– Minden nő az enyém lesz, akit csak akarok, akit csak megkívánok! – vigyorgott a tükör előtt Kormos Lajos, marokra fogta ágaskodó farkát, mely nem volt nagyobb egy letört, vékonyka ágcsonknál. – Enyém lesz a tó, és a falu is. Minden az enyém lesz!
– Jaj, fiam, ne flangálj már állandóan meztelen, én az anyád vagyok!
– Nem tudsz kopogni? – förmedt rá a fiú. – Ez az én szobám.
Anyja vágott egy grimaszt, legyintett, aztán kihátrált az ajtón.
Az első kék fedelű kockás füzetet akkor nyitotta meg, amikor a horgásztónál kinevezték halőrnek.
– Lesz itt rend! – újságolta lelkesen otthon. – Vége az ingyen halnak, a folyamatos lopásnak, a tolvajoknak levágjuk a kezét! – közölte határozottan.
– Fiam, legyen eszed, ez egy kis falu, mindenki ismer mindenkit.
– Anyám, te ehhez nem értesz! – torkolta le anyját Kormos. – Fejlődni csak úgy lehet, ha megőrizzük értékeinket, befektetünk a jövőbe, merünk nagyot álmodni.
Kormosné Kocsorák Mariska komoran nézett egyetlen fiára. Huszonnégy éves, csinoska legény, bár kicsit alacsony, nagyapjára hasonlít, aki zömök, makacs ember volt, soha nem tűrt ellenvetést, mindennek úgy kellett történni, ahogyan ő kitalálta.
Kormosban tomboltak a hormonok, friss halőri bizonyítványával a kezében úgy érezte, övé a világ, ha a világ nem is, akkor a falu, ha a falu nem is, de a halastó mindenképpen, mert egy halőri állás felelősségteljes feladat. Nem úgy van az, kérem, hogy a horgász egyszerűen bedobja a csalival tűzdelt horgot, a hal ráharap, a horgász kifogja, és már viszi is haza a zsákmányt. No, nem ám! A zsákmányszerzésnek szigorú szabályai vannak, bármennyi pontyot, kárászt, csukát, amurt, harcsát a pecás kifoghat a gyönyörűen fodrozódó halastóból, bármennyi csalit aggathat a horgára, de tilos a beetetés, és legvégül csak kettő darab halat vihet haza, a többit vissza kell engedni a vízbe, ha tetszik ez neki, ha nem. Ez a szabály.
A halastó nem feneketlen kincsesbánya, bár erről nem volt teljesen meggyőződve, és ez a számára értelmezhetetlen gondolat képes volt elrontani egész napját. Dühödten lökte el magától az üres talicskát a domboldalon kacskaringózó keskeny úton, mely oldalára dőlve állt meg a csalitosban.
Kormos Lajos szigorú halőr volt, mindenkinek alaposan megmondta a magáét, akit csaláson, lopáson kapott, kíméletlenül elkobozta a halastó düledező kapujában a megrettent horgászoktól a pluszban kifogott, elmés trükkökkel táskában, gumicsizmában, kalapban és még ki tudná megmondani, miféle helyeken elrejtett halakat. Azonnal kiszabta a büntetést, az eltiltást, felfüggesztést, az örökös kizárást, amelyeket kék színű, kemény fedelű kockás füzetében adminisztrált, nehogy a későbbiekben hibát kövessen el. Ez a kockás füzet idővel aranyat ért, szinte a falu teljes lakossága szerepelt benne különféle címszavaknál, a horgászok, a nem horgászok, a támogatók, a nem támogatók, az ellenlábasok, a tavat szeretők, a horgászatot utálók, no, és persze mindennek a fordítottja is.
Kormos hamarosan kezdte magáénak érezni a tavat, benne a vizet, a vízbe hajló fűzfák ágait és leveleit, a halakat, a békákat, a nádast, a sást, azonban többet akart holmi érzésnél, többet, sokkal többet.
