Nyugdíjas napok, citromos-túrós rétesre, malterosládára

Az élet nem is olyan unalmas, egyáltalán nem kiszámítható, sokszor rendkívüli, izgalmas, és előfordulnak édes meglepetések, gondolta Amarillisz de Grone, megigazította termetes melleit, kitárta szárnyait és a levegőbe emelkedett. Nyugdíjas angyalként is imádott a kisváros felett repkedni, bámészkodott, figyelte az embereket, olykor elkövetett egy-két kópéságot, élvezte az életet, s megállapította, szüksége lenne egy nyugdíjas, hímnemű angyalra. Na, csak azért, hogy teljes legyen az élet.

– Ja ljubljú tyibjá! – ölelte át Farkasfalvi úr nyakát Ludmilla Pudmila Gracikova, aki egykori orosz katonatisztként hazánkba szakadt, meglobogtatta magyar személyi igazolványát és lakcímkártyáját, aztán tömzsi, hófehér ujjacskáival csókot lehelve kilibegett az ajtón, melyről itt-ott már lepattogzott a festék. Farkasfalvi Edömér fellélegzett, kikapcsolta számítógépét, felkapta kabátját és aktatáskáját, öles léptekkel kilépett a Bevándorlási Hivatal kapuján. Utálta a parancsszóra elvégzendő, értelmetlen és érthetetlen feladatokat.

– Egy frászt szeretsz te engem! Ne is szeress, még magyarul sem tudsz, te némber – morogta maga elé. Kívánta a nyugdíjat, a csöndet, a nyugalmat, az ügyfelektől, a székükbe kapaszkodó főnököktől mentes reggeleket, a teraszon akart ücsörögni, kortyolgatni kávéját, átlapozni a friss újságot; úgy tervezte, lassan és méltósággal, három évtized alatt vonul ki az életből, örökre elaludva öblös fotelje mélyén.

Amarillisz de Grone a híd tetején ücsörgött, élvezte a napsütést, szárnyait is kitárta; egy öngyilkosjelölt mászott fel mellé, de nem látta őt, görcsösen kapaszkodott; megmentenek, megmentenek, hajtogatta, remegő lábakkal felegyenesedett, aztán zuhanni kezdett az örvénylő folyóba; Isten megsegít, megsegít, ordította. Amarillisz de Grone megcsóválta fejét, a vakhit furcsa ködként lebegett a viháncoló hullámok felett, míg az első álmos szellő szét nem kergette.

Farkasfalvi belépett a Gerbeaudba, kívánt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest, olyat, amelyhez hasonlót nagyanyja sütött; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket. Igen, megérdemli, megérdemli, mert elviseli ezt az idióta világot, az örökös harcot és intrikát, a tehetségtelen emberek pöffeszkedését, pökhendi viselkedésüket, közönyüket. Tényleg úgy érezte, ki kell vonulnia az életből, kigyalogolni, végig a Duna mentén, belélegezni a szabadság illatát, mosolyogni, rétest enni, kávét inni; nem is kívánt már mást.

Amarillisz de Grone a szomszéd asztalhoz telepedett le, rendelt egy csésze finom kávét, közepesre darált, francia pörkölésű kenyai kávészemekből, mellé egy szelet citromos-túrós rétest; finom, szétnyíló levelek ölelték az intenzíven citromos tölteléket, közben alaposan megnézte a szomszéd asztalnál ülő férfit; hatvan körül lehetett, ritka, őszes haja gondosan rövidre nyírva, világoskék inget, sötétkék öltönyt viselt, nyakában absztrakt mintázatú, narancsos színű nyakkendő feszült tökéletes csomóval megkötve, a fekete cipője olyan tiszta volt, hogy visszatükrözte a helyiség berendezési tárgyait.

Nem angyal, de angyali, mosolyodott el Amarillisz, pontosan megfelelő; Farkasfalvi elmerengve bámult ki az ablakon,

A híd közepén furcsa menet közeledett, egy malterosládában apró, kövér ember ücsörgött, fején színes bohócsipka, négy sovány férfi cipelte a ládából kinyúló fa rudakat markolva. Mellettük, időközönként meghajolva, pocakos, ősz hajú férfi sétált, előttük egy szakadt ruhájú nő sepregette az utat, néha visszanézett, áhítatosan vigyorgott. Lehettek vagy tízen, nők, férfiak vegyesen, tátott szájjal hallgatták a bohócsipkást, aki folyamatosan beszélt.

– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való – olvasta papírjából; negyedóránként előhúzott a zsebéből egy húszezrest, odaadta a mellette sétáló, ősz hajú pocakosnak, aki egy tízezrest továbbadott a mögötte sétáló, kiolvashatatlan fogsorú, szőke nőnek. A szőke nő ötezrest nyújtott a mellette botladozó, sárga hajú, szemüveges piperkőcnek, aki egy kétezrest nyomott a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi kezébe. Mindenki kapott valamennyi pénzt, utoljára a malteros ládát cipelő négy ágrólszakadt zsebébe csúsztattak tíz-tíz forintot. Mindenki boldog volt.

Amarillisz de Groeb elképedve figyelte a furcsa társaságot; ezeknek teljesen elment az eszük, nevetett; igyekezett megérteni, hogy a bohócsipkás ugyan mivel tartja sakkban őket.

– Én vagyok a király, láthatjátok – olvasta hangosan a bohócsipkás, kezében remegett a papírfecni. – Ha akarnám, még repülni is tudnék, ha akarnám, itt lenne a Kánaán, ha akarnám, mindenki csak engem szolgálna.

Benyúlt a zsebébe, aztán a másikba. Majd a nadrágzsebében kotorászott. Az ősz hajú, pocakos kérdőn nézett rá.

– Nincs most több. De ha akarnám, lenne. És lesz is. Ne bámulj így rám.

Akkor hangos reccsenéssel eltört az egyik rúd, amely a malteros ládát tartotta; megbillent, a másik három teherhordó kezéből is kicsusszant a másik három rúd, a bohócsipkás kigurult az aszfaltra, terpeszben ücsörgött egy darabig és dühösen szemlélte a tülkölő autókat.

– Most mi lesz? – kérdezte az ősz hajú pocakos.

– Adj nekik pénzt.

– Az enyémből?

– A tiédből. Az is az én pénzem, csak kölcsön adtam neked.

– Egy frászt! – legyintett az ősz hajú dühösen, majd nagy léptekkel elindult az ellenkező irányba. A négy ágrólszakadt a kezét nyújtogatta, de senki sem nyomta bele a tízesüket, a kiolvashatatlan fogsorú szőke nő, a sárga hajú, szemüveges piperkőc, a mogorván grimaszoló, bajuszos férfi már messze járt. A bohócsipkás elővette a papírlapot, fennhangon olvasni kezdett.

– Én vagyok a király, látjátok ti is, hatalmam végtelen, Istentől való!

A négy ágrólszakadt dühösen nézett rá, kihúzták a malteros láda oldalából a vastag husángokat. És csúnyán néztek. Minden lépésnél egyre csúnyábban.

– Isteni finom ez a rétes. Látom, ön is ilyet eszik. Kérem, üljön át az asztalomhoz, ide, mellém – mosolygott ellenállhatatlanul Amarillisz de Grone.

Sokáig beszélgettek, aztán sokáig sétáltak a városban, szinte észre sem vették, hogy kéz a kézben, aztán a Duna-parton Farkasfalvi erősen átölelte és megcsókolta a nőt. Forróság öntötte el, úgy érezte, mintha ismét húszéves lenne, mintha egy angyalt csókolna, mintha ismét lenne értelme az életnek. Alig talált bele a kulcslyukba, nevetgélve léptek be a férfi lakásába, levetkőztették, lefürdették egymást, aztán ágyba bújtak.

Már éjfél is elmúlt, de még ébren voltak, Amarillisz a férfi mellkasán feküdt, ölelte, finom ujjaival meztelen bőrét simogatta, közben beszélgettek.

– A forradalom előszelét érzem, olyan édes, olyan lelkesítő – csicsergett Amarillisz.

– A forradalom csak az elkeseredett szegények és az idióta idealisták szórakozása, Mammon isten pedig jót röhög, aztán kíméletlenül rendet tesz – mordult fel Farkasfalvi.

– Jaj, ne légy már ilyen kishitű, látod, az ágyban is milyen jól teljesítettél, pedig a Gerbeaudban azt mondtad, te már öreg vagy. Az élet édes, gyönyörűséges, csak tenni kell érte, dédelgetni, álmodozni, és ha kell, harcba szállni.

– Amarillisz, ne beszéljünk már ilyen dolgokról, mert még a végén elvisz bennünket a titkosrendőrség.

Dehogy visz. Dehogy, ne félj édeske, majd én megvédelek – ölelte át Amarillisz Farkasfalvit. Látta, hallotta, érezte a férfi minden gondolatát, érzelmei vadul örvénylettek, érezte és értette a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a fájdalmat, a féltést. Tudta, hogy másnap szét kell tárni szárnyait, meg kell vizsgálni, hogy milyen is az a forradalom. Mert nem lehet örökké félni, nem lehet örökké nyomorogni, nem lehet örökké kétségek között élni, a citromos-túrós rétes mindenkinek jár, de toronyóra láncostól senkinek sem, hiszen az élet édes és gyönyörűséges, csak tenni kell érte, hogy igazságos is legyen. Holnap üzen is Justitiának, ideje pörgősebbé tenni a nyugdíjas napokat.

Fotó: Pinterest

Isaac

Hátát a szűk cella durva falának támasztotta, a hideg padlón ült, törött arccsontja lüktetett, kivert fogai helyén még mindig vérzett az ínye, törött bordái miatt minden lélegzetvétel fájón belemart mellkasába, oldalába, mintha belül izzó vasat forgatnának. Már három napja ült a cellában, néha bejöttek az őrök, keményfa bottal verték, beletapostak a gyomrába, a hátát rugdosták. Olykor elveszítette az eszméletét, máskor felesége arca derengett fel előtte, nézett rá sötét szemeivel, reményvesztett csillogással, nem szólt semmit, csak nézett rá. Akart neki mondani valamit, ám nem jött ki hang a torkán, csak azt érezte, hogy könnyei folynak az arcán, mély barázdát marnak bőrébe.

Három napja szinte semmit sem aludt, a plafonon lévő sárga fényű lámpák folyamatosan világítottak, tíz percig teljes fényerővel, aztán tíz percig csak villogtak, gyorsan, elviselni sem lehetett; olyankor a hangszórókból éles csattanások hallatszottak, mint amikor valaki súlyos kalapáccsal csépel egy termetes fémdarabot. Csak perceket tudott aludni, olykor még álmodott is, Rebekáról, a feleségéről, amint a konyhában sündörgött, vagy elmélyülten ücsörgött a festővászon előtt, vékony, szépséges ujjai közé szorított mókusszőr ecsettel; oly könnyed, légies mozdulatokkal festett, mintha balerina lenne, mintha a tánc és a képzőművészet ölelkezne, akár egy szerelmespár.

