Adonisz pettyes alsógatyája

(Egy végtelenül romantikus történet a festékek tökéletlenségéről)

Már két hónapja nem festettem semmit, csak feküdtem a műteremben lévő díványon, bámultam a repedezett plafont, hallgattam az utcán tülkölő autókat. Rettentően nehezemre esett, amikor hetente egyszer le kellett mennem a sarki fűszereshez bevásárolni. Nem volt segítségem, éppen nem volt barátnőm, éppen nem volt egyetlen rajongóm sem, aki levette volna vállamról a mindennapi lét egyszerű, de számomra megterhelő apróságait.

– Ilyen a művészek élete – bizonygattam magamnak –, elvesztik kapcsolatukat a valósággal, leperegnek róluk a mindennapi lét apró morzsái, mert nem lehet a fellegekben szárnyalni bevásárlókosárral a kézben.

Sajnos én az utóbbi időben a művészettel is elveszítettem mindenféle kontaktust, az ecsetek szárazon feküdtek a festékpaletta mellett, a vásznak üresen és fehéren ácsingóztak a falhoz támasztva. Kifogytam a lendületből, az ötletekből, az örökös harcból, elegem lett a sorozatos kiállításokból, a sok émelyítően nyálas, ájuldozó műkedvelőből, az állandóan alkudozó műkereskedőkből. Válságban voltam, mintha csak az lenne a dolgom, hogy reggeltől estig bámuljam a plafont és azon elmélkedjem, a világ milyen mocskos, kiállhatatlan és unalmas.

Kiégtem, állapítottam meg magamról, ennyire futotta a tehetségből, nem kell a szabadságvágyra és az akaratos elvhűségre, a művészet szentségére fogni bármit is. Volt néhány jó évem, festettem néhány viszonylag jó képet, és ennyi. A művészettörténet biztosan nem fog megemlékezni rólam, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma sem fog állandó tárlattal és tárt karokkal fogadni engem. Egyik nap kora reggel megszólalt a telefon. Éles csengéssel vágott bele a csöndbe, a mozdulatlan reggelbe, szinte felsértette dobhártyámat. Senkitől nem vártam telefonhívást, senkivel nem akartam beszélni, minden idegszálam tiltakozott a merénylet ellen, amellyel megzavarták álmomat.

– Dr. Műélvezet! – fakadtam ki dühösen, amikor meghallottam a kagylóban zizegő lágy és édes hangot. – Asszonyom, maga tönkretette a napomat, egyébként sincs mit eladnom, ha lenne, akkor sem adnám oda, inkább miszlikbe darabolnám, megenném reggelire.

A nő szokásához híven nem adta fel könnyen, le kellett volna vágnom a telefont, de nem tettem. Soha nem vágtam még le telefont, akárkivel beszéltem is, egyszerűen nem voltam rá képes, mert mindig abban reménykedtem, valami olyan hangzik el, amely talán soha többé nem fog. Dr. Műélvezet az általam ismert műkereskedők között is a legrosszabb volt, kíméletlen tárgyalópartner, a talpától feje tetejéig realista, ráadásul olyan – nagyon művelt és tájékozott művészettörténész –, akit jó sorsa kivételes üzleti érzékkel és kifinomult ízléssel áldott meg. Éppen még kedvelhettem volna is, mert nagyon sok festményemen ő adott túl, ráadásul egészen jó áron, de nyilván valamelyik előző életében hajcsár lehetett, mert a lelket is ki akarta hajtani az emberből. Nem tudtam futószalagon gyártani a képeket, egy darabig igyekeztem megfelelni elvárásainak, de amikor meg akarta szabni, hogy milyen piaci igényeknek feleljenek meg munkáim, akkor feladtam a küzdelmet. Dr. Műélvezet, aki egyébként gyönyörű, okos nő volt, semmit nem bízott a véletlenre, ha rajta múlik, akkor engem letarol a világhír, átgázol rajtam, mint egy úthenger. De nem hagytam magam.

– Japánból jelentkezett egy ügyfelem – folytatta meglepő hidegséggel, mellőzve a szokásos udvariassági köröket. – Nagyon sok pénzről lenne szó, úgyhogy délután találkozzunk – tette hozzá kimérten, ellentmondást nem tűrően.