Gyorsan tekintélyt vívott ki magának, a halastó közgyűlés által választott vezetője, Pamlag Karcsi, a volt termelőszövetkezet nyugdíjas elnöke, gyakorló alkoholista mindig megveregette a vállát, amikor a tónál összefutottak.
– Csak így tovább, fiam! Sokra viheted még! – mondta szigorú tekintettel, és választ sem várva megindult a büfé felé.
Kormos egyetértett vele, lesz még ő Gödönyén valaki, még az is lehet, hogy a falu első embere, tán még szobrot is állít majd neki az utókor. Este otthon kinyitotta a kék színű, kemény fedelű kockás füzetet, és átolvasta az összes bejegyzést.
Másnaptól mintha megváltozott volna a fiatal férfi, előzékenyen, udvariasan diskurált a horgászokkal, figyelmét a halastó közgyűlésének tagjaira koncentrálta; Hájas Zolinak, a történelemtanárnak három féldeci barackpálinkát fizetett a büfében, Csesznek Albertnek, a művelődési ház vezetőjének segédkezett a halpucolásban, Vadas Ádámnak, a futballklub edzőjének megveregette a vállát a kapunál, mosolyogva elengedte, amikor a szatyrában három csukát és két pontyot talált.
– Úgy is döglöttek már! Vidd csak el őket! – vigyorgott vesébe hatoló pillantással.
A füzetbe minden apró részlet bekerült:
– Kónyad Gáspár, asztalos, két kifogott csuka eltulajdonítási kísérlete – fél évre kitiltva
– Seprős Ármin, vasutas, egy ponty, egy busa – fél évre kitiltva
– Bendek Gusztáv, tanár, két ponty – figyelmeztetve (iskolai osztálytárs)
– Hadas Gerzson, közterület-felügyelő, három ponty – figyelmeztetve (nem árt vele jóban lenni!)
– Priczek Jenő, három csuka, egy ponty – figyelmeztetve (iskolai osztálytárs).
A tó a jövő, a mi jövőnk, mert benne foglaltatik múltunk, jelenünk és jövőnk! Tenni kell a tóért, megőrizni, védelmezni, megújítani, hogy még unokáink is ülhessenek a partján, még ők is bedobhassák a horgot, mert most nincs teljesen jól minden! Tennünk kell valamit, nekünk is meg kell újulnunk, mert ha nem leszünk rá képesek, elkótyavetyéljük a jövőt! Új elnök kell, Karcsi bácsi felett már eljárt az idő, új szelek fújnak, már nem elég a csodára várni, a csodát meg kell teremteni! – hangoztatta faluszerte és a büfé előtt, egy-két pálinka mellett, komolynak látszó magánbeszélgetésekben.
Azon a forró, augusztus végi közgyűlésen elnökké választották. Pamlag Karcsi, a régi elnök nem gratulált neki, pillantást sem vetett rá, köszönés nélkül sétált el mellette. Egyetlen szavazatot sem kapott. Méltósággal vette tudomásul, de többé nem tette be lábát a horgásztóhoz.
Az új elnök vehemensen látott neki feladatainak. Kitakaríttatta a tavat körülölelő erdőt, sétáló utakat vágatott, díszes padokat raktak ki az ösvények mentén, úgy tűnt, a vízpartig futó dombokon mindig frissen van nyírva a fű. A kockás füzetben gyűltek a bejegyzések.
Kormos jó gazdának bizonyult, híre ment a kiglancolt kis falusi halastónak, egyre több osztrák pecás járt át hozzájuk a közeli Ausztriából.
Vityeki bácsi ült a padon, cigarettázott, a seprűt és a gereblyét nekitámasztotta a pad hátuljának. Az új elnök csípőre tett kézzel állt meg előtte.
– Vityeki bácsi, ez munkahely. És nem lehet mindenhol cigarettázni. Ismeri a szabályt.
– Hallottam már róla – bólintott az öreg. Rezzenetlen tekintettel bámult a fiatalemberre.
– Akkor?