Néha apja toppant be álmába, összehúzott szemű szigorú pillantással magyarázott Istenről, a hit fontosságáról, a tiszta, erkölcsös életről. Hiába könyörgött neki, hogy meneküljenek Svédországba, apja csak legyintett; Isten megvéd bennünket, fiam, itt születtem, itt is fogok meghalni, ha eljön az ideje. Előbb eljött, mint szerette volna, nyilas suhancok lőtték a Dunába, anyjával együtt. Schmuck Andris mesélte el, aki – hihetetlen csoda folytán – túlélte a nyomorult gyilkosságot. Remegő lábakkal állt a parton, cipőjét is levetették vele, minden pisztolylövésre összerezzent, pillanatról pillanatra egyre közelebbről hallatszott. Behunyta szemét, hamarosan ő következik. Aztán történt valami, ordibálva terelték őket a teherautóhoz, visszamentek a gettóba.

Fázott. A cella apró ablakában csak rácsok voltak, vastag, durva vasrudak, üveg nem, a január pedig kőkemény hideggel köszöntötte az új esztendőt. A vékony ing és pantalló nem melegítette eléggé, időközönként nehézkesen feltápászkodott a padlóról, hogy elgémberedett tagjaiban kicsit felgyorsuljon a vérkeringés.

Az őrök csörögtek a kulccsal, csattant a zárnyelv, nyikordult az ajtó. Gyomra görcsbe rándult. Ismét ütlegelni fogják.

Heinrich Schlegel, a Gestapo őrnagya lépett a cellába, jobb karját egy vékony, zöld színű kockás sállal felkötötték a nyakába. Szétvetett lábakkal megállt a cella közepén, a fogoly – hátát a falnak vetve – ácsorgott; egymás szemébe mélyesztették tekintetüket, olyan erővel, mintha csak acélpengék csapódtak volna egymásnak, mintha ez lett volna a mindent eldöntő küzdelem.

– Csalódott vagyok – vágott egy lemondó grimaszt az őrnagy. – Heide elmondta, hogy mi történt. Elszállt az agyam, mert azt láttam, hogy a maga felesége megüti a lányomat.

– Gerda megbotlott a szőnyegben, Rebeka el akarta kapni, nehogy az asztal sarkába csapja a fejét. Maga pedig azonnal fejbe lőtte a feleségemet. A lánya, a felesége előtt. És előttem.

– Maga pedig felkapta a kést az asztalról és belevágta a mellkasomba, de maga egy humanista, ölni sem tud rendesen.

– Őrnagy úr, a humanisták nincsenek hozzászokva az öléshez, de ha muszáj, megpróbálják. Ön is ezt tette volna a helyemben.

– Talán igaza van, bár nem tudom, elég bátor lennék-e hozzá, hogy zsidóként kést vágjak egy gestapós tiszt mellébe. Az embereim le akarták lőni, de én megmentettem.

– Úgy gondolja, jót tett velem? Nézzen rám.

– Isaac, én kedvelem magát, már Auschwitzban lenne, talán már nem is élne, ha nem emelem ki a sorból.

– Csak azért tette, mert szüksége volt egy tanárra, aki jól beszél németül és angolul, aki tanítja a lányát.

– Igen, így indult, ám én úgy érzem, egészen emberi kapcsolat alakult ki közöttünk.

– Ugye, ezt nem mondja komolyan? Egy gestapós tiszt és egy zsidó ember között?

– Igen. Vannak még csodák. A napokban is együtt boroztunk.

– Valóban, őrnagy úr, ön ült a foteljében, én a szoba közepén álltam kezemben egy pohár borral, két órát beszélgettünk, amikor ön ivott, én is ittam, amikor ön rágyújtott egy cigarettára, én is rágyújtottam. Ilyen az egészen emberi kapcsolat, őrnagy úr?

– Ne legyen igazságtalan, Isaac, megmentettem. A feleségét is visszahozattam Budapestre, hogy együtt lehessenek, hogy túléljék a háborút.

– Igen, visszahozatta. Aztán lelőtte. Összevertek az emberei, eltörték az arccsontomat, eltörték néhány bordámat, kiverték a fogaimat, igaz, még élek. Ön igazán nagylelkű.

– Amit tett, Isaac, azt nem lehet tolerálni. Ha a zsidók németeket öldösnének, annak súlyos következményei lennének.

– A németek viszont öldöshetnek zsidókat, cigányokat, kommunistákat, homoszexuálisokat, gyerekeket, nőket, férfiakat?

– Rendet kell tartani, az ellenséget el kell pusztítani.

– Előbb még azt mondta, hogy egészen emberi kapcsolat van közöttünk.

– Egészen emberi.

– Én mégsem vagyok egészen jó ember?

– Nézze, ne menjünk bele fajelméleti vitákba, a világot meg kell tisztítani a kétes elemektől, a Führer kijelölte, ki az ellenség, mi pedig megvédjük a német népet, a hazánkat mindenkitől, megvalósítjuk a tökéletes világrendet.

– Őrnagy úr, ön most Budapesten van, megszállták az országot. Kit akar itt megvédeni?

– A hazámat. Az elveimet. Elvek nélkül csak sodródik az ember, nem tudja, merre menjen.

– A gyilkolást semmiféle elv nem legitimálja, őrnagy úr. A gyilkosság, az gyilkosság, kövessék el Isten, a fajelmélet, vagy a Führer nevében.

– Isaac, akik csak a saját érdekeik mentén akarják a világot irányítani, azokat el kell pusztítani.

– Önök most ezt teszik. A világot akarják irányítani, és pusztítanak.

– Rendet teszünk, megtisztítjuk a világot.

– Ez az ára? Az ártatlanok pusztulása? A nők, a gyerekek mit követtek el?

– Rossz helyre születtek.

– Értem, őrnagy úr, akkor önnek szerencséje volt, mert jó helyre született?

– Igen, úgy tűnik, én jó helyre születtem.

– A háború előtt mit csinált?

– Mérnökként dolgoztam. Egy zsidó ember gyárában.

– Nem becsülték meg?

– De. Nagyon megbecsültek, ám a világválság mindent felborított. Nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy a világnak rendre van szüksége, melyet erős kézzel lehet létrehozni, az élet szövetéből szikével kell kivágni azokat a gennyes fertőzéseket, melyek mindig bajt okoznak.

– Őrnagy úr, én lennék a gennyes fertőzés?

– Ha németnek születik, nem lenne az.

– Most sem érzem annak magamat, irodalmat tanítottam az egyetemen, amíg engedtek tanítani, aztán fordítottam, írtam, majd újságot hordtam ki, végül szenet lapátoltam, zsákot cipeltem, hogy el tudjam tartani feleségemet és újszülött lányomat.

– Isaac, rossz helyre született.

– Magyar vagyok. Zsidó magyar, vagy magyar zsidó. A nevem nem Isaac, hanem Izsák. A hazám megtagadott, törvényeket hozott ellenem, megfosztott hivatásomtól, megalázott, kisemmizett, gettóba zárt. És mindez az ön Führerének köszönhető.

– Nem, Isaac, ön téved. Én eddig sok országban szolgáltam, minden nép védte az övéit, harcolt, illegalitásba vonultak, bújtatták, mentették a zsidókat, az önök országa, vezetése viszont szinte önként lökte ki a nemzet testéből a saját zsidóságát.

– Igen, tudom. Ez nagyon szomorú. A magyar nép mindig ellenséget keres, saját tehetetlensége miatt mindig bűnösöket akar, és mindig Barabást kiált, ha dönteni kell.

– Lehet, hogy igaza van, nem tisztem megítélni. Sajnos, az ön istene nem hajlandó megmenteni magát. Holnap reggel felakasztják.

– A sorsát nem kerülheti el az ember. Isten szeret minket, ám sosem dönt helyettünk.

– Én nem tudok ezzel azonosulni, véleményem szerint a vallás a gyöngék és az ostobák játéka.

– Lehetséges, őrnagy úr, ön élet és halál ura most, de nem Isten, pusztán egy halandó, aki majd egyszer elszámol bűneivel.

– Lehetséges, Isaac. Nem tudom. Remélem, hamarosan vége lesz a háborúnak, leszerelek, mérnökként fogok dolgozni, a feleségem és a két lányom lesz a legfontosabb. Visszatér az élet a rendes kerékvágásba.

– Én is hasonló módon terveztem, de ebből már nem lesz semmi.

– Sajnálom, Isaac, őszintén sajnálom. Ön jó ember. Megérdemelte volna a hosszú életet, a boldogulást.

– Reggel ön is ott lesz?

– Szeretné, hogy ott legyek?

– Igen, kérem.

– Rendben van. Ott leszek.

Nyikorogva becsapódott az ajtó, leült a padlóra, hátát a falnak vetette. Szóval, ennyi volt? Uram, hol vagy? Miért nem tettél valamit? Miért tűrted, tűröd ezt?

Nem érkezett válasz. Lányára gondolt, erősen tartotta karját, amikor hajtották őket a vasútállomás felé, szinte szaladtak. Rebeka is fogta Hanna kezét, ám megbotlott az előtte futó idős férfi lábában, magával rántotta lányát is. Az őrök felállították a földről, lökdösték tovább őket, Hanna pedig csak állt ott rémülten, a hömpölygő sor mellett, megdermedve, sikítva. Odalépett hozzá egy katona, pisztolyát a homlokához szorította. És lőtt.

Rebekának szorította a karját, nem engedte, hogy visszaforduljon, odarohanjon lányuk holttestéhez, mert akkor őt is azonnal lelövik. Folyt a könnye, a téboly határán táncolt, gyűlölet és harag öntette el, biztos volt benne, hogy abban a pillanatban ölni tudna, bárkit meg tudna ölni.

Apám, Isten nem védett meg bennünket, mormogta halkan. Harcolnunk kellett volna, az őrnagy téved, a hit, a szeretet nem lehet gyönge és ostoba, mert akkor csak asszisztálna a gonosznak, engedné rombolni, pusztítani. De hát nem azt teszi? Már mindegy. Ennek a harc nélküli harcnak vége lesz holnap.

Egy őr lépett a cellába, ételt és egy üveg bort hozott.

– Az őrnagy úr küldi – közölte megvetően. – Zabálj zsidó, ez már az utolsó vacsora!

Keveset evett, a húst alig tudta megrágni, elölről hiányoztak a fogai. Az egész üveg bort megitta, akarta, hogy lerészegedjen, ám elméje tiszta maradt. Folyamatosan folytak a könnyei, a cella ablakán bevilágított a Hold, hideg, fehér fénnyel, pedig napközben felhős volt az égbolt, ám estére kitisztult, a csillagok ragyogtak, mintha csak üzenni akarnának valamit. Nem tudta megfejteni, hogy mit.