A szemeit szerettem legjobban. Majdnem fekete, de inkább sötétzöld szemei voltak, óriási szempillákkal. Amikor ezekbe a szemekbe belenézett a férfiember, akkor rögtön elveszettnek érezte magát, egyetlen vágya maradt az életben: megkapni ezt a nőt. Örökre. Micsoda közhely ez, de végzetesen igaz, még Jávor Pál se mondhatta volna másképp. Patrícia azonban (Dr. Műélvezetnek ez volt a keresztneve) nem volt megkapható. Nem is tudom mit keresett a XXI. század Közép-Európájában, a szocialista utódállamok romjaiból kinövő vadkapitalizmusban. Talán csak itt rekedt, boldogtalanul kóborolt a modern művészettörténet kiismerhetetlen (vagy számára túlzottan is kiismerhető és befolyásolható) útvesztőiben, pedig csak arra vágyott, végre valaki lehámozza róla a ruhát. Sajnos én ezt nem tehettem meg, bármiféle közeledési kísérletem elől elsiklott, mint egy kígyó, bár soha nem mutatta ki méregfogait. Talán nem voltam elég ügyes, elég lelkes, elég vonzó. Az igazsághoz az is hozzátartozik, ha létezett is, én nem ismertem azt a férfit, akivel Patrícia megosztotta ágyát.

Az irodája is olyan volt mint ő maga, ízléses, gusztusos, kellemes érzés volt leülni a kényelmes, öblös fotelokba, a bútorok, virágok, festmények pedig kivételesen harmonikus összhangot teremtettek a helyiségben, viszont semmiféle személyes tárgyat nem lehetett látni, sehol egy fénykép, egy hányavetin ledobott nyaklánc, vagy egy ottfelejtett képeslap, levél. Dr. Műélvezet tökéletes gondossággal őrizte magánéletének, személyiségének titkait. Testhez simuló, hófehér ruhát viselt, alig ért combközépig, hozzá fehér, magas sarkú cipőt, fehér nyakláncot, nagy, fehér csattal fogta össze hátul dús hajkoronáját. Dekoltázsa épp annyit mutatott a férfiakat megőrjítő tökéletes melleiből, amennyi elegendő volt a titokzatossághoz, a tárgyalás menetének befolyásolásához.

Tíz percet sem töltöttem irodájában, máris az orrom alá nyomott egy szerződést, finom metszésű, vékony ujjai között tartva egy elegáns töltőtollat nyújtott felém. Hét számjegyű összeg. Dollárban. Egyötöde az övé, a többi az enyém. Még fele-fele alapon is elbűvölő lett volna az ajánlat.

Miközben átvettem tőle a tollat, ujjaink összeértek. Nagyon hideg volt a keze, de mégsem éreztem kellemetlennek, mintha egy márványszobor tökéletessé csiszolt felületét érintettem volna meg, mértéktartóan hűvös és arisztokratikus külsőbe zárva évmilliók rejtett, visszafojtott energiája. Csodás.

– Szükségem lesz egy gyönyörű modellre – tettem hozzá búcsúzóul. A telefon megcsörrent az íróasztalon. Dr. Műélvezet bólintott, majd egy esetlenül bájos félmosoly kíséretében intett, menjek. Vágtam egy grimaszt, talán épp a titkos hódoló telefonált. A francba! Mit foglalkozom én ezzel a nővel? Az élet mostantól ismét szép!

A Földközi tenger vadul zihált, a haragoszöld hullámok keményen ostromolták a többemeletes kompot, mintha mindenáron el akarták volna téríteni útirányától. Dr. Műélvezet sápadtan vetette hátát a bár falának. Tengeribetegség gyötörte, épp annyira, hogy ne élvezhesse az utat, a mélyzölden őrjöngő, birkózó hullámokat, a pillanatról pillanatra változó égboltot, amely hol sötéten gomolyogva, hol szikrázóan kéken ragyogva akarta felfalni a tengert. Mellei egyenletes gyorsasággal emelkedtek és süllyedtek, minden hosszú és mély lélegzetvételkor a két felső gomb között szétnyílt a blúza, kivillant hófehér bőre és a gondosan őrködő finom, fekete csipkemelltartó szegélye.

Sokáig elidőztem volna a látványnál, de megsajnáltam, sötétzöld szemei kétségbeesést és szenvedést tükröztek, amelytől szinte ártatlannak látszott. Jól állt neki ez a pillanatnyi gyengeség és kiszolgáltatottság, rácsodálkoztam, mert eddig csak a kemény, határozott nő lovagi páncélját láttam.