– Nincs akkor. Elszívom a cigarettámat, aztán folytatom a munkát.
– Ne a vendégek előtt ücsörögjön. Menjen a szerszámtároló mögé, vagy ahová akar. Ezt nem tűröm.
– Ne tűrjed – vonta meg vállát az idős férfi.
Kormos nem szólt semmit, sarkon fordult. Vityeki bácsi régen nagyapja barátja volt. De nagyapja nem élt már. Nincsenek szerzett jogok többé. Örökös jogok főleg nincsenek. Vityeki Frigyes neve mellé egy piros kérdőjel került, vastagon átírva.
A kék fedelű kockás füzet lassan megtelt, a horgászegyesület valamennyi tagjáról szerepelt benne bejegyzés, de még a vendégekről is, a falu szinte összes lakójáról. A fiú fejében tökéletesen rendszerezve jelentek meg az információk, a kapcsolatok, az „erős” emberek, a jelentéktelenek, a befolyásolhatók, a kötözködők és az okoskodók.
Közeledtek az önkormányzati választások, Kormos is jelöltette magát polgármesternek. A tónak híre ment a környéken, a falusiak alig győzték elszállásolni a tömegesen érkező osztrák, német pecásokat. Régen ősszel megállt az élet a faluban, ám most téli horgászatokat is rendeztek, a művelődési házban gasztronómiai esteket, utána táncos mulatságokat.
– A polgármesteri hivatalnak nem nagyon van pénze – csóválta meg fejét Keravács Zakariás, a polgármester –, de tetszik nekem a talpraesettséged, az elképzeléseid, százezret talán ki tudunk szorítani. Majd értesítelek.
– Az is valami, köszönöm – bólintott Kormos. Hazafelé menet megállapította, hogy Keravács alkalmatlan polgármesternek, csak a saját embereit támogatja. Kék fedelű kockás füzetébe, már a másodikba, újabb bejegyzések kerültek. Napokig bújta a falu költségvetését, a képviselő-testületi ülések jegyzőkönyveit.
A horgásztó szépült, megmozdult a falu, új kerítést építettek, új padok, kiülők, bungalók készültek, a messzebbről érkező vendégek már szálláshelyet is találtak a tó partján. A halastó tényleg megszépült, egyre több osztrák horgász töltötte ott idejét, költötte pénzét. Kormos Lajos minden reggel büszkén sétált körbe birodalmában, Vityeki bácsin kívül nem mert szólni senki, ha nem tetszett valami, az eredmények a fiatal elnököt igazolták, egyre több falusinak adott munkát a halastó.
– Hetente kétszer, Vityeki bácsi! Vagy kirúgom! – fenyegette meg az öreget Kormos. – Ha lesz pénzünk, veszünk fűnyíró traktort, de addig tologassa csak a meglévő fűnyírót. Belefér az idejébe.
Az öreg a bajusza alatt morgott valamit, nem lehetett érteni, aztán megfordult, elindult a szerszámos kamra felé.
Az őszi önkormányzati választásokat is Kormos nyerte, már majdnem betelt a harmadik kék fedelű kockás füzet, minden este átolvasta az összes bejegyzést. Keravács megfenyegette, meg fogja buktatni, egy siheder, egy ilyen kis takonypóc nem fogja kiebrudalni kényelmes polgármesteri székéből, erre mérget vehet.
Kormos egy fotót nyomott az orra alá, melyen Keravács és a szeretője a soproni strand medencéjében csókolózott. Vérben forgó szemekkel bámulta a fotót, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Kormos megveregette a vállát, aztán kitessékelte a polgármesteri irodából.
Elégedetten feszített a volt polgármester irodájában. Tetszett neki a bőr forgószék, a faragott íróasztal. Jucikát, az ötven körüli titkárnőt másnap áthelyezte az adócsoporthoz. Öreg és csúnya. Neki egy fiatal lány kell. Eszter. Igen Eszter. Már régen kinézte magának. Nagyon szép lány, Kosaras Demeter, a kocsmáros lánya.
