Isaac

Hátát a szűk cella durva falának támasztotta, a hideg padlón ült, törött arccsontja lüktetett, kivert fogai helyén még mindig vérzett az ínye, törött bordái miatt minden lélegzetvétel fájón belemart mellkasába, oldalába, mintha belül izzó vasat forgatnának. Már három napja ült a cellában, néha bejöttek az őrök, keményfa bottal verték, beletapostak a gyomrába, a hátát rugdosták. Olykor elveszítette az eszméletét, máskor felesége arca derengett fel előtte, nézett rá sötét szemeivel, reményvesztett csillogással, nem szólt semmit, csak nézett rá. Akart neki mondani valamit, ám nem jött ki hang a torkán, csak azt érezte, hogy könnyei folynak az arcán, mély barázdát marnak bőrébe.

Három napja szinte semmit sem aludt, a plafonon lévő sárga fényű lámpák folyamatosan világítottak, tíz percig teljes fényerővel, aztán tíz percig csak villogtak, gyorsan, elviselni sem lehetett; olyankor a hangszórókból éles csattanások hallatszottak, mint amikor valaki súlyos kalapáccsal csépel egy termetes fémdarabot. Csak perceket tudott aludni, olykor még álmodott is, Rebekáról, a feleségéről, amint a konyhában sündörgött, vagy elmélyülten ücsörgött a festővászon előtt, vékony, szépséges ujjai közé szorított mókusszőr ecsettel; oly könnyed, légies mozdulatokkal festett, mintha balerina lenne, mintha a tánc és a képzőművészet ölelkezne, akár egy szerelmespár.

Néha apja toppant be álmába, összehúzott szemű szigorú pillantással magyarázott Istenről, a hit fontosságáról, a tiszta, erkölcsös életről. Hiába könyörgött neki, hogy meneküljenek Svédországba, apja csak legyintett; Isten megvéd bennünket, fiam, itt születtem, itt is fogok meghalni, ha eljön az ideje. Előbb eljött, mint szerette volna, nyilas suhancok lőtték a Dunába, anyjával együtt. Schmuck Andris mesélte el, aki – hihetetlen csoda folytán – túlélte a nyomorult gyilkosságot. Remegő lábakkal állt a parton, cipőjét is levetették vele, minden pisztolylövésre összerezzent, pillanatról pillanatra egyre közelebbről hallatszott. Behunyta szemét, hamarosan ő következik. Aztán történt valami, ordibálva terelték őket a teherautóhoz, visszamentek a gettóba.

Fázott. A cella apró ablakában csak rácsok voltak, vastag, durva vasrudak, üveg nem, a január pedig kőkemény hideggel köszöntötte az új esztendőt. A vékony ing és pantalló nem melegítette eléggé, időközönként nehézkesen feltápászkodott a padlóról, hogy elgémberedett tagjaiban kicsit felgyorsuljon a vérkeringés.

Az őrök csörögtek a kulccsal, csattant a zárnyelv, nyikordult az ajtó. Gyomra görcsbe rándult. Ismét ütlegelni fogják.

Heinrich Schlegel, a Gestapo őrnagya lépett a cellába, jobb karját egy vékony, zöld színű kockás sállal felkötötték a nyakába. Szétvetett lábakkal megállt a cella közepén, a fogoly – hátát a falnak vetve – ácsorgott; egymás szemébe mélyesztették tekintetüket, olyan erővel, mintha csak acélpengék csapódtak volna egymásnak, mintha ez lett volna a mindent eldöntő küzdelem.

– Csalódott vagyok – vágott egy lemondó grimaszt az őrnagy. – Heide elmondta, hogy mi történt. Elszállt az agyam, mert azt láttam, hogy a maga felesége megüti a lányomat.

– Gerda megbotlott a szőnyegben, Rebeka el akarta kapni, nehogy az asztal sarkába csapja a fejét. Maga pedig azonnal fejbe lőtte a feleségemet. A lánya, a felesége előtt. És előttem.

– Maga pedig felkapta a kést az asztalról és belevágta a mellkasomba, de maga egy humanista, ölni sem tud rendesen.

– Őrnagy úr, a humanisták nincsenek hozzászokva az öléshez, de ha muszáj, megpróbálják. Ön is ezt tette volna a helyemben.

– Talán igaza van, bár nem tudom, elég bátor lennék-e hozzá, hogy zsidóként kést vágjak egy gestapós tiszt mellébe. Az embereim le akarták lőni, de én megmentettem.