Odasétáltam a bárpulthoz, gyógyszert kértem a fiatal mixertől, de azt mondta, ő gyógyszernél jobbal szolgálhat. Neki is látott, különféle italokat, fűszerhez hasonlító porokat, növényi leveleket és virágokat rakott egy pohárba.

– Igya meg, tíz perc múlva jobban lesz a felesége – nyújtotta át mosolyogva a csodalöttyöt.

– Nem a feleségem a hölgy, de azért köszönöm – feleltem mosolyogva. Reméltem, a busás borravaló nem lesz kidobott pénz.

Mr. Műélvezet – amikorra visszaértem – már nagyon szenvedett, vadul kapkodta a levegőt, arca és ujjai teljesen elfehéredtek.

– Ezt igya meg gyorsan – adtam kezébe a kékes színű, sűrű itallal teli poharat.

– Ezt nem gondolja komolyan! – nyögte elgyötörten.

– Igya csak meg, egy hajtásra. A mixer szerint tíz perc alatt csodákat művel. Fogalmam sincs, mi van benne, de a fiatalember nagyon lelkesnek látszott.

Az első korty majdnem visszajött, szemei bandzsán összeugrottak, kislányos grimasz jelent meg az arcán. Önkéntelenül felnevettem.

– Én haldoklom, maga meg kinevet? – nyöszörgött, miután küszködve megitta a csodaturmixot, közben erőtlenül a vállamnak dőlt. Nyoma sem volt Dr. Műélvezet arisztokratikus gőgjének. A nyirkos izzadtságtól néhány hajtincse a homlokához tapadt, kócosan, meggörnyedve, meggyötörten ült mellettem. Kétségeim támadtak. Arcszíne hol sápadt volt, hol kipirult. Küzdött. Nagyon küzdött. Aztán váratlanul levetette cipőit, oldalra dőlt, fejét a combomra hajtotta, lábait feltette az ülésre, jobb kezét a térdemre helyezte. Meglepődtem, néhány pillanatig nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, kénytelen voltam egyiket a derekára tenni, a másikkal pedig beletúrtam a hajába, finoman simogattam, masszíroztam fejét.

– Ez nagyon jó – suttogta rekedten. Perceken belül elaludt, arcbőre lassan kezdte visszanyerni egészséges színét, gyönyörű metszésű ajka kicsit szétnyílt, elővillant tökéletes, hófehér fogsora, óriási, fekete szempillái néha megremegtek, amikor egy-egy hajtincs az arcába hullott. Ujjaim bizseregtek masszírozás közben, különös érzetem támadt, meg sem tudtam fogalmazni, de tökéletesen tudtam, miről is van szó. De nem volt kellemetlen. Persze azt kellett volna mondanom, ki kellett volna mondanom, hogy nagyon élveztem, amint Dr. Műélvezet ott feküdt a combomon, fogta a térdemet. Én meg a derekán pihentettem kezemet, míg másikkal haját birizgáltam. Nem volt ellenemre a pillanat. Szűk óra múlva a komp lusta döccenéssel kikötött a szigetnél. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, szürkésfehér mészkősziklák magasodtak a kikötő fölé, egy óriási hasadékon keresztül vezetett az út a sziget belseje felé, a távolban látszódtak a sűrű erdő fái között a nyaralók. A tenger nem nyugodott, nem bocsátott meg, egyre haragosabb támadásokkal ostromolta a partot, felbőszítette a szelet, amely süvöltve vágtázott át a hasadékon.

Dr. Műélvezet ismét a régi volt, mintha mi sem történt volna, hihetetlen lendülettel megindult a kompról, közben már telefonált, kivitette a bőröndjeinket, intézkedett, szervezkedett. Csalódott voltam. Valójában semmi nem történt, de mégis azt éreztem, nem érdemlem ezt a méltánytalan bánásmódot. Hogy hivatalosan fogalmazzak, behatoltunk egymás intim szférájába, a combomra hajtotta fejét, én a derekán tartottam a kezem, beletúrtam a hajába, összekócoltam, megérintett, és én megérintettem. Nem lehet úgy tenni, mintha csak az utcán mentünk volna el egymás mellett. Aki belép egy ilyen kapun, az már nem mehet vissza ugyanott, ugyanúgy. Nem is tudom, mit vártam.