Gödönye néhány hónapon belül átalakult, az új polgármester egymás után nevezte ki a közintézmények élére egykori osztálytársait, Priczek Jenő lett a jegyző, alacsony, vörös hajú, csenevész férfi, akinek mindig is vágott az esze.
– Az emberekkel el kell hitetni, hogy értük dolgozunk. Néha adni kell nekik, hogy utána legyen mit duplán visszavenni – közölte hidegen. Demeter Anna, a hivatal újdonsült gazdasági vezetője bőszen bólogatott. Már az iskolában is tetszett neki Priczek, de sosem mert közelíteni hozzá, arról pedig fogalma sem volt, hogy a fiú meleg, Demeter Anna pedig alulról súrolta a száz kilót.
– Amit a papír elbír, az mind rendben van – mosolygott a jegyzőre. Priczek nem viszonozta a mosolyt, gondolkodott.
– Sokkal több pénzre van szükségünk! – dörzsölte össze tenyerét. – Pályázni fogunk. Mindenre!
– Jól van, gyerekek, dolgozzatok, meglesz a jutalom – vigyorgott Kormos. – Én akarok egy komolyabb autót, Anna, nézd meg, hogy van-e rá pénz, és mikor rendelhetem meg.
– Eszterke, édesem, mikor leszel már az enyém? – kérdezte a polgármester a csinos, fiatal hölgyet, aki elé tolta a dossziét.
– Itt írd alá – mutatott a lap aljára –, én a titkárnőd vagyok, nem a szeretőd.
– A kettő szinte együtt jár – vigyorgott Kormos.
– Nincs benne a munkaköri leírásomban.
– Beletesszük. Azon ne múljék.
– Egy frászt! – rázta meg fejét Eszter.
– Tisztelt hölgyeim és uraim! – kezdte ünnepi beszédét a fiatal polgármester. – Nekünk céljaink vannak az élettel, olyan nemes céljaink, melyeket mindenáron megvalósítunk, még akkor is, ha vannak ágálók, köpködők, ha vannak olyanok, akik akadályokat gördítenek is elénk. Ők azok, akik itt maradtak a múltból, akik még mindig meg akarják mondani, hogy nekünk mi a jó, akik korlátozni akarnak jogainkban! Ezt nem tűrhetjük! Ők az ellenségeink, a falu ellenségei, a fejlődés ellenségei! Megígérhetem önöknek, amíg én leszek a polgármester, minden erőmmel, minden eszközzel küzdeni fogok ellenük. Ehhez kérem az önök támogatását!
Az a közel száz falusi, akit meghívtak a karácsonyi ünnepségre, felállva tapsolt. A listát Priczek állította össze, „lojális támogatók” volt a címe, vállalkozók, cégvezetők, magasabb kapcsolatokkal bíró személyek, a helyi plébános, a lelkes aktivisták, valamint kigyúrt focidrukkerek, akik rendfenntartásra és rendbontásra is bevethetők voltak, ahogy a helyzet épp megkívánta.
A polgármesteri hivatal dísztermében a terített asztalok roskadoztak a feltálalt ételektől és italoktól, a meghívottak nem voltak szégyenlősek, tömték magukba a libamájat, a szarvasgombás húsokat, a kaviárt, folyt a whisky és a pezsgő. Kormosnak mindenkihez volt egy-két jó szava, mosolyogva sétált körbe, a közönség pedig hálásnak mutatkozott.
Lassan kiépült a rendszer, sok támogatót szereztek, nem csak a faluból, Priczek és Demeter Anna jól végezte a dolgát, a pályázatokból dőlt a pénz, látszólag fejlődött a falu, a főutak, a hivatal, az iskola, a templom megújult, a halastóhoz már nem csak osztrákok jártak, hanem németek, csehek, svájciak, sőt, belgák, hollandok is.
