A bizonyosság
Átlagos nap volt, szemerkélt az eső, Garai Kázmérnak nem volt semmihez sem kedve. Már negyven éve nem volt semmihez sem kedve. Az akácfából készült faéket teljesen simára csiszolta, úgy érezte, remekművet alkotott. Tökéletesre sikeredett. A fakalapáccsal beütötte a horizontba, pontosan az ég és föld közé. Hatot csapott rá, megfontoltan, erőteljesen. Inas, vékony ujjaival benyúlt a résbe, szétfeszítette. Aztán bedugta fejét a lyukon. Tudni akarta, már negyven éve tudni akarta, mi van ég és föld között, mert már nem hitt a látszatnak, hogy kék az ég és zöld a fű. A világnak többnek kell lenni a látszatnál, kell mögötte lenni valamilyen titoknak, bizonnyosság kell, mert minden csak mellébeszélés, ha az ember hiszi, és nem tudja.
Sötét volt bent. Nem látta, csak érezte, hogy áramlik valami, láthatatlanul, megfoghatatlanul. Bepakolt a hátizsákjába, kenyeret, szalonnát, két almát, egy Esterházy-kötetet, egy váltás ruhát, egy kést, két dobókockát, melyeken tökéletesen látszódtak a fekete pöttyök, és egy elemlámpát. Felhúzta cipőjét, sálat tekert nyaka köré, vastag, fekete dzsekijén nem húzta össze a zippzárt.
Átpréselte magát a lyukon. Többé nem látta senki.
Egy reggel
Kenderes Eleonóra, nyugalmazott könyvtáros kinyitotta szemét, vakítóan sütött a nap. Kicsit zavarban volt. Átaludta az éjszakát. Egyszer sem ébredt fel. Semmire sem. Akkor hallotta meg a halk hortyogást. Félelmei ott feküdtek mellette az ágyban. Felismerte mindet. Ők is aludtak. Hatvannyolc éve együtt töltötték az időt, elválaszthatatlanok voltak, most mégis ott feküdtek mellette mély álomban. Elmosolyodott. Óvatosan kikelt az ágyból, a spájzban befőttesüvegeket keresett, csavaros tetejűeket. Visszalopakodott a szobába, vékony hálóingje meglibbent. Egyesével csippentette fel elhízott félelmeit, némelyik kopasz volt, a másik loboncos hajú, a harmadik szakállas és öreg, a negyedik egészen jóképű, ám nagyon pimasz. Mindegyiket egy-egy befőttes üvegbe pottyantotta, mélyen aludtak, fel sem ébredtek.
Csak egyet hagyott maga mellett az ágyban, a kétkedést. Csinos kis fiú volt, mindig azt kérdezte: miért? Kenderes Eleonóra megreggelizett, kiült a teraszra, elgondolkodva kevergette forró kávéját. Álmélkodva látta, hogy a világ gyönyörű, a folyamatos rettegésben fel sem tűnt neki. Ismét elmosolyodott. Már nem akart elrohanni a kérdések elől, örömmel fedezte fel, hogy a kérdések jók, a kérdések ösztönöznek a gondolkodásra, a megoldásra, a kérdésekre érdemes válaszolni.
A hat lezárt tetejű befőttesüveg felkerült a spájz legmagasabb polcára, ahová már a lámpa sem világított be. Tudta, amíg él, azok már ott maradnak. Sosem késő elkezdeni élni, jelentette ki határozottan. A világ gyönyörű. Mindig is az volt, csak félt ezt elhinni. De már nem hiszi, hanem tudja. És ez lényeges különbség.
Március
Csurtos András nem reggelizett, csak kávét ivott, bár emlékezett még azokra az időkre, amikor az emberek tudták, mi az a reggeli, ám mára ez a fogalom kikopott a közbeszédből, mint a kutya vacsorája, mert a kutya sem vacsorázott.
Megállt a hentesbolt kirakata előtt, utálattal bámulta a duzzadt sonkákat, hetyke kolbászokat, vastag szalonnákat, nagyot nyelt, egy idegen járókelőnek kijelentette, ő az egészséges életmód híve, rohadjon meg minden disznó és birka!, akárki akármit is mond, a vegetáriánusok is szép emberek.