Egy kisbusszal átvittek minket a sziget másik oldalára, az apró reptérre. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, mindketten rosszkedvűen bámultunk ki a kocsi ablakán, a sűrű esőtől szinte semmit nem láttunk. Legszívesebben visszafordultam volna. Ha ilyen hangulatban telik az elkövetkező néhány nap, nem leszek képes egyetlen képet sem festeni.

A helikopter lassan felemelkedett a levegőbe, az orkánszerű szél rögtön elragadta, akár a vércse a galambot, kicsit megrázta, majd meglódította. Dr. Műélvezet rémült pillantással karolt belém mindkét karjával, a pilóta hiába igyekezett megnyugtatni, minden porcikája remegett. A fene tud eligazodni a nőkön. Egykedvűen bámultam ki az ablakon, nem akartam megszólalni sem. Az aprócska sziget, ahová tartottunk, fél kilométernél nem lehetett nagyobb, egyik oldalán félkaréjban meredek sziklafal ágaskodott, melynek védelmében egy hatalmas, Viktória-korabeli villa terpeszkedett. Oldalát befutotta a borostyán. A homokos tengerpartig fehér kövekkel kirakott sétány vezetett, a fából ácsolt móló mellett nem horgonyzott se hajó, se csónak.

Egy ősz hajú, magas, vékony férfi várt bennünket, aki segített behordani csomagjainkat, megmutatta szobáinkat, aztán elköszönt azzal, négy hét múlva jön ismét, de ha szükségünk lenne valamire, rádión elérjük.

Ott álltunk a nappali közepén, csuromvizesen, a márványkandallóban a száraz fahasábok ropogva, vörösessárga lángnyelvekkel ölelkeztek, ontották a meleget. Vacogva, tanácstalanul ácsorogtunk, az esett volna legjobban, ha odakuporodunk a kandalló elé, ledobjuk vizes ruháinkat. Bámultam Dr. Műélvezetet, testéhez tapadó vizes blúzát.

Felmentünk szobáinkba, lezuhanyoztunk, átöltöztünk. Felesleges álmodozni. Dolgozni jöttem.

A vacsora isteni volt, Giselle, aki egy személyben volt szakácsnő, komorna és a villa mosolytalan, piszkafa sárkánya, kitett magáért, a borjúsült és a különféle mártások megérintették lelkemet. Vagy talán a gyomromat? Mindegy is. Giselle tényleg egy mosolytalan boszorkány volt, de a főzőkanállal mesterien bánt. Dr. Műélvezet a tengeri affér után már jól érezte magát, jó étvággyal falatozott, a vacsorához majdnem megittunk egy teljes üveg kiváló száraz francia vörösbort, utána a kandalló előtti kanapén narancslikőrt kortyolgattunk.

Meg kellett állapítanom, Dr. Műélvezet tényleg kivételes nő volt. Nem csak tökéletes alakja miatt. Az alkohol kicsit oldotta mérhetetlen távolságtartását, immár harmadszor, a kompon és a helikopteren lezajlott események után ismét emberi arcát mutatta. Pedig egy kőkemény, zseniális műkereskedő. Tudtam én azt. Beszélgettünk, lazán, kellemesen, kényelmesen. Mint kiderült, nem csak művészettörténész, aki kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezik az egész földrészen, hanem jogi és közgazdasági diplomája is van. Művészet iránti rajongását magyar édesanyjától örökölte, üzleti érzékét amerikai édesapjától. Két éve elvált asszony, biológus férje egy biológus kolléganővel több közös biológiai témát talált, mint vele. Úgy tűnik, az ágyban is.

A vörösbor és a narancslikőr megtette hatását. Sokáig beszélgettünk. Már éjfél körül járt az idő, amikor órájára nézett, váratlanul fel akart ugrani a kanapéról. Ismét olyan grimaszt vágott, mint a kompon.

– A hátam! – jajdult fel. – Két napja torna közben megrántottam a vállamat.

– Állítólag nagyon jó vagyok masszírozásban, azt mondják, jobb masszőr vagyok, mint festő! – ajánlottam fel azonnal szolgálataimat.

– Csak masszírozás – jelentette ki komolyan.

Bő fehér blúzt és combközépig érő fehér, sejtelmesen áttetsző szoknyát viselt. Némi ügyetlenkedés után a hasára feküdt, hosszú, fekete, göndör sörényét elhúzta oldalra nyakából. A szemét lehunyta, hosszan mélyeket lélegzett, még hozzá sem értem, de már ellazult. Gyönyörű volt. Minden porcikája. A szoknyája kiemelte gömbölyű fenekét, halványan sejtetni engedte bugyijának pántjait.