Kormos elégedett volt művével, egyre ritkábban forgatta a kék fedelű kockás füzeteket, csak ritkán olvasott bele egyikbe, másikba, amikor gondja támadt.
– Negyven százalék tisztán visszajön. Az mind a miénk – vigyorgott Priczek. – A Bahamákra fogok költözni.
– A fele az enyém, a többin osztozhattok. Már az elején megállapodtunk – húzta fel szemöldökét Kormos.
– Igen, tudom. Úgy is történik. Svájcban van a pénzed, és a gyémántok is. Szólok, ha le kell lépni.
– Én nem akarok lelépni. Én vagyok itt a király, vagy inkább az Isten. Élet és halál ura vagyok – nevetett Kormos.
– Ezzel én nem viccelnék – nézett rá rosszallóan Demeter Anna. – A falu lakóinak többsége elégedetlen. A közmunkáért kapott bér kevés. Juhos Laci hajtja őket, igyekszik befogni a szájukat, de megy a zúgolódás.
– Nem baj, hadd zúgolódjanak, a népnek az a dolga.
– Ne vessünk nekik valamit? Holnapután karácsony lesz – vetette közbe Priczek.
– Jól van. Állítsatok össze csomagokat. Élelmiszert, édességet, ahol van gyerek, kerüljön bele valamilyen olcsó játék is. De ne vigyétek túlzásba.
A karácsonyi mise után Kemenes atya megállította Kormost.
– Bocsásson meg, polgármester úr, szánna rám néhány percet?
– Hogyne, atyám.
– Nem akarom zavarni, tudom, hogy milyen sokat tett a faluért, új sportcsarnok, focipálya, a templomot is felújíttatta.
– Akkor mi a baj, atyám?
– Tudja, kedves polgármester úr, az emberek többsége egyre nehezebben él meg. Kevés a fizetés.
– Minden törvény szerint van. És nincs is több rá! – fakadt ki Kormos.
– Tudom, hogy nem egyszerű, nehéz lehet egy ilyen falut kormányozni, de sok lett a gazdag ember, ám még több a szegény.
– És mit csináljak? Vegyem el a gazdagoktól, adjam a szegényeknek? Ki vagyok én ön szerint, atyám, Robin Hood?
– Nem, dehogy, ne értsen félre, csak aggódom, félek, hogy lázadás tör ki, az emberek tüntetni fognak.
– Tüntessenek! Joguk van hozzá. Majd este hazamennek.
– Annak soha nincs jó vége, ha az emberek zúgolódnak.
– Atyám! – ragadta meg Kormos a pap reverendáját. – Megszépült a temploma. Megkapta az iskolát is. Tudom, hogy az egyedülálló öregeket rábeszéli, hogy hagyják házukat az egyházra, aztán – érdekes módon – minden ingatlan az ön testvére, és nem az egyház nevére kerül. Sosem tettem szóvá. Csak annyit kértem, ön Isten szolgája, hallgatnak önre az emberek. A hit csodákra képes, és minden eszköz az ön kezében van, hogy lecsillapítsa az embereket. Ért engem, atyám?
– Teljesen, polgármester úr. Teljesen.
Néhány pillanatig szúrósan nézett az atya szemébe, aztán kiviharzott a templomból. A pap nagyot sóhajtva törölte le homlokáról az izzadtságcseppeket.