Épp csak pirkadt, hat óra lehetett, az őrök felébresztették, hátrabilincselték a kezét. Fáradt volt, kicsit fájt a feje, talán a bor miatt. Lassan vonultak ki az udvarra, minden lépésnél megcsikordult a megfagyott hó. Fázott. Az udvar közepén állt a bitófa, alatta egy rozoga hokedli. Felsegítették rá, nyakába tették a kötelet, mely megfeszült, kicsit pipiskednie kellett, hogy ne szorítsa el a nyakát. Az őrök rágyújtottak, beszélgettek. Mégsem jön el az őrnagy, állapította meg, az őrök csak szórakoznak, hogy még jobban megalázzák. Nem mindegy már? Szerette volna, ha Heinrich Schlegel ott áll előtte, azt akarta, hogy pillantásuk összefonódjon, hogy örökre a lelkébe égesse ennek a gyilkosnak egy halálraítélt ember tekintetét, hogy soha ne tudjon szabadulni tőle, soha ne felejtse el, ne hagyja aludni, ne hagyjon neki egyetlen nyugodt percet se.

Na, ez gyönge átok, hunyta le fáradtan szemét, az őrnagy számtalan embert megölt és megöletett, mit számít már egy zsidó?

Az őrök riadtan dobták el félig elszívott cigarettájukat, vállukra kapták fegyverüket, felsorakoztak a kivégzőhely előtt. Az őrnagy lépett ki az ajtón, fázósan húzta össze magán kabátját, nem is köszönt, felnézett a hokedlin ácsorgó férfire, aki vacogott, lába remegett.

– Terítsenek a vállára egy köpenyt – utasította az őröket. – Eljöttem, Isaac, pedig semmi kedvem sincs ehhez.

– Őrnagy úr, nekem sincs.

– Azt elhiszem – nevetett zavartan Schlegel. – Sajnálom, Isaac. Őszinte szívemből sajnálom. Örökké emlékezni fogok magára.

– Ettől meghatódtam, ám ez semmit se javít sorsomon. Vetessen le innen, adjon egy útlevelet Svájcba vagy Amerikába. Akkor elhiszem, hogy sajnálja.

– Nem tehetem, pedig szívem szerint megtenném.

– Van önnek szíve, őrnagy úr?

– Van, de az élet megkeményítette. Az ember nem adhatja fel az elveit azért, mert bizonyos pillanatokban hatnak rá az érzelmek.

– Ön is szolga, őrnagy úr, ön választotta, a háború és a pillanatnyi hatalom szolgája. És élvezi saját hatalmát is. Úgy gondolja, bármit megtehet.

– Nem, Isaac, nem tehetek meg bármit. Ha bármit megtehetnék, akkor ön már Amerika felé utazna.

– Az ember szándékai és tettei határozzák meg saját sorsát.

– A szándék soha nem írhatja felül a szabályokat.

– Téved, őrnagy úr, ha soha nem szegnénk meg szabályokat, akkor nem fejlődnénk, nem lenne változás. A gondolkodók, a bátrak, a szabályokat nem tisztelők viszik előre a világot.

– Nem tudom, Isaac, én csak egy apró fogaskerék vagyok a birodalom hatalmas gépezetében, akit könnyű lecserélni. Ha én nem végzem el a dolgomat, elvégzi más.

– Ne mentegesse magát őrnagy úr. Az értelmetlen parancs teljesítése nem menti fel bűnei alól.

– A parancsot teljesíteni kell, ez nem morális kérdés, hiszen katona vagyok.

– Értem, őrnagy úr. Mérnöknek biztosan jobb, mint katonának. Mérnökként teremt, katonaként rombol. Tudja, a gyűlölet olyan, mint a gyomnövény, ha nem irtja ki az ember, ellepi a földet, mindent elpusztít. A gyűlölet sosem teremt, csak öl. Tévedtünk, tévedtem, tévedett a világ, amikor azt gondolta, hogy értelmes beszéddel, szeretettel, együttérzéssel lehet a gyűlölet ellen küzdeni. Nem lehet. A gyűlölet ostoba és kegyetlen, keményen harcba kell szállni vele, fel kell égetni, elpusztítani, hogy írmagja se maradjon, mert tényleg olyan, mint a gyomnövény, kidugja fejét a rögök közül, aztán letarolja a földet.

– Lehet, hogy igaza van.

– Tudja, hogy mire mentem az igazammal.

– Tudom. Miért akarta, hogy itt legyek ma?

– Őrnagy úr, jobb az, ha van egy ismerős az ember mellett. Egyedül nem jó meghalni. Persze, sehogy nem jó meghalni. És hatni akarok a lelkiismeretére.

– Isaac, ez nem lelkiismereti kérdés. A világ most ilyen. Az erős dönt, a gyönge elpusztul.

– A világ mindig ilyen volt.

– Mindig.

– Őrnagy úr. Essünk túl rajta. Istenen kívül már nincs kit szeretnem. Ön talán szerencsésebb.

– Isaac, tényleg sajnálom – válaszolta komoran az őrnagy, feltette csillogó, fekete bőrcsizmába bújtatott lábát a viharvert hokedli szélére. – Akar még mondani valamit?

– Őrnagy úr, én már nem akarok mondani semmit. Majd Istennek kell beszámolni tetteiről.

– Értem.

Az őrnagy kirúgta az ülőalkalmatosságot a férfi lába alól. Mozdulatlanul bámulta, ahogy himbálózik a test, akár egy falióra ingája, kinyílik a férfi szája, teste megfeszül, még igyekszik némi levegőhöz jutni, kimered a szeme, aztán lassan becsukódik. A szabályokat nem lehet megszegni, a szabályok vezérlik az életet és a halált. Egy katona nem vizsgálhatja, hogy jók-e a szabályok, vagy sem. Egy katonának nem lehet lelke, mert akkor elveszíti a háborút. Lelke csak egy férjnek, egy apának lehet, és ő inkább férj és apa akart már lenni.

– Temessék el tisztességesen – mordult az őrökre. – Tekerjék be lepedőbe, és a köpennyel takarják be. – Jó ember volt, ezt megérdemli. Legalább ezt.

A cukrászda felé megy haza. Gerda süteményt kért tőle, krémest, azt a finom vaníliaízűt, melynek porcukor van a tetején. Parancsba adta, hogy egész hétvégén ne zavarja senki. Gyalog indult, egy ricsajozó nyilas csoportba botlott. Elhallgattak, amikor meglátták. Egy fiatal zsidó nőt ráncigáltak, nem volt rajta cipő, haja kibomlott, kócosan hullott a szemébe, szája felhasadt, a megszáradt vér fekete csíkban futott végig az állán.

– Őt magammal viszem – mutatott a rémült lányra.

– Bocsánatot kérek, őrnagy úr, de a Duna-partra visszük. Mocskos zsidó ribanc. Nem ajánlanám, hogy a lakásába engedje, veszélyes elem – szalutált idétlenül a csoport parancsnoka, aki nagyon jól beszélt németül. Nem volt idősebb huszonötnél, rövidre nyírt szőke haja ragyogott a napfényben, még sapkát sem viselt.

– Azt majd én eldöntöm – közölte határozottan Heinrich Schlegel. – Ketten vezessék, jöjjenek utánam. És adják vissza a cipőjét.

– Nincs nálunk a cipője. Két sarokkal arrébb levetettük vele.

– Akkor küldje el érte valamelyik katonáját.

– Igenis, őrnagy úr.

– Maga nagyon jól beszél németül.

– Nagyapám német volt, tőle tanultam, de én magyar vagyok – húzta ki magát.

– Rendben. Jelentkezzen hétfőn reggel a parancsnokságon, szükségem van egy jó tolmácsra. Schlegel őrnagy vagyok, hivatkozzon rám.

– Értettem, őrnagy úr! Heil Hitler! – csapta magasra karját a fiú, miközben társaira sandított.

Komoran, kemény léptekkel haladt, mögötte sietősen kapkodta lábát a zsidó lány és a két nyilas suhanc. Isaac egyszer azt mondta, a csillagokban mindent megírtak, múlt, jelen, jövő, aki olvasni tudja, az hatással lehet a világra. Úgy tűnik, csupa analfabéta él a földön, a világ pedig egyre elviselhetetlenebb, egyre kegyetlenebb. Isaac azt is mondta, hogy a jó irodalomnak teremtő ereje van, belekapaszkodik az ember szívébe, lelkébe, és aki minél többet olvas, annak egyre szebb lesz a világ, még egy zománcos bögre is, a nyikorgó ágy, a kutya a sarokban, a pattogó tűz a kemencében, a korbácsra és a fegyverekre nem lesz szüksége, könnyebb és szebb lesz tőle az élet, legyűrhető a fájdalom, elviselhetőbb a halál. Az előbb megmentett egy zsidó lányt a biztos haláltól, ám ettől nem érezte magát jobb embernek. Hamarosan vége a háborúnak. Veszítenek. Biztos volt benne. Ki tudja, mi lesz utána?

Belépett a cukrászda ajtaján, az apró csengő csilingelve hintázott az ajtó felett. Nem akart többé Isaacra, vagy ahogyan ő mondta, Izsákra gondolni, csak olvasni. A cukrászsegéd rémülten állt a pult mögött, szinte érezte félelmének szagát, amint gomolyogva összekeveredik a finom sütemények illatával.

– Friss a krémes?

– Igen, őrnagy úr – bólintott a fiú.

– Kérek nyolc darabot. És ne féljen annyira, remeg a keze, a végén még leborítja ezeket a finom süteményeket – a tálcával együtt – a földre.

– Értem, őrnagy úr. Igyekszem nem félni.

Fotó: Pinterest

Egy könyv – tőlem

Ma került fel a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalára az Egerváry József: Apróságok című kötet. Aprócska kötet, nem lehet a karácsonyfa alá tenni, mert csak a virtuális térben létezik, ám hátha lesz egy kis idő olvasgatni az ünnepek alatt.

Nagyon köszönöm Horák Andrea Kankalinnak az alapos lektorálást, valamint köszönet Pápay Eszternek a megtisztelő ajánlásért.

A kötet elérhető:

Apróságok / Egerváry József

https://mek.oszk.hu/23700/23741

Az öröklét ígérete

Hajnalban ébredt, pedig sosem szokott. Csak úgy. Magától. Semmi zaj. Még sötét volt kint, sűrű, igyekezett bemászni a redőny résein, de az ablaküveg útját állta. A benti sötétség vigyorgott. Venni akart egy nagy levegőt, de nem sikerült. Ismét megpróbálta. Döbbenten vette tudomásul, hogy nem lélegzik. Megnézte a pulzusát. A szíve sem vert már. Na, jól kezdődik ez a nap!, dohogott. Kikászálódott az ágyból, elvánszorgott a fürdőszobáig, pisilt, aztán megmosakodott, sok fogkrémmel és az elgyötört sörtéjű fogkefével a fogát is megmosta.