Szerettem masszírozni a nőket, kiváltképp a szép nőket. A bőr érintése, az ujjak játéka felszabadította az érzékeket. Enyhe remegés futott végig testén, amikor benyúltam a blúza alá, éreztem hátán az apró pihéket is. Hol gyengédebben, hol erőteljesebben gyúrtam át hátát a nyakától lefelé, egészen a fenekéig, végül – épp csak érintve bőrét, elmerészkedve a titkos területek határáig – ujjaim könnyű tánccal kuszálták össze a haját. Egyikünknek sem volt ellenvetése, és ezt jó jelnek tekintettem.

Fáradtan indultunk szobáink felé, hosszú volt ez a nap.

– Doktornő! A modell holnap jön? – kérdeztem visszalépve az ajtóból.

– Jaj! A modell! – kapott bosszúsan a fejéhez. – Holnap rádión beszólok, hogy küldjenek egyet.

Sokáig forgolódtam ágyamban, felzaklatott ez a nap. Soha nem a „prédát” kergettem, számomra minden nő istennő volt, aki megperzsel, aki elveszi eszemet, aki ujja köré csavar, akit ezért tisztelni kell, ajándékokkal elhalmozni, áldozatot hozni érte, mindent sutba dobni miatta. Idealista voltam, az isteni magasságok után szinte mindig az ördögi pokol következett. Bolond vagyok, ha ezzel a nővel kikezdek, tudtam. Odakint még mindig tombolt a vihar, nem tudtam elaludni, még mindig Dr. Műélvezet járt a fejemben, Négy hetet együtt fogunk tölteni, négy édes hetet. Vagy négy szörnyű hetet.

Már majdnem elaludtam, amikor szörnyű robaj remegtette meg a falakat, a plafonról potyogott a vakolat, betörtek az ablaküvegek, az ajtó kiszakadt helyéből. Alig kaptam levegőt a kavargó porfelhőben, a törmelékhalmokon bukdácsolva igyekeztem kijutni a folyosóra. Egyetlen rövid pizsama alsó volt rajtam, az épületben süvített a hideg szél. Vacogva kerestem védettebb helyet. Szobám előtt Gisellbe botlottam, aki egy viharlámpát lóbált kezében, folyamatosan dörmögött valamit horgas orra alatt, de egyetlen szót sem értettem belőle. A szobám ajtajától nem messze egy hatalmas fatörzs hevert, keresztben a folyosón, beszakítva a villa nyugati oldalát.

– Na, a rádiónak annyi! – morogta Giselle.

Dr. Műélvezet nyitotta ki szobája ajtaját, könnyű, áttetsző hálóing volt rajta. Érzékelte elragadtatott pillantásomat (talán az illendőnél egy pillanattal tovább bámultam domborulatait), mert mellén gyorsan összefonta karjait. Giselle tájékoztatta az eseményekről, megkérte, fogadjon be engem éjszakára, mert a többi vendégszobához vezető folyosó is beomlott, az én hálószobám használhatatlan, a cselédszobába meg csak ne küldjenek már, ha nem muszáj.

Dr. Műélvezet fejét előrehajtva végigmért. Úgy tűnt, nem volt annyira katasztrofális a látvány, ám mégsem volt elragadtatva a gyönyörűségtől, mert (ha csak néhány órára is) fel kellett adnia függetlenségét. Egy férfi kedvéért.

Veszélyes helyzet.

– Nem ájulok el a lehetőségtől, hogy egy ágyban kell töltenünk az éjszakát, de a helyzet miatt megértő vagyok – közölte hűvösen. Hajnali három óra múlt, gyorsan ágyba bújtunk. Néhány perc múlva már aludt is.

Reggel szinte egyszerre ébredtünk, kinyitottam szemem, közvetlen előttem megpillantottam sűrű hajkoronáját. Feje a mellkasomon pihent, egyik karjával átölelt, combjai közé fogta combomat. Éreztem bőrömön bőre finom, puha forróságát, az aprócska bugyi lágy szövetét. Nem volt ellenemre az élmény, bár minden ébredésem ilyen kellemes lenne!

Abban a minutában ő is felébredt, mintha kígyó marta volna meg, kipattant az ágyból. Az a látvány sem volt ellenemre, nappali fényben még izgalmasabbnak látszott áttetsző hálóinge.