Este otthon Kormos elővette a kockás füzeteket. Nem értette, mi a baj, senkit nem hagytak magára, senkit nem hagytak az út szélén, a munkanélkülieknek is biztosítottak közmunkát, csak úgy ragyog a falu a tisztaságtól. Rend van, csönd van, nyugalom van. Mit akarnak még? Persze, tudja, azok lázítanak, akik nem a faluban dolgoznak, hanem átjárnak más településekre, nekik semmi sem jó. Lázadoznak a tervezett futballstadion ellen, de miért is? A sport hasznos a fiataloknak. És neki is hasznos, vigyorodott el. Azt mondják, nincsenek jelentős beruházások, nincsenek új munkahelyek. Nincsenek. Folytattak tárgyalásokat, de ezek az idióta kapitalisták nem értik meg, hogy nálunk másképp mennek a dolgok. Csak a számokról és a hatékonyságról, a képzettségről dumáltak, de azt nem akarták tudomásul venni, hogy a jóindulatnak, az együttműködésnek, a szándéknak is ára van. Betelepülnek Gödönyére, aztán majd ők akarják megmondani, hogy hogyan kell irányítani a falut, az embereket. Na, azt már nem! Elmúltak azok az idők, öntudatra ébredtek, feltámadt a szittya erő, olyan, mint a forgószél, senki és semmi nem állíthatja meg! Csak hozzák a lóvét, szórakozzanak, költsenek náluk, abból is jól megél majd a falu. És ő is.
Ismét közeledtek az önkormányzati választások. Biztos volt abban, hogy újraválasztják.
– Beszélnünk kell! – ragadta meg karját a hivatal folyosóján Priczek.
– Valami gond van?
– Igen, baj van. Össze kell pakolnunk, el kell tűnnünk.
– Normális vagy? Tegnap költöztem be az új házamba. A falu legszebb háza.
– Lajos, vedd komolyan, amit mondok. Felsőbb körökből szóltak, hogy szemet szúrt a falu, bár én azt gondolom, valaki felnyomott bennünket, aki kimaradt a jóból.
– Elkapjuk. Elintézzük – emelte magasra mutatóujját Kormos. – Velünk senki sem packázhat!
– Lajos. Értsd meg, a helyzet veszélyes, nagyot bukhatunk.
– Jenő, ne majrézz, megoldjuk ezt is, mint mindent.
– Nem fogod fel, te barom, hogy itt a játék vége?
– Nem, nem lesz itt a vége, hidd el nekem. Én vagyok itt a király, vagy mondhatnám, hogy maga az Isten. Ezt senki nem veszi el tőlünk! Erre megesküszöm!
– Figyelj, én osztálytársad voltam, együtt vittük végig ezt a bulit, de cellatársad nem akarok lenni – közölte hűvösen Priczek. – Én már összepakoltam.
Kormos dühösen legyintett, beült a szolgálati Audijába, kihajtott a halastóhoz. A tó mindig megnyugtatta, ott tudott gondolkodni. Az egyik bungaló az övé volt. Ott tartott minden fontos dolgot. Csak neki volt kulcsa a faházhoz. Nekitámasztotta hátát a vaskos fagerendáknak. Most kezdődhetne az élet, mordult fel, nem, nem vehetnek el tőle semmit. Priczek mindent „lepapírosozott”. Jogilag minden rendben van. Senki sem köthet beléjük.
Lassan beesteledett. Váratlanul megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Demeter Anna nevét olvasta. Nem volt kedve beszélni vele, de csak meggondolta magát. Anna síron túli hangon szólalt meg. Lassan, megfontoltan. Azt mondta, menjen be a hivatalba. Nagyon fontos. Priczeknek igaza lehet. Talán már ott vannak a rendőrök.
Zuhogni kezdett az eső. Keresett egy nagy utazótáskát, a titkos iratokat, belegyömöszölte. Még négy táska lett tele a cuccaival. Ki sem tudja vinni egyszerre a kocsiig. A bungaló oldalának támasztva talált egy talicskát. Az öreg Vityeki műve, dohogott, nem vitte a helyére, de kapóra jött. Villámlott, ömlött az eső. A talicskára dobálta a táskákat, a tópart melletti sétányon elindult a kapu felé, olyan gyorsan, amennyire csak tudott. Az egyik kanyarban lecsúszott a lába a térköves útról, a talicska megbillent, lába belesüppedt a saras, vizes fűbe. Kificamította a bokáját. A fájdalomtól felordított. Igyekezett lábra állni, de képtelen volt rá, mintha csak kést forgattak volna lábfejében. Erőtlenül hanyatlott a fűre, az erős fényű lámpa alatt feküdt.