A konyhában főzött egy kávét. Kávé nélkül nem működött. A világnak is szüksége lenne egy kis feketére, hogy működjön. Intravénásan.

Jó reggelt, Csókossy úr! Szép napunk van ma – köszönt rá Dacsai Margó, aki már a járdát söprögette. Ő mindig korán ébredt. Amióta meghalt a férje, mindig hajnalban kelt. Azt mondta, fél aludni. Megértette a csinos hölgyet, csak a pasik gondolják úgy, hogy nincs mitől félni, legalábbis úgy csinálnak. Margó még mindig kívánatos asszonyka volt. Ötvennél nem lehetett több. Öröm volt látni, szívesen összebújt volna vele, de Margó semmi jelét nem adta annak, hogy neki is ilyen szándékai lennének. Egyelőre nem voltak szándékai, úgy tűnt, csak emlékei vannak, melyek ott tolongtak körülötte, éjjel és nappal, amikor meztelenül zuhanyozott, amikor belenézett a tükörbe, amikor kinyitotta a szekrényajtót, amikor megmozdultak volt férje ruhái.

Csikorgó gumikkal állt meg, átvágva a sűrű forgalmú úttesten, vele szemben, az emeletes házak oldalán óriásplakát virított, “NE PÖCSÖLJ SOKAT, RÖVID AZ ÉLET!”, közölte határozottan a szöveg; a betűk zöldből narancssárgára változtak, majd sötétkékre, miközben neki remegett keze, lába, egy kövér izzadtságcsepp pedig lusta nemtörődömséggel megindult homlokán, végiggördült az orrán, aztán orra hegyén hintázott kicsit, majd a halálba vetette magát. Ötvennel száguldott át a kereszteződésen, a STOP-tábla rémülten behunyta szemét; azon a kereszteződésen, amelyen eddig már – figyelmesen és megfontoltan – legalább hatezer-ötszáznegyvennyolcszor haladt keresztül.

Vén hülye! Majdnem elütött!, dohogott egy uszkár, megigazította fekete kalapját, megrázta elhanyagolt bundáját, fejét felszegve lépegetett tovább.

Csókossy Alfonz még mindig a kormányt markolta, azon gondolkodott, hogy léteznek-e védőangyalok?, netán csak a vakszerencse fogadta kegyeibe, hiszen roboghatott volna ott egy megpakolt kamion, mely fékezés nélkül gyűri maga alá őt apró autójával együtt. De nem robogott.

Otthon beállt a garázsba, aztán bement a lakásba, öntött magának egy kupica pálinkát, ám nem itta meg. Még mindig remegett a keze.

Néhány perc alatt megnyugodott. Hirtelen elhatározással lezuhanyozott, megborotválkozott, finom arcszeszt fújt magára, fehér inget, fekete nadrágot, fekete cipőt húzott, megkötötte kedvenc nyakkendőjét, mely a szivárvány színeiben pompázott. Elvigyorodott, az embernek olykor muszáj nonverbálisan is elmondani a véleményét a bolond világról.

Dacsai Margó épp akkor nyitotta ki az utcaajtót, amikor Csókossy csöngetni akart. De megijesztett!, nevette el magát a nő, kedvesen megsimogatta a férfi karját, aki még mindig nem tudott levegőt venni, erőlködött kicsit, aztán abban a pillanatban sikerült, amikor a nő finom ujjai bőréhez értek. Bocsánatot kérek, kedves Margó, szabadkozott az idős férfi, aki épp betöltötte a hatvanat, tehát még nem is volt annyira idős; sokan mondták, hogy jól tartja magát, hetvennél nem néz ki többnek. Drága Margó, de jó, hogy összefutottunk, meghívhatom egy fagylaltra? Drága Alfonz, az nagyon jó lenne, a legmegfelelőbb idő van a fagylaltozáshoz, egyébként is szeretek nyalakodni. Azt én is, biccentett örömmel Csókossy. Mindketten elpirultak.

Sétálgattak a cukrászda felé, Margónak be nem állt a szája; én szeretek korán kelni, közölte, én utálok, csóválta fejét Csókossy, az estéket jobban szeretem, mint a hajnalokat. Én fel tudnám ébreszteni hajnalban is, nézett rá Margó mosolyogva, aztán visszaalszunk még, nyolcig, fűzte hozzá.

Csókossy megfogta a nő kezét, úgy sétáltak tovább. Befordultak a sarkon, a park szélén, a fák lombkoronája alatt megbújt a plakát: “NE PÖCSÖLJ SOKAT, RÖVID AZ ÉLET!” Dacsai Margó és Csókossy összenéztek, majd hangos nevetésben törtek ki. Margó eper, málna és citrom fagylaltot kért, Csókossy barackot, vaníliát és csokoládét. Leültek a parkban egy padra, szorosan egymás mellé. Dacsai Margó finoman megcsókolta Csókossyt, sejtjeikben az elektronok felkapták fejüket, amikor az eper és málna íze keveredett a barackkal és a vaníliával. Az olyan felejthetetlennek tűnt, mintha abban a pillanatban kezdődött volna az öröklét, legalábbis az öröklét ígérete.

Fotó: Pinterest

A halőr

– Minden nő az enyém lesz, akit csak akarok, akit csak megkívánok! – vigyorgott a tükör előtt Kormos Lajos, marokra fogta ágaskodó farkát, mely nem volt nagyobb egy letört, vékonyka ágcsonknál. – Enyém lesz a tó, és a falu is. Minden az enyém lesz!

– Jaj, fiam, ne flangálj már állandóan meztelen, én az anyád vagyok!

– Nem tudsz kopogni? – förmedt rá a fiú. – Ez az én szobám.

Anyja vágott egy grimaszt, legyintett, aztán kihátrált az ajtón.

Az első kék fedelű kockás füzetet akkor nyitotta meg, amikor a horgásztónál kinevezték halőrnek.

– Lesz itt rend! – újságolta lelkesen otthon. – Vége az ingyen halnak, a folyamatos lopásnak, a tolvajoknak levágjuk a kezét! – közölte határozottan.

– Fiam, legyen eszed, ez egy kis falu, mindenki ismer mindenkit.

– Anyám, te ehhez nem értesz! – torkolta le anyját Kormos. – Fejlődni csak úgy lehet, ha megőrizzük értékeinket, befektetünk a jövőbe, merünk nagyot álmodni.

Kormosné Kocsorák Mariska komoran nézett egyetlen fiára. Huszonnégy éves, csinoska legény, bár kicsit alacsony, nagyapjára hasonlít, aki zömök, makacs ember volt, soha nem tűrt ellenvetést, mindennek úgy kellett történni, ahogyan ő kitalálta.

Kormosban tomboltak a hormonok, friss halőri bizonyítványával a kezében úgy érezte, övé a világ, ha a világ nem is, akkor a falu, ha a falu nem is, de a halastó mindenképpen, mert egy halőri állás felelősségteljes feladat. Nem úgy van az, kérem, hogy a horgász egyszerűen bedobja a csalival tűzdelt horgot, a hal ráharap, a horgász kifogja, és már viszi is haza a zsákmányt. No, nem ám! A zsákmányszerzésnek szigorú szabályai vannak, bármennyi pontyot, kárászt, csukát, amurt, harcsát a pecás kifoghat a gyönyörűen fodrozódó halastóból, bármennyi csalit aggathat a horgára, de tilos a beetetés, és legvégül csak kettő darab halat vihet haza, a többit vissza kell engedni a vízbe, ha tetszik ez neki, ha nem. Ez a szabály.

A halastó nem feneketlen kincsesbánya, bár erről nem volt teljesen meggyőződve, és ez a számára értelmezhetetlen gondolat képes volt elrontani egész napját. Dühödten lökte el magától az üres talicskát a domboldalon kacskaringózó keskeny úton, mely oldalára dőlve állt meg a csalitosban.

Kormos Lajos szigorú halőr volt, mindenkinek alaposan megmondta a magáét, akit csaláson, lopáson kapott, kíméletlenül elkobozta a halastó düledező kapujában a megrettent horgászoktól a pluszban kifogott, elmés trükkökkel táskában, gumicsizmában, kalapban és még ki tudná megmondani, miféle helyeken elrejtett halakat. Azonnal kiszabta a büntetést, az eltiltást, felfüggesztést, az örökös kizárást, amelyeket kék színű, kemény fedelű kockás füzetében adminisztrált, nehogy a későbbiekben hibát kövessen el. Ez a kockás füzet idővel aranyat ért, szinte a falu teljes lakossága szerepelt benne különféle címszavaknál, a horgászok, a nem horgászok, a támogatók, a nem támogatók, az ellenlábasok, a tavat szeretők, a horgászatot utálók, no, és persze mindennek a fordítottja is.

Kormos hamarosan kezdte magáénak érezni a tavat, benne a vizet, a vízbe hajló fűzfák ágait és leveleit, a halakat, a békákat, a nádast, a sást, azonban többet akart holmi érzésnél, többet, sokkal többet.

Gyorsan tekintélyt vívott ki magának, a halastó közgyűlés által választott vezetője, Pamlag Karcsi, a volt termelőszövetkezet nyugdíjas elnöke, gyakorló alkoholista mindig megveregette a vállát, amikor a tónál összefutottak.

– Csak így tovább, fiam! Sokra viheted még! – mondta szigorú tekintettel, és választ sem várva megindult a büfé felé.

Kormos egyetértett vele, lesz még ő Gödönyén valaki, még az is lehet, hogy a falu első embere, tán még szobrot is állít majd neki az utókor. Este otthon kinyitotta a kék színű, kemény fedelű kockás füzetet, és átolvasta az összes bejegyzést.

Másnaptól mintha megváltozott volna a fiatal férfi, előzékenyen, udvariasan diskurált a horgászokkal, figyelmét a halastó közgyűlésének tagjaira koncentrálta; Hájas Zolinak, a történelemtanárnak három féldeci barackpálinkát fizetett a büfében, Csesznek Albertnek, a művelődési ház vezetőjének segédkezett a halpucolásban, Vadas Ádámnak, a futballklub edzőjének megveregette a vállát a kapunál, mosolyogva elengedte, amikor a szatyrában három csukát és két pontyot talált.

– Úgy is döglöttek már! Vidd csak el őket! – vigyorgott vesébe hatoló pillantással.