– Zuhanyozás után már nem szeretném itt találni – vetette oda foghegyről, miközben takaróját maga köré csavarva elindult a fürdőszoba felé.

A konyha szerencsére épen maradt, Giselle bőséges és nagyon finom reggelit készített nekünk. Szótlanul ettünk, kint már hét ágra sütött a Nap, nyoma sem volt az éjszakai égzengésnek.

– Nem férünk a rádióhoz – jegyezte meg Dr. Műélvezet. – Így nem tudok modellt keríteni. Emlékezetből kell festenie.

A forró zöld tea jólesett, kezdtem magamhoz térni tőle.

– Emlékezetből nem tudok festeni – böktem ki halkan. – Vagy talán nem is akarok.

Többet nem mondtam.

Szeretek modell után festeni, élvezem a meztelenség látványát, a gyönyörű női test formáit, arányait, árnyalatait, a modellből felém áradó energiákat, a kivételesen erős kisugárzást, amely az elfojtani akart erotika, szexualitás és az önként vállalt kiszolgáltatottság izgalmas elegye. Engem is felizgatott ez az állapot, élveztem a festést, és – az igazat megvallva – sokszor a beteljesülés sem csak művészi volt.

– Akkor mehetünk haza – fűztem hozzá morgósan –, Giselle nem lesz jó modellnek, hacsak maga be nem vállalja, de ehhez nem fűzök nagy reményt.

– Ezt hogy képzeli? – fakadt ki dühösen Dr. Műélvezet. – Csak nem gondolja, hogy levetkőzöm maga előtt?

– Édesem, döntse el, hogy egy kis meztelenkedés mennyit ér meg magának. Ha az erkölcsi tartása művészetek feletti, akkor ez a festmény most nem fog elkészülni. Időre biztosan nem.

Dr. Műélvezet levegő után kapkodott, úgy sejtettem, utálta az ultimátumokat, de ezt a kényszerhelyzetet ő sem tudta megoldani. A szerződés kötötte. Élvezettel figyeltem, bár igyekeztem közömbösnek és nemtörődömnek látszani.

Lesétáltam a tengerpartra, úsztam egyet, utána olvastam.

Az ebéd remek volt. Patrícia alig evett valamit, rám se nézett, én meg nem erőltettem a diskurzust. Nagy kislány már, eldönti, mit akar.

– Kettőkor várom a műteremben – közölte fagyosan ebéd után, és elviharzott szobájába.

Én nyertem. Egy beleegyező bólintásnál többre nem vetemedtem.

A műteremben egy díszes kereveten kívül nem volt más bútor, északra néző óriási ablakain keresztül csodálatos, zizegő, táncoló fény áradt be.

A nő már a kereveten ült, vagyis inkább félig ült, félig feküdt, hátát a magas karfa előtti párnának támasztotta. Egy nagyon áttetsző sötétkék selyemlepel takarta testét, amelyet melle felett nagy csomóban kötött meg. Hosszú, fekete haját leengedte, előre húzta melleire, ám a rakoncátlan hajtincsek között azonnal felfedeztem a selyemszöveten keresztül is jól láthatóan ágaskodó mellbimbóit. Izgalmas állapot. Mozdulatlanul álltam a festőállvány mellett. Jól éreztem magam. A látvány lenyűgözött. A sötétkék selyemszövet kiemelte elragadóan tökéletes melleinek vonulatát, lapos hasát, érett nőiességet sugárzó csípőcsontját, feszes combjának őrjítően kívánatos ívét.

– Képtelen vagyok teljesen levetkőzni. Kérlek, segíts! – mondta halkan. Elpirult, szemét zavartan lesütötte. Olyan volt, akár egy diáklány, aki épp szüzességét kívánta elveszíteni.

A kerevet háta mögé sétáltam, majd lassan, óvatosan megérintettem az arcát. Ismét elpirult, a szemét nem nyitotta ki, meg sem mozdult. Alig értem hozzá, ujjaim könnyű remegéssel futottak az arcán, homlokán, aztán le a nyakán, majd vissza, végül a hajába túrtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, hosszan és mélyen lélegzett, mellei – melyek fölött egyetlen laza csomóval volt átkötve elöl a selyemlepel – egyre gyorsabban emelkedtek és süllyedtek. Ujjaim ismét útjukra indultak különösen lassú, körkörös táncot járva, le az arcán, a nyakán, majd megmászva a melleket, felhágva a csúcsokra, a mellbimbókra, amelyek olyan feszesen és keményen meredeztek, hogy azt hittem, menten átlyukasztják a vékony selyemanyagot. Megoldottam a csomót, a selyemszövet tekergő, puha könnyedséggel hullott alá.