– No, csak nem, fiatalúr? – magasodott fölé Vityeki bácsi. – Mi volt ilyen sürgős, hogy az esőben talicskát ragadj? Még sosem láttalak dolgozni.
– Jaj, de jó, hogy itt van, Vityeki bácsi. Kificamítottam a bokámat, nem tudok elvergődni a kocsimig. Ezeket az iratokat sürgősen be kell vinnem a hivatalba – könyörgött a fájdalomtól eltorzult arccal Kormos.
– Aztán miféle iratok ezek? Mit keresnek itt? – csodálkozott az öreg. Az egyik táska cipzárját széthúzta, kivett belőle egy műanyag szobrot.
– Ahhoz semmi köze! – mordult fel Kormos. – Inkább segítsen.
– KORMOS LAJOS POLGÁRMESTER ÚRNAK, A GÖDÖNYEI SAKKSZAKKÖR LEGKIVÁLÓBB STRATÉGÁJÁNAK – olvasta hangosan az öreg.
– Tegye le azonnal! – ordított rá a férfi.
– Nofene, te tudsz sakkozni? – vigyorgott az öreg, aztán egy laza mozdulattal a tóba hajította a diszkoszvetőt ábrázoló műanyag szobrocskát, mely néhány pillanatig a tó vizén hintázott, majd elsüllyedt.
– Semmi köze hozzá! Azokban a táskákban minden az enyém! Hogy merészelte beledobni a vízbe, maga vén hülye! – dühöngött a polgármester.
– KORMOS LAJOS POLGÁRMESTER ÚRNAK, A GÖDÖNYEI SZÉPSÉGVERSENY LEGSÁRMOSABB ZSŰRITAGJÁNAK – folytatta a felolvasást Vityeki bácsi. Hangosan felröhögött, szívből jövőn, néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. – Szóval, te kis seggdugasz, te vagy a legsármosabb? A népeknek tényleg elment az eszük – jegyezte meg, miközben a műanyag, arany színű nőt ábrázoló díjat a vízbe hajította.
– Az az életem, Vityeki bácsi, ne dobálja be a vízbe! – könyörgött megsemmisülve Kormos.
– Ha ez az életed, akkor keress másikat – dohogott az idős férfi. – KORMOS LAJOS POLGÁRMESTER ÚRNAK, A GÖDÖNYEI FUTBALLCSAPAT LEGKIVÁLÓBB TÁMADÓJÁNAK – betűzte lassan a halastó gondnoka. – Te gyerek, nagyapád forog a sírjában. Ő nagyon rendes ember volt, de te a körme alatti piszokkal sem érsz fel.
Felnyalábolta a táskát, valamennyi műanyag díjacskát belezúdította a tóba. Kormos feljajdult, aztán csak feküdt mozdulatlanul a füvön, a zuhogó esőben. Úgy érezte, szíve jéggé fagyott, már nem is dobog. Menekülne, de nem tud.
– Tudod, fiam, te nagy szemfényvesztő vagy.
– Én a tóért, a faluért dolgoztam! – csattant fel Kormos. – Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen.
– És jó lett?
– Jó lett.
– Egy frászt lett jó! – toppantott Vityeki bácsi. – A négyezer falusiból talán százan jártak jól veled, a többiek egyik napról a másikra élnek. Persze, nem te vagy a hibás. te csak egy ügyes csibész vagy a haverjaiddal együtt, meggazdagodtál, az orránál fogva vezetted a népeket kacifántos beszédeddel, egymásnak ugrasztottad őket, magadhoz ragadtad a hatalmat, de nem tudtad igazán, hogy mit kezdj vele. Annyira nem voltál okos, hogy megértsd, mindenkit nem lehet eltiporni, nem lehet a sárba nyomni.
– Én nem bántottam senkit! – kelt ki magából Kormos.
