács úr nagy, fekete esernyőjét kifordította a szél, eltörtek a filigrán fémpálcák, a vékony vászont úgy csapkodta a vihar, mintha egy meglőtt holló verdesne szárnyaival felette, ráadásul lekéste a buszt is. Este vacsorát akart főzni magának, de biztos volt benne, abból már nem lesz semmi, pedig rántott májat kívánt, sült krumplival, ecetes paprikával. Ő egy nagyon szerencsétlen ember, mindig is az volt, de sosem elégedetlenkedett, viszonylagos egészségben megélt hatvannégy esztendőt. Volt benne jó is, bár egy sem jutott eszébe. Ám még élt, ez biztatónak tűnt. 

Takács Dezső, szólalt meg váratlanul Isten; kék nadrág és fehér póló volt rajta, fehér szakálla gondozottan simult mellkasára, egyet kívánhatsz!; a mennydörgés az utolsó szavakat elnyomta, Takács Dezső azon gondolkodott, hogy még mit mondhatott a fehér hajú úriember. Otthon akarok lenni, felelte határozottan, Isten megcsóválta fejét, kívánhatnál egy szép házat, kocsit, netán sok pénzt is, most jókedvemben vagyok, teljesítem a kívánságodat! Azt tudnod kell, ha most hazatérsz, ott a Halál vár rád, dühös, mert megvárakoztattad, megitta a borodat, a hűtőszekrényedben lévő füstölt sajtot is megette. 

Nem baj, nem sajnálom tőle, mosolyodott el az idős férfi, és ha engem vár, akkor ideje menni. De én életet kínálok neked!, mordult fel Isten. 

Tudod, sokat imádkoztam hozzád, úgy gondoltam, te majd segítesz, de soha nem történt semmi, sosem teljesült egyetlen kívánságom sem, sőt, nem is szóltál hozzám soha. Miből gondolod, hogy most majd minden rendben lesz? 

Mert én vagyok az Isten! Bizonyítsd be!, vihogott Takács Dezső! Isten haragjában egy villámmal agyonsújtotta, nem bírta elviselni a pimaszságot és a hitetlenséget; abban a pillanatban ott termett a Halál. Megint az én ügyfelemet intézted el, csapta össze dühösen tenyerét, pedig haladékot akartam neki adni! 

Minek? Nem érdemelt ez semmit! 

De, jó ember volt. Segítette az elesetteket, egyszer megmentett egy nőt, aki a Dunába akarta ölni magát, és otthon van az öreg kutyája, akit a sintér kezéből ragadott ki. Mi lesz most vele? 

Majd lesz valami. Ez a Takács nem volt fontos ember, csak egy gyáva kispolgár. A Halál dühösen morgott valamit, de Isten rá se hederített; elég volt mára a munkából, jöjjön az élvezet. A Halál nem szólt semmit, csak szomorúan bámulta az ősz szakállú férfit; kár az emberekért, suttogta maga elé.

Fotó: Mandiner

Love story

A roskadt tetejű házak megfakult cserepeit benőtte a moha, de a magas kerítésektől ölelve mégis büszkén fogták közre az aprócska teret, melynek árnyas fái alatt szaladozott a két gyerek. 

– Játsszuk azt, hogy szépek vagyunk, mint a mesebeli hercegkisasszony és a királyfi – penderedett nevetve a kislány a kisfiú elé, szoknyáját megcsippentette alul apró ujjaival, akár egy balerina, kihúzott, egyenes háttal táncolta körbe. 

– Én inkább erős akarok lenni – ágált a fiú. 

– Persze, te már erős vagy! 

– De szép nem tudok lenni. 

– Dehogynem! 

– Nem tudok. Most esett ki elöl két fogam, szeplős vagyok, a hajam mindenfelé kunkorodik, a füleim elállnak. 

A kopaszodó férfi napok óta figyelte őket, már tudta, mikor mennek haza, hol laknak. Rágyújtott egy cigarettára, a füstöt mélyre szívta, egészen sokáig benntartotta. Halványkék csíkos inge hátára tapadt az izzadtságtól. Kövér volt. És kicsit büdös. Nem nagyon, csak kicsit. Zavarta saját szaga, de hiába zuhanyozott le, félóra múltán ismét érezte az orrfacsaró szagot. Ettől dühös lett. Eljött az idő. 

A gyerekek elindultak haza, ő megszaporázta lépteit. Gyorsan beérte őket. Fekete bőrtáskájában cukorkák és csokoládék lapultak. Izgatottság és félelem szárította ki torkát, nem tudta eldönteni, melyik volt az erősebb, de régi ismerősként kopogtattak elméjében. 

Autója egy szűk keresztutca sarkán állt, akár egy prédára leső fekete vadállat. Ez a hasonlat tetszett neki. Az öreg Ford nem reagálta le a minősítést. 

Gyorsan szóba elegyedett a gyerekkel, ebben már nagy gyakorlata volt, a cukorkák és csokoládék csörgő papírjának hangja még izgatottabbá tette. 

A kisfiú alig szólt valamit, bizalmatlanul méregette az enyhén bicegő, kövér, ziháló, izzadó férfit, aki szinte csak a kislányra figyelt. Idegesen forgatta fejét, minden járókelő, elhaladó jármű, minden apró mozzanat éles fénnyel, mérnöki pontossággal rögzült memóriájában. Nem tévedhet, nem hibázhat, mert az végzetes következményekkel járna. Ez a kurva kiskölyök idegesítette, bár tudta, a következő saroknál le fog kanyarodni hazafelé. Úgy is történt. 

Már csak száz méter. A kislány csacsogott, kérdezősködött, tömte magába az édességet, de már nem nagyon figyelt rá, a jól ismert izgalom szétáradt testében, elhalványította kétségeit, félelmeit, gyávaságát. 

– Gyere csak, van még itt valami – mutatott az autója felé. Kinyitotta a hátsó ajtót, hirtelen mozdulattal megragadta a kislányt, be akarta tuszkolni a hátsó ülésre, de nem tudta, a lány vadul kapálózott és visított. 

– Kövér disznó! – üvöltötte a kisfiú, vad erővel belerúgott a férfi lábába, aki felnyögött a fájdalomtól, elengedte a kislányt. 

Megfordult, hogy elkapja a másik gyereket, kezét ökölbe szorította és már ütött is, abban a pillanatban, amikor a kezében lévő méretes kő a halántékához csapódott. Szédelegve botorkált át a jármű másik oldalára, beugrott a volán mögé, csikorgó kerekkel elhajtott. 

A kisfiú a földön feküdt, arccsontja megduzzadt, hányingere volt, szeméből folytak a könnyek, szédült. 

– Ne nézz, most még csúnyább vagyok – szólt a kislánynak, de rá sem pillantott. 

– Nem, nem vagy csúnya – felelte a lány. – És erős is vagy, meg bátor. 

A kisfiú nem válaszolt. Elpirult. Szerette a lányt. Főleg a szemét és a hosszú, szőke haját. Nagyon fájt az arca. Indulni kell, apja így is nagyon haragudni fog, hogy ismét nem ér haza időben. A saroknál együtt kanyarodtak el. A kislánynak be nem állt a szája.

Fotó: pinterest