Megkerültem a kerevetet, letérdeltem elé. Egyre kapkodóbban vette a levegőt, én meg nem kíméltem, végigcsókolgattam, ujjaim egyetlen zugot, egyetlen picike részt sem hagytak érintetlenül testén. Váratlanul hasáról, combjai közül is lecsúszott a pillekönnyű selyem. Dús, erős, szénfekete, ápolt szőrzetének látványa megvadított. Nem voltam olyan állapotban, hogy gondolataim legyenek, hogy szavakban fejezzek ki bármit is, de egyébként sem volt szükség beszédre. Combjai közé fúrtam fejem, megízleltem, mintha csak gasztronómiai műremek lenne, hosszan, alaposan, nagy gondossággal, miközben ő már egyre kevésbé tudott parancsolni testének, tekergette csípőjét, mint aki menekülne a kéj elől, pedig közben egyre mélyebbre rántja a sodrás, az öntudatlanság közelébe, menthetetlenül, örökre elveszve, míg végül az orgazmus sikoltással, hörgéssel, jajongással végleg elröpítette.

Nagyon kívántam, szeretkezni akartam vele, de ezt a pillanatot nem lehetett veszni hagyni, odamentem a festőállványhoz, nekifogtam a vázlathoz. Már egyáltalán nem zavarta a meztelenség, kényelmesen feküdt a kereveten, úgy nézett rám, hogy azt hittem, rögtön megőrülök.

Négy órát dolgoztunk, megállás nélkül, elkészült a vázlat. Fáradtan dőltem le mellé. Hozzám bújt. Éreztem az illatát. Váratlanul a mellkasomra ült, háttal nekem. Gombolgatni kezdte a nadrágomat, hosszú, fekete haja gömbölyű, gyönyörű fenekéig ért. Meg kellett simogatnom, aztán a csípőjét is, a hátát is, a mellét is, minden porcikáját, amit csak elértem. Már rajtam sem volt ruha. A keze forró volt, szája puha, nyelve erős, abban a pillanatban átértékelődött bennem a művészeti anatómia, a vonalak, foltok, formák tökéletes festménnyé álltak össze, mint még soha, tudtam, csak követnem kell az ecsetemmel ezeket a spirituális instrukciókat.

Egy héten keresztül festettem a hátteret, az azúrkék tenger habjaiból megelevenedő sellőlányokat, a tengerpartot övező, szürkésfehér mészkősziklákból feltámadó szörnyeket, sárkányokat, démonokat és manókat, amelyek gyilkos félelemmel és alázattal bámulták a festmény középpontjában lévő csodálatos nőalakot.

Majdnem mindennap szeretkeztünk, hol munka előtt, hol utána. Átköltöztem a szobájába, minden este sokáig beszélgettünk. Teljesen elámított, már nyoma sem volt a kimért, távolságtartó, hideg üzletasszonynak, lenyűgöző intellektusát, tájékozottságát csípős humora tette teljessé. Sokszor nevettünk, párnacsatát vívtunk, birkóztunk, kergettük egymást az ágy körül. Reggelente arra ébredtem, hogy a mellkasomon fekszik, éreztem bőrömön forró leheletét, hajának illatát, mely leginkább a tenger sós vizének és az erdők kristálytiszta levegőjének titokzatos elegyére hasonlított.

Nem tudtam eldönteni, szerelmes vagyok-e. Létezik még ez az érzés számomra? Ez az egész oly közhelyes, oly romantikus, oly valószerűtlen. Persze ezt ésszel nem foghatja fel az ember, magyarázatokat keres, akarja tudni, ami valójában nem tudható. Vakrepülés. De csodálatos. Amíg tart.

Vasárnap tartottunk egy pihenőnapot. Giselle ismét elkényeztetett bennünket mennyei főztjével. Kéz a kézben sétálgattunk a tengerparton, nem beszélgettünk semmi fontos dologról. Patríciának különös komolyság bujkált a tekintetében. Rossz előérzetem támadt, úgy sejtettem, hamarosan mondani fog valamit.