A füzetbe minden apró részlet bekerült:

– Kónyad Gáspár, asztalos, két kifogott csuka eltulajdonítási kísérlete – fél évre kitiltva

– Seprős Ármin, vasutas, egy ponty, egy busa – fél évre kitiltva

– Bendek Gusztáv, tanár, két ponty – figyelmeztetve (iskolai osztálytárs)

– Hadas Gerzson, közterület-felügyelő, három ponty – figyelmeztetve (nem árt vele jóban lenni!)

– Priczek Jenő, három csuka, egy ponty – figyelmeztetve (iskolai osztálytárs).

A tó a jövő, a mi jövőnk, mert benne foglaltatik múltunk, jelenünk és jövőnk! Tenni kell a tóért, megőrizni, védelmezni, megújítani, hogy még unokáink is ülhessenek a partján, még ők is bedobhassák a horgot, mert most nincs teljesen jól minden! Tennünk kell valamit, nekünk is meg kell újulnunk, mert ha nem leszünk rá képesek, elkótyavetyéljük a jövőt! Új elnök kell, Karcsi bácsi felett már eljárt az idő, új szelek fújnak, már nem elég a csodára várni, a csodát meg kell teremteni! – hangoztatta faluszerte és a büfé előtt, egy-két pálinka mellett, komolynak látszó magánbeszélgetésekben.

Azon a forró, augusztus végi közgyűlésen elnökké választották. Pamlag Karcsi, a régi elnök nem gratulált neki, pillantást sem vetett rá, köszönés nélkül sétált el mellette. Egyetlen szavazatot sem kapott. Méltósággal vette tudomásul, de többé nem tette be lábát a horgásztóhoz.

Az új elnök vehemensen látott neki feladatainak. Kitakaríttatta a tavat körülölelő erdőt, sétáló utakat vágatott, díszes padokat raktak ki az ösvények mentén, úgy tűnt, a vízpartig futó dombokon mindig frissen van nyírva a fű. A kockás füzetben gyűltek a bejegyzések.

Kormos jó gazdának bizonyult, híre ment a kiglancolt kis falusi halastónak, egyre több osztrák pecás járt át hozzájuk a közeli Ausztriából.

Vityeki bácsi ült a padon, cigarettázott, a seprűt és a gereblyét nekitámasztotta a pad hátuljának. Az új elnök csípőre tett kézzel állt meg előtte.

– Vityeki bácsi, ez munkahely. És nem lehet mindenhol cigarettázni. Ismeri a szabályt.

– Hallottam már róla – bólintott az öreg. Rezzenetlen tekintettel bámult a fiatalemberre.

– Akkor?

– Nincs akkor. Elszívom a cigarettámat, aztán folytatom a munkát.

– Ne a vendégek előtt ücsörögjön. Menjen a szerszámtároló mögé, vagy ahová akar. Ezt nem tűröm.

– Ne tűrjed – vonta meg vállát az idős férfi.

Kormos nem szólt semmit, sarkon fordult. Vityeki bácsi régen nagyapja barátja volt. De nagyapja nem élt már. Nincsenek szerzett jogok többé. Örökös jogok főleg nincsenek. Vityeki Frigyes neve mellé egy piros kérdőjel került, vastagon átírva.

A kék fedelű kockás füzet lassan megtelt, a horgászegyesület valamennyi tagjáról szerepelt benne bejegyzés, de még a vendégekről is, a falu szinte összes lakójáról. A fiú fejében tökéletesen rendszerezve jelentek meg az információk, a kapcsolatok, az „erős” emberek, a jelentéktelenek, a befolyásolhatók, a kötözködők és az okoskodók.

Közeledtek az önkormányzati választások, Kormos is jelöltette magát polgármesternek. A tónak híre ment a környéken, a falusiak alig győzték elszállásolni a tömegesen érkező osztrák, német pecásokat. Régen ősszel megállt az élet a faluban, ám most téli horgászatokat is rendeztek, a művelődési házban gasztronómiai esteket, utána táncos mulatságokat.

– A polgármesteri hivatalnak nem nagyon van pénze – csóválta meg fejét Keravács Zakariás, a polgármester –, de tetszik nekem a talpraesettséged, az elképzeléseid, százezret talán ki tudunk szorítani. Majd értesítelek.

– Az is valami, köszönöm – bólintott Kormos. Hazafelé menet megállapította, hogy Keravács alkalmatlan polgármesternek, csak a saját embereit támogatja. Kék fedelű kockás füzetébe, már a másodikba, újabb bejegyzések kerültek. Napokig bújta a falu költségvetését, a képviselő-testületi ülések jegyzőkönyveit.

A horgásztó szépült, megmozdult a falu, új kerítést építettek, új padok, kiülők, bungalók készültek, a messzebbről érkező vendégek már szálláshelyet is találtak a tó partján. A halastó tényleg megszépült, egyre több osztrák horgász töltötte ott idejét, költötte pénzét. Kormos Lajos minden reggel büszkén sétált körbe birodalmában, Vityeki bácsin kívül nem mert szólni senki, ha nem tetszett valami, az eredmények a fiatal elnököt igazolták, egyre több falusinak adott munkát a halastó.

– Hetente kétszer, Vityeki bácsi! Vagy kirúgom! – fenyegette meg az öreget Kormos. – Ha lesz pénzünk, veszünk fűnyíró traktort, de addig tologassa csak a meglévő fűnyírót. Belefér az idejébe.

Az öreg a bajusza alatt morgott valamit, nem lehetett érteni, aztán megfordult, elindult a szerszámos kamra felé.

Az őszi önkormányzati választásokat is Kormos nyerte, már majdnem betelt a harmadik kék fedelű kockás füzet, minden este átolvasta az összes bejegyzést. Keravács megfenyegette, meg fogja buktatni, egy siheder, egy ilyen kis takonypóc nem fogja kiebrudalni kényelmes polgármesteri székéből, erre mérget vehet.

Kormos egy fotót nyomott az orra alá, melyen Keravács és a szeretője a soproni strand medencéjében csókolózott. Vérben forgó szemekkel bámulta a fotót, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Kormos megveregette a vállát, aztán kitessékelte a polgármesteri irodából.

Elégedetten feszített a volt polgármester irodájában. Tetszett neki a bőr forgószék, a faragott íróasztal. Jucikát, az ötven körüli titkárnőt másnap áthelyezte az adócsoporthoz. Öreg és csúnya. Neki egy fiatal lány kell. Eszter. Igen Eszter. Már régen kinézte magának. Nagyon szép lány, Kosaras Demeter, a kocsmáros lánya.

Gödönye néhány hónapon belül átalakult, az új polgármester egymás után nevezte ki a közintézmények élére egykori osztálytársait, Priczek Jenő lett a jegyző, alacsony, vörös hajú, csenevész férfi, akinek mindig is vágott az esze.

– Az emberekkel el kell hitetni, hogy értük dolgozunk. Néha adni kell nekik, hogy utána legyen mit duplán visszavenni – közölte hidegen. Demeter Anna, a hivatal újdonsült gazdasági vezetője bőszen bólogatott. Már az iskolában is tetszett neki Priczek, de sosem mert közelíteni hozzá, arról pedig fogalma sem volt, hogy a fiú meleg, Demeter Anna pedig alulról súrolta a száz kilót.

– Amit a papír elbír, az mind rendben van – mosolygott a jegyzőre. Priczek nem viszonozta a mosolyt, gondolkodott.

– Sokkal több pénzre van szükségünk! – dörzsölte össze tenyerét. – Pályázni fogunk. Mindenre!

– Jól van, gyerekek, dolgozzatok, meglesz a jutalom – vigyorgott Kormos. – Én akarok egy komolyabb autót, Anna, nézd meg, hogy van-e rá pénz, és mikor rendelhetem meg.

– Eszterke, édesem, mikor leszel már az enyém? – kérdezte a polgármester a csinos, fiatal hölgyet, aki elé tolta a dossziét.

– Itt írd alá – mutatott a lap aljára –, én a titkárnőd vagyok, nem a szeretőd.

– A kettő szinte együtt jár – vigyorgott Kormos.

– Nincs benne a munkaköri leírásomban.

– Beletesszük. Azon ne múljék.

– Egy frászt! – rázta meg fejét Eszter.

– Tisztelt hölgyeim és uraim! – kezdte ünnepi beszédét a fiatal polgármester. – Nekünk céljaink vannak az élettel, olyan nemes céljaink, melyeket mindenáron megvalósítunk, még akkor is, ha vannak ágálók, köpködők, ha vannak olyanok, akik akadályokat gördítenek is elénk. Ők azok, akik itt maradtak a múltból, akik még mindig meg akarják mondani, hogy nekünk mi a jó, akik korlátozni akarnak jogainkban! Ezt nem tűrhetjük! Ők az ellenségeink, a falu ellenségei, a fejlődés ellenségei! Megígérhetem önöknek, amíg én leszek a polgármester, minden erőmmel, minden eszközzel küzdeni fogok ellenük. Ehhez kérem az önök támogatását!

Az a közel száz falusi, akit meghívtak a karácsonyi ünnepségre, felállva tapsolt. A listát Priczek állította össze, „lojális támogatók” volt a címe, vállalkozók, cégvezetők, magasabb kapcsolatokkal bíró személyek, a helyi plébános, a lelkes aktivisták, valamint kigyúrt focidrukkerek, akik rendfenntartásra és rendbontásra is bevethetők voltak, ahogy a helyzet épp megkívánta.

A polgármesteri hivatal dísztermében a terített asztalok roskadoztak a feltálalt ételektől és italoktól, a meghívottak nem voltak szégyenlősek, tömték magukba a libamájat, a szarvasgombás húsokat, a kaviárt, folyt a whisky és a pezsgő. Kormosnak mindenkihez volt egy-két jó szava, mosolyogva sétált körbe, a közönség pedig hálásnak mutatkozott.

Lassan kiépült a rendszer, sok támogatót szereztek, nem csak a faluból, Priczek és Demeter Anna jól végezte a dolgát, a pályázatokból dőlt a pénz, látszólag fejlődött a falu, a főutak, a hivatal, az iskola, a templom megújult, a halastóhoz már nem csak osztrákok jártak, hanem németek, csehek, svájciak, sőt, belgák, hollandok is.

Kormos elégedett volt művével, egyre ritkábban forgatta a kék fedelű kockás füzeteket, csak ritkán olvasott bele egyikbe, másikba, amikor gondja támadt.

– Negyven százalék tisztán visszajön. Az mind a miénk – vigyorgott Priczek. – A Bahamákra fogok költözni.

– A fele az enyém, a többin osztozhattok. Már az elején megállapodtunk – húzta fel szemöldökét Kormos.

– Igen, tudom. Úgy is történik. Svájcban van a pénzed, és a gyémántok is. Szólok, ha le kell lépni.

– Én nem akarok lelépni. Én vagyok itt a király, vagy inkább az Isten. Élet és halál ura vagyok – nevetett Kormos.

