Álmodjunk

„És a papok végignézték a jogtalanságokat, nagyokat hallgattak és mondták

A kórus kíséretével

A mi országunk nem e világról való

e föld csupán a vezeklés stációja, a szelídség és a türelem szellemét valljuk

Egyedül folytatja

Így préselik ki a nincstelenekből utolsó garasaikat is elhelyezvén szépen kincseik közé és csemcsegtek és dőzsöltek a fejedelmekkel

és így szóltak az éhezőkhöz

A kórus kíséretével

Szenvedjetek

szenvedjetek mint ő a keresztfán mert így akarja Isten”

(Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában)

Dehogy akarja, a büdös francba, ha meg ezt akarja, akkor mondjon le, estig tart ez a mocsok eső? Vadalma a Bibliát szorongatta, riadt tekintettel, gyönyörűséges mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, én meg belerúgtam a vödörbe, dühösen, erőből, kiloccsant a víz a konyha kövére, habosan folyt szét, akár az idő, Hamlet ücsörgött az asztalnál, s vigyorogva megjegyezte: „valami bűzlik Dániában”.

Kék izzót tekert be Vadalma a csillárba, férfimunka, vetette oda foghegyről, sértődötten, halványkék színben pompázott, halványkéken libbentek hajtincsei, szemfényvesztés, de nem akartam rágondolni, forradalmi lendülettel kritizáltam Isten ténykedését, egy kihízott püspök ült le az asztalhoz, megbámulta Vadalma formás seggét, még dühösebb lettem, már nem csak ideológiailag, tudományosan, józansággal fogalmazva, hanem érzelmileg is, kurvára érzelmileg, mert mindent nem lehet, mindent azért már nem, mondjon bármit is a Jóisten, egy kihízott püspöknek sem lehet mindent, egy elbaszott fejedelemnek sem, se hűbéresnek, se szolgának, van határa a szerzésnek, a tolvajlásnak, a rablásnak és a szenvedésnek, mert fellázad a lélek, megnyomorítottságában, elpusztulás előtti állapotában, félelemtől gúzsba kötötten lángra lobban, megperzsel, felperzsel, ledönt, eltipor, kerül, amibe kerül, halványkék fénybe szőtten.

Vadalma húst sütött, meg krumplit, zöldségeket, visszatette a polcra a Bibliát, Örkény-novellákat vett le helyette, haragvósan nézett rám, tiltakoztam, azt olvas, amit akar, szabad ember, én is az vagyok, nem tulajdonom ő nekem, csak csodálom, tenyeremen hordozom, hogy kivarázsoljon engem ebből a szennyes időből, spiclik és bérencek, csicskák és bérgyilkosok, urak és alattvalók, papok és szemfényvesztők szorításából, mert ő képes rá, csak ő képes átszeretni engem jobb világok örvénylésébe.

Már rohadtul nem hiszek én semmit, fehér kényszerzubbonyt kellene húzni néhány pocsék alakra, kihúzni a seggükből az aranyvibrátort, száraz zsíros kenyérrel megtömni szájukat, hogy érezzék a szegénység ízét, a halálra ítéltség félelmének soha nem múló húgyszagát, mely belengi a dohos falakat, szétcseszi a tüdőhólyagocskákat, észrevétlen betegít hallgatag rabszolgává.

Vadalma megsimogatta arcom, mosolygott, mint senki még rám ily gyönyörűséggel, egy falat húst tett a számba, megfogtam kezét, megnyaltam ujját, felnevetett, én meg átmenetileg befejeztem a morgolódást, a püspöknek ajtót nyitottam, Hamlet csóválta fejét, a charentoni elmegyógyintézet díszletei recsegni, ropogni kezdtek, kialudtak a színpad fényei, csak az a halványkék izzó világított még, komoly elhatározottsággal, visszaverve az egyre elszántabban támadó sötétséget. Vadalma átölelt, forró volt a karja, az ajka, gyere, aludjunk, mondta, és álmodjunk. Együtt. Majd holnap elmeséljük, amikor a napfény ébreszt.

Fotó: Jekken Péter