Másnap már egészen korán a műterembe mentünk. Fáradtnak tűnt. Nekiláttam a festésnek, a mókusszőr ecset lágyan, könnyedén siklott a hófehér vásznon. Patríciára néztem, megállt bennem az ütő, az ecset kiesett a kezemből. Nem értettem, mi történik, először azt gondoltam, a látásommal lehet a baj, agyérgörcs, elhatalmasodó agydaganat, tünetmentes végjáték.

Patríciának eltűnt a jobb karja, nagyon haloványan láttam körvonalait, mintha hullámzó víz lenne, vibráló hologram. Biztosan sokat ittam tegnap a francia Cabernet-ből, még nem józanodtam ki. Azt az eshetőséget pillanatnyilag elvetettem, hogy az őrület hatalmasodott el rajtam, ahhoz még túlságosan logikusan gondolkodtam. Persze, az őrültek is ezt mondják, ezt hiszik magukról. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a jelenséggel, bizonyára csak átmeneti optikai csalódásról lehet szó. A fények olykor bolondot csinálnak az emberből.

Folytattam a festést, akkor döbbentem rá, mi történik. Húztam a vásznon egy céltalan, vastag ecsetvonást, egészen le a combokig, a valóságban Patríciának a hasától a combjáig egy vastag, girbegurba, határozatlan csíkban eltűnt a bőrszíne, ugyanaz a hullámzó, áttetsző, halványkék vibrálás látszódott, mint a karjánál. Nagyon megrémültem, egy rongydarabbal ledörzsöltem a vászonról a festéket, de Patríciának nem tért vissza a színe.

– Folytasd. Ne félj. Nincs visszaút – suttogta alig hallhatóan.

Odarohantam hozzá, megöleltem. Sírtam. Az idejére sem emlékszem, hogy utoljára mikor történt velem ilyesmi. Évtizedeken keresztül nem volt szükségem a könnyeimre.

Nem akartam folytatni a festményt, fogalmam sem volt, mi fog történni, mit kellene tennem, hogyan tehetem jóvá mindezt. De tenni akartam valamit.

Este tízre végeztünk. Csak egy utolsó ecsetvonás hiányzott. Remegett a kezem, Patrícia viszont folyamatosan beszélt, csacsogott, nevetgélt, pedig már semmi mást nem láttam belőle, csak egy vibráló, halványkék, női idomokat formázó hullámzást. Egyetlen fekete hajtincs lófrált még a levegőben, mintha önálló életre kelt volna, és semmi köze nem lenne tulajdonosához. Egyetlen ecsetvonás hiányzott, hogy az a fekete hajtincs is eltűnjön.

Meg kellett tennem. Patrícia beszámolt róla, hogy mi történik vele. Furcsa, ismeretlen erőterekről, kapukról, dimenziókról, ismeretlen lényekről, rég meghalt rokonairól beszélt. Semmi félelem nem volt benne, azt bizonygatta, tökéletesen jól érzi magát, tökéletesen egészséges és boldog. És várni fog rám. És soha ne adjam el ezt a festményt. És minden rendben lesz. És fessek majd egy képet ennek a néhány hétnek az emlékére Adonisz pettyes alsógatyája címmel. Sikeres lesz. Higgyem el.

Lefeküdtem mellé a kerevetre, mellemre hajtotta fejét, éreztem hajának az illatát, bőrének finom, forró puhaságát. Soha többé nem akartam kinyitni szememet. Vele akartam menni, akárhová tartson is. Csak egyetlen mozdulat volt, egyetlen laza ecsetvonás.

Majdnem negyven esztendő telt el. Nagyon sok festményt festettem, nagyon híres és nagyon gazdag lettem. Adonisz pettyes alsógatyája meghozta a sikert, de azt a festményt, amit Patríciáról festettem a szigeten, soha nem adtam el. Negyven éve ott lóg műtermem falán.

Giselle nehezen hitte, hogy Patrícia eltűnt a szigetről. Szúrós szemeivel a vesémbe akart látni. A rendőrség lezárta az ügyet, szerintük a tengerbe veszett. A ruháját, törölközőjét, naptejét megtalálták a tengerparton. Máig sem tudom, hogyan csinálta. De lassan eljön az idő. Már két hónapja nem festettem semmit, csak feküdtem a műteremben lévő díványon, bámultam Patríciáról a festményt, hallgattam az utcán tülkölő autókat. És várakoztam. Hamarosan eljön az idő. El bizony.

Fotó: pixabay