– Úgy gondolja, jót tett velem? Nézzen rám.

– Isaac, én kedvelem magát, már Auschwitzban lenne, talán már nem is élne, ha nem emelem ki a sorból.

– Csak azért tette, mert szüksége volt egy tanárra, aki jól beszél németül és angolul, aki tanítja a lányát.

– Igen, így indult, ám én úgy érzem, egészen emberi kapcsolat alakult ki közöttünk.

– Ugye, ezt nem mondja komolyan? Egy gestapós tiszt és egy zsidó ember között?

– Igen. Vannak még csodák. A napokban is együtt boroztunk.

– Valóban, őrnagy úr, ön ült a foteljében, én a szoba közepén álltam kezemben egy pohár borral, két órát beszélgettünk, amikor ön ivott, én is ittam, amikor ön rágyújtott egy cigarettára, én is rágyújtottam. Ilyen az egészen emberi kapcsolat, őrnagy úr?

– Ne legyen igazságtalan, Isaac, megmentettem. A feleségét is visszahozattam Budapestre, hogy együtt lehessenek, hogy túléljék a háborút.

– Igen, visszahozatta. Aztán lelőtte. Összevertek az emberei, eltörték az arccsontomat, eltörték néhány bordámat, kiverték a fogaimat, igaz, még élek. Ön igazán nagylelkű.

– Amit tett, Isaac, azt nem lehet tolerálni. Ha a zsidók németeket öldösnének, annak súlyos következményei lennének.

– A németek viszont öldöshetnek zsidókat, cigányokat, kommunistákat, homoszexuálisokat, gyerekeket, nőket, férfiakat?

– Rendet kell tartani, az ellenséget el kell pusztítani.

– Előbb még azt mondta, hogy egészen emberi kapcsolat van közöttünk.

– Egészen emberi.

– Én mégsem vagyok egészen jó ember?

– Nézze, ne menjünk bele fajelméleti vitákba, a világot meg kell tisztítani a kétes elemektől, a Führer kijelölte, ki az ellenség, mi pedig megvédjük a német népet, a hazánkat mindenkitől, megvalósítjuk a tökéletes világrendet.

– Őrnagy úr, ön most Budapesten van, megszállták az országot. Kit akar itt megvédeni?

– A hazámat. Az elveimet. Elvek nélkül csak sodródik az ember, nem tudja, merre menjen.

– A gyilkolást semmiféle elv nem legitimálja, őrnagy úr. A gyilkosság, az gyilkosság, kövessék el Isten, a fajelmélet, vagy a Führer nevében.

– Isaac, akik csak a saját érdekeik mentén akarják a világot irányítani, azokat el kell pusztítani.

– Önök most ezt teszik. A világot akarják irányítani, és pusztítanak.

– Rendet teszünk, megtisztítjuk a világot.

– Ez az ára? Az ártatlanok pusztulása? A nők, a gyerekek mit követtek el?

– Rossz helyre születtek.

– Értem, őrnagy úr, akkor önnek szerencséje volt, mert jó helyre született?

– Igen, úgy tűnik, én jó helyre születtem.

– A háború előtt mit csinált?

– Mérnökként dolgoztam. Egy zsidó ember gyárában.

– Nem becsülték meg?

– De. Nagyon megbecsültek, ám a világválság mindent felborított. Nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy a világnak rendre van szüksége, melyet erős kézzel lehet létrehozni, az élet szövetéből szikével kell kivágni azokat a gennyes fertőzéseket, melyek mindig bajt okoznak.

– Őrnagy úr, én lennék a gennyes fertőzés?

– Ha németnek születik, nem lenne az.

– Most sem érzem annak magamat, irodalmat tanítottam az egyetemen, amíg engedtek tanítani, aztán fordítottam, írtam, majd újságot hordtam ki, végül szenet lapátoltam, zsákot cipeltem, hogy el tudjam tartani feleségemet és újszülött lányomat.

– Isaac, rossz helyre született.

– Magyar vagyok. Zsidó magyar, vagy magyar zsidó. A nevem nem Isaac, hanem Izsák. A hazám megtagadott, törvényeket hozott ellenem, megfosztott hivatásomtól, megalázott, kisemmizett, gettóba zárt. És mindez az ön Führerének köszönhető.

– Nem, Isaac, ön téved. Én eddig sok országban szolgáltam, minden nép védte az övéit, harcolt, illegalitásba vonultak, bújtatták, mentették a zsidókat, az önök országa, vezetése viszont szinte önként lökte ki a nemzet testéből a saját zsidóságát.