– Te nem. Megtették helyetted a csicskásaid. Soroljam a neveket, akiket kirúgtál a hivatalból, az iskolából, a könyvtárból? Azokat távolíttattad el, akik értettek a szakmájukhoz, hivatásukhoz, helyettük a hozzád lojális falusiak kerültek a helyükre, akik soha nem kérdőjelezték meg a döntéseidet, akik vakon bólogattak. Nem csak te vagy a hibás, fiam, hanem azok, akik ezekkel a nyamvadt műanyag díjakkal elhitették veled, hogy te vagy a király, akik anyagi előnyökért, állásféltésből bólogattak neked reggeltől estig. De te nem csak király akartál lenni, hanem Isten, az viszont még nem sok embernek sikerült, legalábbis én egyet sem ismerek.
– Én jót tettem a faluval! – ordította Kormos. – Megköszönhetnék, de nyilván valaki feljelentett, mocskos árulóvá vált, most romba dönti, amit felépítettünk.
– Tévedsz. Ismét tévedsz. Attól, hogy valaki nem ért veled egyet, hogy nem méltányolja a módszereidet, nem része a te hűbéri rendszerednek, attól még lehet rendes ember, még akarhat jót a falunak.
– Jól csináltam, én voltam az egyetlen alkalmas ember, aki a falut felemelhette. És fel is emeltem.
– Jól csináltad. Közben néhányan meggazdagodtatok, a többség pedig lecsúszott. Kaptál esélyt, hogy elismerjenek, tiszteljenek és szeressenek, de nem éltél vele, a tiszteletet, a szeretetet ki kell érdemelni, azt kikövetelni nem lehet.
– Megtudom, hogy ki volt az áruló, ki volt a szemét besúgó, kicsinálom, megígérem! – sziszegte dühösen és elkeseredetten Kormos.
– Te már senkit sem fogsz kicsinálni, fiam, már elveszítetted a hatalmadat, a faluban futótűzként terjedt délután, hogy hamarosan jönnek érted a rendőrök.
– Ne legyen ebben olyan biztos, mindent papírral tudok igazolni, semmit sem fognak találni.
– Priczek barátod már meglépett. Láttam délután, amint pakolta a bőröndöket, táskákat az autójába. Csikorgó kerekekkel indult a háza elől.
– Nem, engem sosem hagynak el a barátaim! Én tettem naggyá őket.
– Te csak bűnrészessé tetted őket. Mindent elvesznek majd tőletek. Semmitek sem marad, csak a rabruha, a cella négy szürke fala, az őrök lépteinek monoton koppanása.
– Maga egy vén bolond. Semmit nem ért a világból.
– Lehetséges, hogy én már vén bolond vagyok, de Eszter még fiatal. Az utóbbi időben sokat segítettem neki fénymásolni mindenféle papírokat.
– Eszter? Az lehetetlen, hiszen szeretem. Odavettem magam mellé. Azt akartam, hogy legyen a feleségem – felelte döbbenten Kormos.
– Magad mellé vetted, de gyorsan ráébredt, hogy ti nagy gazemberek vagytok. Neki köszönheted, hogy hamarosan csattan csuklódon a bilincs, úgyhogy megtanulhatsz végre rendesen imádkozni a pap barátoddal együtt.
– Nem a barátom – közölte komoran Kormos. – Talán tényleg nincsenek barátaim, csak szövetségeseim voltak. És álmaink, melyeket majdnem sikerült megvalósítani.
– És az emberek álmával mi van? – csattant fel Vityeki bácsi.
– Mindenki álmodja a maga álmait! És tegyen érte – vetette oda Kormos. Jól van, fiam. Ahogy gondolod. Úgy látom, megérkeztek a rendőrök. Én visszatolom ezt a talicskát a helyére. Aztán hazamegyek. Iszom egy pohár bort. Holnap korán kelek, horgászni akarok. Harcsapaprikást kívánok. A hétvégén pihenek, hétfőn pedig leszedem a horgásztó kapujáról a táblát, melyen az áll: Kormos-tó! Mert többé már nem az.
.jpg)
Fotó: szallas.hu