Amikor elütötte egy autó a zebrán, elveszítette eszméletét, a kórházban összefoldozták, csak másnap délelőtt tért magához, de amikor kiderült, hogy nincs biztosítása, útjára engedték. Ült a folyosón, a betegek között, a nővérek műszakváltásra készülődtek, kint már esteledett, a délelőttös kezébe nyomott egy papírzacskót, kenyér volt benne, felvágott, lekvár; egye meg, aztán menjen haza, mert az ügyeletes orvos a biztonsági őrökkel kidobatja, súgta fülébe.
Hálásan nézett rá, megköszönte, leült a kórház kapuja mellett futó kerítés tövébe, megette az ételt, lassan, minden falatot alaposan megrágva. Szép, hűvös este volt, éjszakára mínuszokat jósolt a meteorológia.
Másnap reggel a biztonsági őr belerúgott a földön fekvő férfi lábába, de az nem mozdult. Még egyszer belerúgott. Akkor sem mozdult. A március még mindig küzdött a téllel.
4 megjegyzés:
Szia Joc! :)
Nem mondok újat azzal, hogy kedvelem az írásaidat; ezek közül kiemelkedik az "Apróságok" sorozat.
Mindig találok bennük tanulságokat magamnak, de azt is látom, hogy társadalmat érintő és befolyásoló, emberi hiányosságokat feszegető gondolatokat közvetítesz bennük. A figyelmes és mélyen magába néző olvasó kiveheti belőlük a leginkább rá illő "fricskát", tükörbe nézhet, ha akar. Érdemes.
A három közül az "Egy reggel" áll hozzám legközelebb, mert hajlamos vagyok őrizgetni, rakosgatni, nehezen szabadulok rosszul rögzült szokásoktól, ez ártalmas.
Eszembe juttattad, hogy van a pincében kétszáz csavaros tetejű befőttes üvegem, lenne mivel megtölteni őket, ám a kétszáz nem elég. Szükség van egy nagyobb méretű kétszázegyedikre is, hogy a kétkedések abba kerüljenek, mert a világ csak kétkedések nélkül lehet (felhőtlenül) gyönyörű.
Mennék most, de félelmetes a pince éjnek évadján, kellene egy kétszázkettedik üveg is, hogy beletuszkoljam ezt a félelmet. Utána egy nagyobb polc, mert ez a sok fölösleges kacat nem fér a mostani tetejére. :)
Köszönöm a tanulságokat, reggel irány a pince! :)
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Én egy ilyen „fricskázós” vagyok, leginkább magamat kellene, de úgy vagyok vele, felesleges, erre a maradék időre már úgysem javulok. (Persze, nagyon gyakran kritizálom magamat, mégha nem is hiszi ezt senki)
A sok felesleges kacattól már nem szabadul az ember, előbb kellett volna megkezdeni a lomtalanítást, sajnálom édes gyeremekeinket, mert rettentően sok mindent kell majd kidobálniuk, ha mi már ott vigyorgunk a felhők szélén.
A kétkedés nem kell, tényleg, de a kérdezés izgalma mindig, hiszen nem tudunk mindent, szerencsére, így is túlságosan okosnak hisszük magunkat. Persze, beszéljek csak a magam nevében, hiszen te sokat tudsz.
Reggel irány a pince (és dobáld ki azokat a befőttesüvegeket, tartalmukkal együtt, de nem mindet! A kedveseket tartsd meg!)
Igen, sokat tudok, de nem eleget. Éppen ezért, amikor reggel lementem a pincébe, rádöbbentem, hogy van olyan befőttesüveg, amelyet nyitva kell hagynom, mert nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lezárni és kidobni.
A kérdések valóban fontosak - és a válaszok is, valamint a megingathatatlan bizalom. Ha ezek megvannak, talán minimálisra csökkenne, amit befőttesüvegekbe száműznénk.
Ilyen egyszerű ez (vagy nem), de mindenképpen tükörbe nézés. :)
Mindenkinek túl sok a befőttesüvege, és tényleg van közöttük olyan tartalom, melyet nem szabad bezárni. Ilyen egyszerű ez, vagy nem, olyan egyszerű, mint a tükörbe nézés. Egyetértek veled.
Megjegyzés küldése