– Ezzel én nem viccelnék – nézett rá rosszallóan Demeter Anna. – A falu lakóinak többsége elégedetlen. A közmunkáért kapott bér kevés. Juhos Laci hajtja őket, igyekszik befogni a szájukat, de megy a zúgolódás.

– Nem baj, hadd zúgolódjanak, a népnek az a dolga.

– Ne vessünk nekik valamit? Holnapután karácsony lesz – vetette közbe Priczek.

– Jól van. Állítsatok össze csomagokat. Élelmiszert, édességet, ahol van gyerek, kerüljön bele valamilyen olcsó játék is. De ne vigyétek túlzásba.

A karácsonyi mise után Kemenes atya megállította Kormost.

– Bocsásson meg, polgármester úr, szánna rám néhány percet?

– Hogyne, atyám.

– Nem akarom zavarni, tudom, hogy milyen sokat tett a faluért, új sportcsarnok, focipálya, a templomot is felújíttatta.

– Akkor mi a baj, atyám?

– Tudja, kedves polgármester úr, az emberek többsége egyre nehezebben él meg. Kevés a fizetés.

– Minden törvény szerint van. És nincs is több rá! – fakadt ki Kormos.

– Tudom, hogy nem egyszerű, nehéz lehet egy ilyen falut kormányozni, de sok lett a gazdag ember, ám még több a szegény.

– És mit csináljak? Vegyem el a gazdagoktól, adjam a szegényeknek? Ki vagyok én ön szerint, atyám, Robin Hood?

– Nem, dehogy, ne értsen félre, csak aggódom, félek, hogy lázadás tör ki, az emberek tüntetni fognak.

– Tüntessenek! Joguk van hozzá. Majd este hazamennek.

– Annak soha nincs jó vége, ha az emberek zúgolódnak.

– Atyám! – ragadta meg Kormos a pap reverendáját. – Megszépült a temploma. Megkapta az iskolát is. Tudom, hogy az egyedülálló öregeket rábeszéli, hogy hagyják házukat az egyházra, aztán – érdekes módon – minden ingatlan az ön testvére, és nem az egyház nevére kerül. Sosem tettem szóvá. Csak annyit kértem, ön Isten szolgája, hallgatnak önre az emberek. A hit csodákra képes, és minden eszköz az ön kezében van, hogy lecsillapítsa az embereket. Ért engem, atyám?

– Teljesen, polgármester úr. Teljesen.

Néhány pillanatig szúrósan nézett az atya szemébe, aztán kiviharzott a templomból. A pap nagyot sóhajtva törölte le homlokáról az izzadtságcseppeket.

Este otthon Kormos elővette a kockás füzeteket. Nem értette, mi a baj, senkit nem hagytak magára, senkit nem hagytak az út szélén, a munkanélkülieknek is biztosítottak közmunkát, csak úgy ragyog a falu a tisztaságtól. Rend van, csönd van, nyugalom van. Mit akarnak még? Persze, tudja, azok lázítanak, akik nem a faluban dolgoznak, hanem átjárnak más településekre, nekik semmi sem jó. Lázadoznak a tervezett futballstadion ellen, de miért is? A sport hasznos a fiataloknak. És neki is hasznos, vigyorodott el. Azt mondják, nincsenek jelentős beruházások, nincsenek új munkahelyek. Nincsenek. Folytattak tárgyalásokat, de ezek az idióta kapitalisták nem értik meg, hogy nálunk másképp mennek a dolgok. Csak a számokról és a hatékonyságról, a képzettségről dumáltak, de azt nem akarták tudomásul venni, hogy a jóindulatnak, az együttműködésnek, a szándéknak is ára van. Betelepülnek Gödönyére, aztán majd ők akarják megmondani, hogy hogyan kell irányítani a falut, az embereket. Na, azt már nem! Elmúltak azok az idők, öntudatra ébredtek, feltámadt a szittya erő, olyan, mint a forgószél, senki és semmi nem állíthatja meg! Csak hozzák a lóvét, szórakozzanak, költsenek náluk, abból is jól megél majd a falu. És ő is.

Ismét közeledtek az önkormányzati választások. Biztos volt abban, hogy újraválasztják.

– Beszélnünk kell! – ragadta meg karját a hivatal folyosóján Priczek.

– Valami gond van?

– Igen, baj van. Össze kell pakolnunk, el kell tűnnünk.

– Normális vagy? Tegnap költöztem be az új házamba. A falu legszebb háza.

– Lajos, vedd komolyan, amit mondok. Felsőbb körökből szóltak, hogy szemet szúrt a falu, bár én azt gondolom, valaki felnyomott bennünket, aki kimaradt a jóból.

– Elkapjuk. Elintézzük – emelte magasra mutatóujját Kormos. – Velünk senki sem packázhat!

– Lajos. Értsd meg, a helyzet veszélyes, nagyot bukhatunk.

– Jenő, ne majrézz, megoldjuk ezt is, mint mindent.

– Nem fogod fel, te barom, hogy itt a játék vége?

– Nem, nem lesz itt a vége, hidd el nekem. Én vagyok itt a király, vagy mondhatnám, hogy maga az Isten. Ezt senki nem veszi el tőlünk! Erre megesküszöm!

– Figyelj, én osztálytársad voltam, együtt vittük végig ezt a bulit, de cellatársad nem akarok lenni – közölte hűvösen Priczek. – Én már összepakoltam.

Kormos dühösen legyintett, beült a szolgálati Audijába, kihajtott a halastóhoz. A tó mindig megnyugtatta, ott tudott gondolkodni. Az egyik bungaló az övé volt. Ott tartott minden fontos dolgot. Csak neki volt kulcsa a faházhoz. Nekitámasztotta hátát a vaskos fagerendáknak. Most kezdődhetne az élet, mordult fel, nem, nem vehetnek el tőle semmit. Priczek mindent „lepapírosozott”. Jogilag minden rendben van. Senki sem köthet beléjük.

Lassan beesteledett. Váratlanul megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Demeter Anna nevét olvasta. Nem volt kedve beszélni vele, de csak meggondolta magát. Anna síron túli hangon szólalt meg. Lassan, megfontoltan. Azt mondta, menjen be a hivatalba. Nagyon fontos. Priczeknek igaza lehet. Talán már ott vannak a rendőrök.

Zuhogni kezdett az eső. Keresett egy nagy utazótáskát, a titkos iratokat, belegyömöszölte. Még négy táska lett tele a cuccaival. Ki sem tudja vinni egyszerre a kocsiig. A bungaló oldalának támasztva talált egy talicskát. Az öreg Vityeki műve, dohogott, nem vitte a helyére, de kapóra jött. Villámlott, ömlött az eső. A talicskára dobálta a táskákat, a tópart melletti sétányon elindult a kapu felé, olyan gyorsan, amennyire csak tudott. Az egyik kanyarban lecsúszott a lába a térköves útról, a talicska megbillent, lába belesüppedt a saras, vizes fűbe. Kificamította a bokáját. A fájdalomtól felordított. Igyekezett lábra állni, de képtelen volt rá, mintha csak kést forgattak volna lábfejében. Erőtlenül hanyatlott a fűre, az erős fényű lámpa alatt feküdt.

– No, csak nem, fiatalúr? – magasodott fölé Vityeki bácsi. – Mi volt ilyen sürgős, hogy az esőben talicskát ragadj? Még sosem láttalak dolgozni.

– Jaj, de jó, hogy itt van, Vityeki bácsi. Kificamítottam a bokámat, nem tudok elvergődni a kocsimig. Ezeket az iratokat sürgősen be kell vinnem a hivatalba – könyörgött a fájdalomtól eltorzult arccal Kormos.

– Aztán miféle iratok ezek? Mit keresnek itt? – csodálkozott az öreg. Az egyik táska cipzárját széthúzta, kivett belőle egy műanyag szobrot.

– Ahhoz semmi köze! – mordult fel Kormos. – Inkább segítsen.

– KORMOS LAJOS POLGÁRMESTER ÚRNAK, A GÖDÖNYEI SAKKSZAKKÖR LEGKIVÁLÓBB STRATÉGÁJÁNAK – olvasta hangosan az öreg.

– Tegye le azonnal! – ordított rá a férfi.

– Nofene, te tudsz sakkozni? – vigyorgott az öreg, aztán egy laza mozdulattal a tóba hajította a diszkoszvetőt ábrázoló műanyag szobrocskát, mely néhány pillanatig a tó vizén hintázott, majd elsüllyedt.

– Semmi köze hozzá! Azokban a táskákban minden az enyém! Hogy merészelte beledobni a vízbe, maga vén hülye! – dühöngött a polgármester.

– KORMOS LAJOS POLGÁRMESTER ÚRNAK, A GÖDÖNYEI SZÉPSÉGVERSENY LEGSÁRMOSABB ZSŰRITAGJÁNAK – folytatta a felolvasást Vityeki bácsi. Hangosan felröhögött, szívből jövőn, néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. – Szóval, te kis seggdugasz, te vagy a legsármosabb? A népeknek tényleg elment az eszük – jegyezte meg, miközben a műanyag, arany színű nőt ábrázoló díjat a vízbe hajította.

– Az az életem, Vityeki bácsi, ne dobálja be a vízbe! – könyörgött megsemmisülve Kormos.

– Ha ez az életed, akkor keress másikat – dohogott az idős férfi. – KORMOS LAJOS POLGÁRMESTER ÚRNAK, A GÖDÖNYEI FUTBALLCSAPAT LEGKIVÁLÓBB TÁMADÓJÁNAK – betűzte lassan a halastó gondnoka. – Te gyerek, nagyapád forog a sírjában. Ő nagyon rendes ember volt, de te a körme alatti piszokkal sem érsz fel.

Felnyalábolta a táskát, valamennyi műanyag díjacskát belezúdította a tóba. Kormos feljajdult, aztán csak feküdt mozdulatlanul a füvön, a zuhogó esőben. Úgy érezte, szíve jéggé fagyott, már nem is dobog. Menekülne, de nem tud.

– Tudod, fiam, te nagy szemfényvesztő vagy.

– Én a tóért, a faluért dolgoztam! – csattant fel Kormos. – Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen.

– És jó lett?

– Jó lett.

– Egy frászt lett jó! – toppantott Vityeki bácsi. – A négyezer falusiból talán százan jártak jól veled, a többiek egyik napról a másikra élnek. Persze, nem te vagy a hibás. te csak egy ügyes csibész vagy a haverjaiddal együtt, meggazdagodtál, az orránál fogva vezetted a népeket kacifántos beszédeddel, egymásnak ugrasztottad őket, magadhoz ragadtad a hatalmat, de nem tudtad igazán, hogy mit kezdj vele. Annyira nem voltál okos, hogy megértsd, mindenkit nem lehet eltiporni, nem lehet a sárba nyomni.