– Igen, tudom. Ez nagyon szomorú. A magyar nép mindig ellenséget keres, saját tehetetlensége miatt mindig bűnösöket akar, és mindig Barabást kiált, ha dönteni kell.

– Lehet, hogy igaza van, nem tisztem megítélni. Sajnos, az ön istene nem hajlandó megmenteni magát. Holnap reggel felakasztják.

– A sorsát nem kerülheti el az ember. Isten szeret minket, ám sosem dönt helyettünk.

– Én nem tudok ezzel azonosulni, véleményem szerint a vallás a gyöngék és az ostobák játéka.

– Lehetséges, őrnagy úr, ön élet és halál ura most, de nem Isten, pusztán egy halandó, aki majd egyszer elszámol bűneivel.

– Lehetséges, Isaac. Nem tudom. Remélem, hamarosan vége lesz a háborúnak, leszerelek, mérnökként fogok dolgozni, a feleségem és a két lányom lesz a legfontosabb. Visszatér az élet a rendes kerékvágásba.

– Én is hasonló módon terveztem, de ebből már nem lesz semmi.

– Sajnálom, Isaac, őszintén sajnálom. Ön jó ember. Megérdemelte volna a hosszú életet, a boldogulást.

– Reggel ön is ott lesz?

– Szeretné, hogy ott legyek?

– Igen, kérem.

– Rendben van. Ott leszek.

Nyikorogva becsapódott az ajtó, leült a padlóra, hátát a falnak vetette. Szóval, ennyi volt? Uram, hol vagy? Miért nem tettél valamit? Miért tűrted, tűröd ezt?

Nem érkezett válasz. Lányára gondolt, erősen tartotta karját, amikor hajtották őket a vasútállomás felé, szinte szaladtak. Rebeka is fogta Hanna kezét, ám megbotlott az előtte futó idős férfi lábában, magával rántotta lányát is. Az őrök felállították a földről, lökdösték tovább őket, Hanna pedig csak állt ott rémülten, a hömpölygő sor mellett, megdermedve, sikítva. Odalépett hozzá egy katona, pisztolyát a homlokához szorította. És lőtt.

Rebekának szorította a karját, nem engedte, hogy visszaforduljon, odarohanjon lányuk holttestéhez, mert akkor őt is azonnal lelövik. Folyt a könnye, a téboly határán táncolt, gyűlölet és harag öntette el, biztos volt benne, hogy abban a pillanatban ölni tudna, bárkit meg tudna ölni.

Apám, Isten nem védett meg bennünket, mormogta halkan. Harcolnunk kellett volna, az őrnagy téved, a hit, a szeretet nem lehet gyönge és ostoba, mert akkor csak asszisztálna a gonosznak, engedné rombolni, pusztítani. De hát nem azt teszi? Már mindegy. Ennek a harc nélküli harcnak vége lesz holnap.

Egy őr lépett a cellába, ételt és egy üveg bort hozott.

– Az őrnagy úr küldi – közölte megvetően. – Zabálj zsidó, ez már az utolsó vacsora!

Keveset evett, a húst alig tudta megrágni, elölről hiányoztak a fogai. Az egész üveg bort megitta, akarta, hogy lerészegedjen, ám elméje tiszta maradt. Folyamatosan folytak a könnyei, a cella ablakán bevilágított a Hold, hideg, fehér fénnyel, pedig napközben felhős volt az égbolt, ám estére kitisztult, a csillagok ragyogtak, mintha csak üzenni akarnának valamit. Nem tudta megfejteni, hogy mit.

Épp csak pirkadt, hat óra lehetett, az őrök felébresztették, hátrabilincselték a kezét. Fáradt volt, kicsit fájt a feje, talán a bor miatt. Lassan vonultak ki az udvarra, minden lépésnél megcsikordult a megfagyott hó. Fázott. Az udvar közepén állt a bitófa, alatta egy rozoga hokedli. Felsegítették rá, nyakába tették a kötelet, mely megfeszült, kicsit pipiskednie kellett, hogy ne szorítsa el a nyakát. Az őrök rágyújtottak, beszélgettek. Mégsem jön el az őrnagy, állapította meg, az őrök csak szórakoznak, hogy még jobban megalázzák. Nem mindegy már? Szerette volna, ha Heinrich Schlegel ott áll előtte, azt akarta, hogy pillantásuk összefonódjon, hogy örökre a lelkébe égesse ennek a gyilkosnak egy halálraítélt ember tekintetét, hogy soha ne tudjon szabadulni tőle, soha ne felejtse el, ne hagyja aludni, ne hagyjon neki egyetlen nyugodt percet se.