– Én nem bántottam senkit! – kelt ki magából Kormos.

– Te nem. Megtették helyetted a csicskásaid. Soroljam a neveket, akiket kirúgtál a hivatalból, az iskolából, a könyvtárból? Azokat távolíttattad el, akik értettek a szakmájukhoz, hivatásukhoz, helyettük a hozzád lojális falusiak kerültek a helyükre, akik soha nem kérdőjelezték meg a döntéseidet, akik vakon bólogattak. Nem csak te vagy a hibás, fiam, hanem azok, akik ezekkel a nyamvadt műanyag díjakkal elhitették veled, hogy te vagy a király, akik anyagi előnyökért, állásféltésből bólogattak neked reggeltől estig. De te nem csak király akartál lenni, hanem Isten, az viszont még nem sok embernek sikerült, legalábbis én egyet sem ismerek.

– Én jót tettem a faluval! – ordította Kormos. – Megköszönhetnék, de nyilván valaki feljelentett, mocskos árulóvá vált, most romba dönti, amit felépítettünk.

– Tévedsz. Ismét tévedsz. Attól, hogy valaki nem ért veled egyet, hogy nem méltányolja a módszereidet, nem része a te hűbéri rendszerednek, attól még lehet rendes ember, még akarhat jót a falunak.

– Jól csináltam, én voltam az egyetlen alkalmas ember, aki a falut felemelhette. És fel is emeltem.

– Jól csináltad. Közben néhányan meggazdagodtatok, a többség pedig lecsúszott. Kaptál esélyt, hogy elismerjenek, tiszteljenek és szeressenek, de nem éltél vele, a tiszteletet, a szeretetet ki kell érdemelni, azt kikövetelni nem lehet.

– Megtudom, hogy ki volt az áruló, ki volt a szemét besúgó, kicsinálom, megígérem! – sziszegte dühösen és elkeseredetten Kormos.

– Te már senkit sem fogsz kicsinálni, fiam, már elveszítetted a hatalmadat, a faluban futótűzként terjedt délután, hogy hamarosan jönnek érted a rendőrök.

– Ne legyen ebben olyan biztos, mindent papírral tudok igazolni, semmit sem fognak találni.

– Priczek barátod már meglépett. Láttam délután, amint pakolta a bőröndöket, táskákat az autójába. Csikorgó kerekekkel indult a háza elől.

– Nem, engem sosem hagynak el a barátaim! Én tettem naggyá őket.

– Te csak bűnrészessé tetted őket. Mindent elvesznek majd tőletek. Semmitek sem marad, csak a rabruha, a cella négy szürke fala, az őrök lépteinek monoton koppanása.

– Maga egy vén bolond. Semmit nem ért a világból.

– Lehetséges, hogy én már vén bolond vagyok, de Eszter még fiatal. Az utóbbi időben sokat segítettem neki fénymásolni mindenféle papírokat.

– Eszter? Az lehetetlen, hiszen szeretem. Odavettem magam mellé. Azt akartam, hogy legyen a feleségem – felelte döbbenten Kormos.

– Magad mellé vetted, de gyorsan ráébredt, hogy ti nagy gazemberek vagytok. Neki köszönheted, hogy hamarosan csattan csuklódon a bilincs, úgyhogy megtanulhatsz végre rendesen imádkozni a pap barátoddal együtt.

– Nem a barátom – közölte komoran Kormos. – Talán tényleg nincsenek barátaim, csak szövetségeseim voltak. És álmaink, melyeket majdnem sikerült megvalósítani.

– És az emberek álmával mi van? – csattant fel Vityeki bácsi.

– Mindenki álmodja a maga álmait! És tegyen érte – vetette oda Kormos. Jól van, fiam. Ahogy gondolod. Úgy látom, megérkeztek a rendőrök. Én visszatolom ezt a talicskát a helyére. Aztán hazamegyek. Iszom egy pohár bort. Holnap korán kelek, horgászni akarok. Harcsapaprikást kívánok. A hétvégén pihenek, hétfőn pedig leszedem a horgásztó kapujáról a táblát, melyen az áll: Kormos-tó! Mert többé már nem az.

Fotó: szallas.hu

Úgy is

– Ez az én léghajóm. Én építettem. Megvéd mindentől. Téged beengedlek. Csak az álmok vannak, azok maradtak, pszichedelikus álmok, mintha LSD-t szednél, repülés, egy léghajóval, kiszabadulsz, és nevetsz, mint még soha. Ugye, érted?

– Értem. Én félek a magasban. Tériszonyom van.

– Nekem emberiszonyom. Ezért repülök. A magasból olyanok, akár a hangyák, ha akarnám, eltaposhatnám mindet a cipőmmel. De nem akarom. Jó ember vagyok, azt hiszem.

– Tegnap vettem egy új ruhát. Anyám jutott eszembe. Egy kalap is járt hozzá, nagykarimájú, hófehér, rajta egy bíbor szalaggal, mely hátul egészen hosszan lelógott. Jól áll nekem az a ruha, kiadja az alakomat, a melleimet kiemeli. Hátha szeret majd valaki.

– Én szeretlek. Te vagy az én lekváros kenyerem, baracklekváros.

– Te léghajós vagy, téged másfelé fúj a szél. Nem ölelhetlek, ha én nem akarok léghajós lenni. A szemedben sötétség van. Én fényt akarok.

– Sötét van belül, az összes gyertyát elfújták már, módszeresen, gyűlöletből.

– Ne mondd ezt, nem mindenki gyűlöl.

– Nem mindenki. Nagyapámat Auschwitzban elégették. Pedig csak félig volt zsidó.

– Az én nagyapám az Andrássy úton halt meg. A verésbe. Leszakadt a veséje, azt mondta anyám.

– Sötétség van bennem. De ha repülök a léghajómmal, akkor nincs.

– Nincs is léghajód!

– De van. Én építettem. Megvéd mindentől.

– Hátha szeret majd valaki.

– Engem?

– Téged is.

– Te nem?

– Kicsit. De én utálok repülni. Azt szeretem, ha szeretnek. Ha ölelnek.

– Én tudnálak szeretni. Akkor visszajönne a fény a szemembe.

– Akkor már késő. Most kell.

– Minden most kell, azonnal?

– Igen. Nincs elég idő várni. Abba belehalunk.

– Úgy is belehalunk. Úgy is, de legalább ne kelljen várni.

Fotó: Pinterest

Abban a pillanatban

Este sokáig forgolódott az ágyban, apja ismét berúgott, megverte a kicsiket; amikor anyja hazaért a munkából, az öreg már hortyogva aludt a tévé előtt. Muszáj volt megölelni, mielőtt visszabújt az ágyba.

– Apád megint hülye volt? – kérdezte anyja, de nem is várt választ. A fiú látta sötét szemeiben a szomorúságot, mely gyönyörű, csillogó, fekete bársonylepelként takarta be életüket, igyekezett elrejteni a valóságot, hogy megvédje gyerekeit. Úgy érezte, lassan elfogy az ereje. – Azért költöztünk ide, hogy könnyebben találjon ő is munkahelyet, de úgy látom, nem is akar dolgozni.

Megölelte legnagyobb gyerekét, nem akarta, hogy lássa szemeiben a könnyeket, neki sem könnyű, nem szerette volna gondjainak terhét a vállára rakni.

– Sipirc aludni, te, tizenkét éves! – simogatta meg szeretettel a fiú arcát. – Gyerünk, gyerünk, mert ha holnap az iskolában alszol, annak nem lesz jó vége! – nevetett. Korsós Dani imádta ezt a nevetést, mintha az örvénylő, táncoló hangok kisöpörték volna lelkéből a titkos fájdalmakat és félelmeket.

– Anya, ha nem lennék cigány, könnyebb lenne – súgta anyja fülébe, aki meglepődve tolta el magától, hosszan, szigorúan nézett a szemébe.

– Lázas vagy, te, gyerek? – kérdezte, finom kezét a fiú homlokára tapasztotta, nem mozdult. – Nem vagy lázas, csak bolondgombát ettél. Csak félig vagy cigány, félig fehér vagy. Csak apád cigány, én nem.

– Azt álmodtam, hogy gitároztam. Közönség előtt. És énekeltem. Ujjaim futottak a húrokon, megtapsoltak, fények is voltak, és mindenki szeretett.

– Jaj, édes gyerekem, megölsz engem – szontyolodott el anyja. – Ételre is alig van pénzünk, ha akarnék sem tudnék neked gitárt venni. Egyébként sem tudsz gitározni.

– De, tudok – hajtotta le fejét a fiú.

– Próbáltad már?

– Nem. Soha. De tudom, hogy jól menne. Hallom a szívemben, a lelkemben a hangokat.

Gömöri tanár úr tenyere a tanári asztalon csattant, néhány pillanatig nem mozdult, az osztályt fürkészte.

– Mint tudjátok, holnap egy híres ember látogatja meg iskolánkat, aki valamikor diákként ezeket a padokat koptatta. Világhírű író. Nem akarok bajt. Gerdás, Kolcsak, érthető vagyok? Korsós, te is húzd be füled, farkad. Két hónapja vagy itt, de már háromszor jártunk az igazgatónál. Nem akarok bajt. Akivel holnap valami gond lesz, a tanév végéig büntetésben fog tespedni, és megígérhetem, azt is megbánja, hogy megszületett, mert úgy fogja érezni, mintha a Towerbe zártam volna!

Egész délután próbáltak, verseket szavaltak, táncoltak, a kórus énekelt, Gerdás Zoli és Kolcsak Gergő gitározott, Mizen Fanni énekelt. Danit csak azért hívta el Gömöri tanár úr, hogy segítsen cipelni a színpadi berendezéseket, a díszletet, a hangfalakat. Élvezte a műsort, elámultan nézte és hallgatta őket, falun, ahonnan nem olyan régen költöztek a városba, sosem volt ilyen felhajtás. Megállapította, a fiúk nem igazán ügyes zenészek.

Porcsok tanárnő negyedóra szünetet rendelt, mindenkit kizavart az udvarra levegőzni, ő azonnal rágyújtott, az igazgatóval pusmogtak a bejárattól nem messze. Dani nem ment ki az épületből, beosont az öltözőbe, ott feküdt a padon Gerdás Zoli gitárja. Óvatosan felemelte, óvatosan a combjára ültette, ujjait a húrokra helyezte. A zene életre kelt, először mint egy lágy fuvallat, bátortalan, álmos hajnali madárcsicsergés, aztán akár az erős szívdobogás, a vér lüktetése, a lábak dobogása. Hosszan, mélyen szívta be, fújta ki a levegőt, a lágy dallamok lüktető ritmusára, úgy érezte, ujjai, teste összeforrtak a gitárral, megdöbbentette, hogy mily könnyedén pengeti a húrokat, mily lazán és könnyedén találja meg az akkordokat. Könnyes lett a szeme a gyönyörűségtől. Egy erős kéz markolta meg a gitár nyakát, a hangok egy tompa puffanással darabokra törték a pillanatot; Gerdás Zoli dühösen nézett a szemébe.