Na, ez gyönge átok, hunyta le fáradtan szemét, az őrnagy számtalan embert megölt és megöletett, mit számít már egy zsidó?

Az őrök riadtan dobták el félig elszívott cigarettájukat, vállukra kapták fegyverüket, felsorakoztak a kivégzőhely előtt. Az őrnagy lépett ki az ajtón, fázósan húzta össze magán kabátját, nem is köszönt, felnézett a hokedlin ácsorgó férfire, aki vacogott, lába remegett.

– Terítsenek a vállára egy köpenyt – utasította az őröket. – Eljöttem, Isaac, pedig semmi kedvem sincs ehhez.

– Őrnagy úr, nekem sincs.

– Azt elhiszem – nevetett zavartan Schlegel. – Sajnálom, Isaac. Őszinte szívemből sajnálom. Örökké emlékezni fogok magára.

– Ettől meghatódtam, ám ez semmit se javít sorsomon. Vetessen le innen, adjon egy útlevelet Svájcba vagy Amerikába. Akkor elhiszem, hogy sajnálja.

– Nem tehetem, pedig szívem szerint megtenném.

– Van önnek szíve, őrnagy úr?

– Van, de az élet megkeményítette. Az ember nem adhatja fel az elveit azért, mert bizonyos pillanatokban hatnak rá az érzelmek.

– Ön is szolga, őrnagy úr, ön választotta, a háború és a pillanatnyi hatalom szolgája. És élvezi saját hatalmát is. Úgy gondolja, bármit megtehet.

– Nem, Isaac, nem tehetek meg bármit. Ha bármit megtehetnék, akkor ön már Amerika felé utazna.

– Az ember szándékai és tettei határozzák meg saját sorsát.

– A szándék soha nem írhatja felül a szabályokat.

– Téved, őrnagy úr, ha soha nem szegnénk meg szabályokat, akkor nem fejlődnénk, nem lenne változás. A gondolkodók, a bátrak, a szabályokat nem tisztelők viszik előre a világot.

– Nem tudom, Isaac, én csak egy apró fogaskerék vagyok a birodalom hatalmas gépezetében, akit könnyű lecserélni. Ha én nem végzem el a dolgomat, elvégzi más.

– Ne mentegesse magát őrnagy úr. Az értelmetlen parancs teljesítése nem menti fel bűnei alól.

– A parancsot teljesíteni kell, ez nem morális kérdés, hiszen katona vagyok.

– Értem, őrnagy úr. Mérnöknek biztosan jobb, mint katonának. Mérnökként teremt, katonaként rombol. Tudja, a gyűlölet olyan, mint a gyomnövény, ha nem irtja ki az ember, ellepi a földet, mindent elpusztít. A gyűlölet sosem teremt, csak öl. Tévedtünk, tévedtem, tévedett a világ, amikor azt gondolta, hogy értelmes beszéddel, szeretettel, együttérzéssel lehet a gyűlölet ellen küzdeni. Nem lehet. A gyűlölet ostoba és kegyetlen, keményen harcba kell szállni vele, fel kell égetni, elpusztítani, hogy írmagja se maradjon, mert tényleg olyan, mint a gyomnövény, kidugja fejét a rögök közül, aztán letarolja a földet.

– Lehet, hogy igaza van.

– Tudja, hogy mire mentem az igazammal.

– Tudom. Miért akarta, hogy itt legyek ma?

– Őrnagy úr, jobb az, ha van egy ismerős az ember mellett. Egyedül nem jó meghalni. Persze, sehogy nem jó meghalni. És hatni akarok a lelkiismeretére.

– Isaac, ez nem lelkiismereti kérdés. A világ most ilyen. Az erős dönt, a gyönge elpusztul.

– A világ mindig ilyen volt.

– Mindig.

– Őrnagy úr. Essünk túl rajta. Istenen kívül már nincs kit szeretnem. Ön talán szerencsésebb.

– Isaac, tényleg sajnálom – válaszolta komoran az őrnagy, feltette csillogó, fekete bőrcsizmába bújtatott lábát a viharvert hokedli szélére. – Akar még mondani valamit?

– Őrnagy úr, én már nem akarok mondani semmit. Majd Istennek kell beszámolni tetteiről.

– Értem.

Az őrnagy kirúgta az ülőalkalmatosságot a férfi lába alól. Mozdulatlanul bámulta, ahogy himbálózik a test, akár egy falióra ingája, kinyílik a férfi szája, teste megfeszül, még igyekszik némi levegőhöz jutni, kimered a szeme, aztán lassan becsukódik. A szabályokat nem lehet megszegni, a szabályok vezérlik az életet és a halált. Egy katona nem vizsgálhatja, hogy jók-e a szabályok, vagy sem. Egy katonának nem lehet lelke, mert akkor elveszíti a háborút. Lelke csak egy férjnek, egy apának lehet, és ő inkább férj és apa akart már lenni.

– Temessék el tisztességesen – mordult az őrökre. – Tekerjék be lepedőbe, és a köpennyel takarják be. – Jó ember volt, ezt megérdemli. Legalább ezt.

A cukrászda felé megy haza. Gerda süteményt kért tőle, krémest, azt a finom vaníliaízűt, melynek porcukor van a tetején. Parancsba adta, hogy egész hétvégén ne zavarja senki. Gyalog indult, egy ricsajozó nyilas csoportba botlott. Elhallgattak, amikor meglátták. Egy fiatal zsidó nőt ráncigáltak, nem volt rajta cipő, haja kibomlott, kócosan hullott a szemébe, szája felhasadt, a megszáradt vér fekete csíkban futott végig az állán.

– Őt magammal viszem – mutatott a rémült lányra.

– Bocsánatot kérek, őrnagy úr, de a Duna-partra visszük. Mocskos zsidó ribanc. Nem ajánlanám, hogy a lakásába engedje, veszélyes elem – szalutált idétlenül a csoport parancsnoka, aki nagyon jól beszélt németül. Nem volt idősebb huszonötnél, rövidre nyírt szőke haja ragyogott a napfényben, még sapkát sem viselt.

– Azt majd én eldöntöm – közölte határozottan Heinrich Schlegel. – Ketten vezessék, jöjjenek utánam. És adják vissza a cipőjét.

– Nincs nálunk a cipője. Két sarokkal arrébb levetettük vele.

– Akkor küldje el érte valamelyik katonáját.

– Igenis, őrnagy úr.

– Maga nagyon jól beszél németül.

– Nagyapám német volt, tőle tanultam, de én magyar vagyok – húzta ki magát.

– Rendben. Jelentkezzen hétfőn reggel a parancsnokságon, szükségem van egy jó tolmácsra. Schlegel őrnagy vagyok, hivatkozzon rám.

– Értettem, őrnagy úr! Heil Hitler! – csapta magasra karját a fiú, miközben társaira sandított.

Komoran, kemény léptekkel haladt, mögötte sietősen kapkodta lábát a zsidó lány és a két nyilas suhanc. Isaac egyszer azt mondta, a csillagokban mindent megírtak, múlt, jelen, jövő, aki olvasni tudja, az hatással lehet a világra. Úgy tűnik, csupa analfabéta él a földön, a világ pedig egyre elviselhetetlenebb, egyre kegyetlenebb. Isaac azt is mondta, hogy a jó irodalomnak teremtő ereje van, belekapaszkodik az ember szívébe, lelkébe, és aki minél többet olvas, annak egyre szebb lesz a világ, még egy zománcos bögre is, a nyikorgó ágy, a kutya a sarokban, a pattogó tűz a kemencében, a korbácsra és a fegyverekre nem lesz szüksége, könnyebb és szebb lesz tőle az élet, legyűrhető a fájdalom, elviselhetőbb a halál. Az előbb megmentett egy zsidó lányt a biztos haláltól, ám ettől nem érezte magát jobb embernek. Hamarosan vége a háborúnak. Veszítenek. Biztos volt benne. Ki tudja, mi lesz utána?

Belépett a cukrászda ajtaján, az apró csengő csilingelve hintázott az ajtó felett. Nem akart többé Isaacra, vagy ahogyan ő mondta, Izsákra gondolni, csak olvasni. A cukrászsegéd rémülten állt a pult mögött, szinte érezte félelmének szagát, amint gomolyogva összekeveredik a finom sütemények illatával.

– Friss a krémes?

– Igen, őrnagy úr – bólintott a fiú.

– Kérek nyolc darabot. És ne féljen annyira, remeg a keze, a végén még leborítja ezeket a finom süteményeket – a tálcával együtt – a földre.

– Értem, őrnagy úr. Igyekszem nem félni.

Fotó: Pinterest