– Te mocsok cigány, el akartad lopni a gitáromat! Tudom.

– Nem, dehogy, csak kipróbáltam, még soha nem gitároztam. Nekem nincs – tiltakozott szégyenkezve Dani, és már nyújtotta is vissza a hangszert tulajdonosának. Gerdás elvette a gitárt, a mellette álló Kolcsak Gergő ökle akkor csattant az arcán, közvetlen a szeme alatt. Fel akart pattanni a padról, elrohanni, ki a világból, de megszédült, térdre rogyott, Gerdás Zoli a mellkasába rúgott. Égő fájdalmat érzett, melyről nem tudta eldönteni, hogy valós sérülés miatt lehet, vagy csak a lelkét öntötte el a tüzes láva, mely fortyogva haladt szíve felé, dühöt és keserűséget lehelt, gyilkos indulatot szült.

Gömöri tanár úr lépett az öltözőbe, hajánál fogva felrántotta Danit a padlóról, el sem engedte, nagy léptekkel kirángatta a folyosóra, egyenesen az igazgatói iroda felé tartottak.

– Én megmondtam, ez egyházi iskola, semmi keresnivalójuk itt a cigány kölyköknek, mert csak a baj van velük, de rám sosem hallgat senki – morogta félhangosan. Megálltak az igazgatói iroda előtt, gondolkodott, aztán elengedte a fiú haját. – Menj haza, ne is lássalak. Majd holnap megbeszéljük.

– Tanár úr, semmi rosszat nem csináltam. Én félig fehér vagyok – nézett szemébe Dani.

– Jól van, menj haza, ne legyen ma már több balhé – felelte Gömöri tanár úr. – Én pedig félig fekete vagyok – dörmögte halkan, de ezt senki nem hallotta.

Az aulában egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyian voltak, a diákok, a tantestület, a városi közméltóságok és sok vendég. Porcsok tanárnő infarktus közeli állapotban ácsorgott a színpadtól nem messze, egy-egy finom kézmozdulattal, grimasszal, szemöldökrándítással igazgatva a fellépőket, akik maguk is izgatottan, kipirulva, kissé szögletes mozgással botorkáltak egymás után az emelvényre. A műsor hiba nélkül lement, mindenki lelkesen tapsolt, a szülők könnybe lábadt szemmel, elaléltan örvendeztek csemetéiknek, akik nyilvánvalóan abban a pillanatban indultak el a világhír felé.

Az igazgató a mikrofon előtt ácsorgott, majd felemelte kezét, a morajlás abbamaradt, szívélyes köszöntővel invitálta színpadra a világhírű írót, aki nem volt magas ember, inkább átlagos, semmi különlegeset nem talált rajta a szemlélő, haja és szakálla már erősen őszült, ám egészen fiatalosan, ruganyosan lépett a mikrofonhoz, nem volt nála papír. Gömöri tanár úr savanyú képet vágott, megállapította, a híres ember felkészületlenül érkezett, a pórnépnek elég lesz néhány mondat, aztán már rohan is haza.

Az író megfogta a mikrofont, végignézett a közönségen, elmosolyodott, ám néhány pillanatig nem szólalt meg.

– Tisztelt hölgyeim és uraim, nagy tisztelettel köszöntöm önöket. Mint látják, nincs nálam papír, pedig higgyék el nekem, készültem, egészen hosszú beszédet írtam, mert ennek az iskolának a falai, ahol egykor én is a padokat koptattam, mai napig megdobogtatják szívemet. Fontos, hogy az ember honnan indul, milyen útravalóval, mert az határozza meg, hogy hová fog érkezni.

Őszintén bevallom, tegnap én is elkövettem egy apró csínyt, engedély nélkül beszöktem az iskolába, bekukkantottam a régi osztálytermembe. Felsejlettek a régi emlékek, és nagy-nagy melegség töltötte el szívemet, hallottam a mai műsor próbájának hangjait, úgy éreztem, ahol engem ennyire szeretnek, ott csak jó dolgok történhetnek, ott jó lenni, a hétköznapokban épp úgy, mint ünnepekkor.

Épp a folyosón sétáltam, amikor megláttam egy cigány fiút, amint a háta mögé tekintget, puha, hangtalan léptekkel suhan a folyosón, aztán gyorsan belép az öltözők ajtaján. Úgy sejtettem, rosszban sántikál, arra utalt viselkedése. Követtem, a másik öltöző ajtajában megálltam, onnan leselkedtem. Majd én fülön csípem, elbeszélgetek vele, ha olyat tenne, amit nem illik.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Szégyellem magam. Ez a szégyen a szívemig hatol, mert tévedtem, érthetetlen okból hallgattam előítéleteimre, pedig – higgyék el nekem – nagyon távol áll tőlem az ítélkezés. Álltam ott, az öltöző ajtajában, óvatosan leselkedtem. Azt láttam, hogy a fiú leült a padra, kezébe vett egy gitárt, óvatosan végigsimította a gitártestet, aztán a húrokra helyezte ujjait. Először csak néhány bátortalan hangot szólaltatott meg, majd ujjai bámulatos táncba kezdtek a hangszeren, a csodálatos muzsika betöltötte, aztán szép lassan szétfeszítette az aprócska öltöző falait. Felvettem a telefonommal, életem végéig őrizni fogom, hogy emlékeztessen borzasztó melléfogásomra, hogy emlékeztessen arra, az ember csak a – bizonyítottan – bűnösök felett ítélkezhet.

Aztán megérkezett a gitár gazdája és a társa. Lopással gyanúsították, megverték a gyönyörűen muzsikáló fiút, pusztán csak azért, mert sötétebb a bőre, pusztán csak azért, mert ők sem tudtak megbirkózni előítéleteikkel. Amikor arról beszéltek, hogy törjék el a fiú ujjait, hogy ne legyen kedve többé gitárt fogni a kezébe, akkor hangosan köhécselni kezdtem. Szerencsére megérkezett Gömöri tanár úr, nem volt szükség az én beavatkozásomra.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Tegnap megerősítést nyertem abbéli hitemben, hogy a tehetség nemtől, kortól, bőrszíntől, nemi identitástól független, a tehetség utat tör magának, de mindig kell neki egy kicsi segítség, mindig szüksége van kicsinyke odafigyelésre, támogatásra, és leginkább együttérzésre és emberségre.

Ma délelőtt meglátogattam a fiú édesanyját, megbeszéltem vele, hogy fiát elviszi magával iskolájába Snétberger Ferenc, a világhírű gitárművész, akinek még tegnap este elküldtem a telefonos felvételt.

Sírtunk mindketten, bevallom férfiasan, ő azért, mert – mint mondta – rajta még soha senki nem segített önzetlenül, én pedig azért, mert megérintett az a tisztaság, mely belőle áradt, a mérhetetlen szegénység ellenére megőrzött emberi méltóság, a fia iránt érzett olthatatlan szeretet és féltés.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Az életnek az a része a legfontosabb, amikor egymásra találunk, amikor segítjük egymást, amikor megértéssel és együttérzéssel fordulunk egymás felé.

Most pedig, engedelmükkel, a színpadra szólítom Korsós Dánielt.

Émelygett a gyomra, de nem az éhségtől, anyja sosem engedi iskolába reggeli nélkül; Vastag Robi böködte meg az oldalát, menj már, a színpadon várnak. Remegő lábakkal indult, biztos volt benne, hogy kirúgják az iskolából. Hallgatta egy darabig ezt a komoly férfit, ráismert magára, a tegnapi történetre, szeme alatt ismét égni kezdett a lila monokli; nem, nem jól mondta anyja, ő bármit tesz is, örökké félig cigány marad. Megbotlott a színpadra vezető lépcsőn, a közönség felhördült, sokan nevettek, de nehezen megőrizte egyensúlyát, bár azt kívánta, hogy zuhanjon le, törje ki a nyakát, ne legyen vele többé baj. Leszegett fejjel megállt az író előtt, cipője orrát bámulta, nem akart látni senkit, úgy sejtette, az egész iskola, a híres ember előtt fogják megszégyeníteni és kirúgni. Érezte, hogy könnyek gyűlnek szemébe, de nyelt egy nagyot, nem, sírni azért nem fog, nem adja meg nekik ezt az örömöt.

– Tisztelt hölgyeim és uraim! Mérhetetlen megtiszteltetésnek érzem, hogy én adhatom át ezt a gyönyörű hangú akusztikus Fender gitárt Korsós Dánielnek – mondta mosolyogva az író –, reménykedem, ezzel kicsit hozzájárulok, hogy valamikor ez a fiatalember elinduljon a világhír felé, és a legnagyobb koncerttermek ünnepelt művésze legyen.

Tegnap azt mondta társainak, hogy félig fehér. Én bízom abban, sőt, hiszem, semmi jelentősége annak, hogy a másik fele milyen színű, semmi más nem számít, csak a tehetség, csak az emberség.

Az író kivette a tokból a gitárt, nyújtotta Daninak, aki még akkor is a cipője orrát bámulta, hallotta a szavakat, mondatokat, de a hangok örvénylőn kikerülték, nem akarta fülébe és tudatába engedni őket; ez biztosan csak egy újabb durva tréfa, amit Gerdás és Kolcsak talált ki, hogy kirúgása előtt még jobban megalázzák. Az író finoman megfogta a vállát.

– Dani, a gitárod. Vedd el.

– Az én gitárom? – kerekedett el a fiú szeme. – Én még, csak úgy, soha nem kaptam semmit.

– A tiéd.

Lassan, félve nyúlt a gitár nyaka felé, csak egyik kezével, aztán a mozdulat abbamaradt, váratlanul odalépett a férfihez, átölelte a derekát, vadul szorította. Az író érezte a remegő testet, aztán ő is átölelte a fiút. Egyetlen pisszenést sem lehetett hallani az iskola aulájában.

– Vedd el a gitárt. Mindenki rád vár – mosolyodott el az író. Ujjait a húrokra helyezte. Néhány pillanatig nem mozdult. A zene életre kelt, először mint egy lágy fuvallat, bátortalan, álmos hajnali madárcsicsergés, aztán akár az erős szívdobogás, a vér lüktetése, a lábak dobogása. Hosszan, mélyen szívta be, fújta ki a levegőt, a lágy dallamok lüktető ritmusára, úgy érezte, ujjai, teste összeforrtak a gitárral. Könnyes lett szeme a gyönyörűségtől, és úgy érezte, abban a pillanatban mindenki szereti.

Leonyid Afremov festménye