A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hamlet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hamlet. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. július 7., szerda

Öncenzúra

A kávé gőzölög,
sorsszerű pillanat,
ahogyan Hamlet kevergeti,
a koponya az asztalon,
a Koponyák hegyén
épp rakéták száguldanak,
vagy csak arrafelé;
sokan úgy hiszik,
a vakhit ölésre is feljogosít,
persze, ölni sokféleképpen lehet.

Isten is kér egy gőzölgő kávét,
cukor nélkül,
ám a párbeszéd elmarad,
mint mindig.
Magunkra maradtunk.

Girhes madarak a szavak,
már nem tudnak repülni,
önigazolásként bólogatok,
öröklétért ácsingózom,
kávémba én teszek cukrot,
így talán nem rezonál
a keserű életre,
mely ott ácsorog a sikátoroknál,
akár egy céda,
és várja,
hogy
valaki
elvigye
magával.
Aztán már nem várja.

Piros, kék, zöld, sárga
hajat festek magamnak
(vicces!),
szolidálok a szivárvánnyal,
és ki nem állom a hangos bunkókat,
és szánom a csöndes hülyéket –
a girhes madarak
már nem repülnek,
ám szánnak engem is.

Igyekszem elhatárolódni
a szennyes politikai közbeszédtől,
a beszédtől is,
és a gyűlölködéstől,
a politikai celebek
silány orgazmusától,
tán már Istentől is,
mert hallgatása feldühít.

Elhatárolódásom
nem
médiaszenzáció,
ez hírnek is silány.

Pótcselekvésként még élek,
(hihetetlen állapot!)
egy kőnek támasztva hátam
az út szélén,
a szó,
a beszéd
holisztikus
messzeségbe
szökik,
nem is baj,
sosem mondtam semmi érdekeset.

Pótcselekszem,
igyekszem megfejteni
a művészet lényegét,
egy graffitit
rajzolok az égre,
szivárvány
színű
szívecskés
szmájlit
(csakazértis!)
miközben a politikai pedofília
beszivárog a tankönyvekbe,
sőt, már az óvodások is
képesek térdepelni.

A költők mostanság ismét
a
szerelem
szépségeiről
és
gyötrelmeiről
írnak,
az öncenzúra működik
(netán csak ennyi a tehetség!),
a légy zümmögését is hallani.



Fotó: Pinterest


2020. szeptember 3., csütörtök

Főpróba

– Kutasi! – üvöltötte torkaszakadtából Vicsonyai főrendező, a hazánkba szakadt hazánk fia. – Hol az az átok kellékes? Nem megmondtam, hogy nem koponya kell, hanem egy feszület! Főpróba van, ha nem tudnátok!
– Bocsánat, főnök, nem akarok beledumálni, de a lét nagy kérdéseiről Hamlet koponyával a kezében nyilatkozik, Shakespeare is így írta meg – jegyezte meg félénken a főszerepet játszó színész, Gheorghe Umwald, aki nem olyan régen került a Nemzeti Színház címlapjára a tusnádfürdői művelődési ház amatőr színjátszó csoportjából.
– Akkor ne dumálj bele! – torkolta le a testes rendező. – Te csak csináld azt, amit én mondok, akkor nem lesz baj, egyébként se tetszik nekem ennek a Seggszpírnek a neve, lehet, hogy megváltoztatjuk báró Terecskey Taszilóra.
– Azt nem lehet, főnök – csapott homlokára a színpadra berohanó, kezében egy csillogó műanyag feszületet szorongató kellékes –, már elkészültek a plakátok, a műsorfüzet.
– Kutasi! Nincs hibajavító festék? – fakadt ki Vicsonyai. – A hibákat ki kell javítani, a hibás egyedeket eltávolítani, az ágálókat pedig kirúgni. Akar még itt dolgozni, Kutasi?
– Persze, főnök, már csak három évem van nyugdíjig.
– Annyi se lesz, ha így folytatja. Fiam, vegyük át ismét az utolsó jelenetet – intett a Hamletet játszó színésznek –, de tegyél bele egy kis tüzet, a mögötted toporgó néptáncosoknak elmegy az összes életkedve, ha téged néznek. Életről és halálról van szó, azt duzzadó kebellel, hithű magyarsággal kell előadni, no, és Isten segedelmével, mert az ellent csak így tudja legyőzni ez a gyönge fiú.
Pacsalek, a gyimesi zenét tedd most be, az ütőgardon feszes pattogása felrázza a nemzeti öntudatot.
– Bocsánat, főnök, de Hamlet nem dán volt? – hallatszódott Pacsalek hangja a hangszórókból.
– Már te is vitatkozol? Nincs itt neked jó dolgod? Villanyszerelőből technikai vezetőt csináltam belőled! Akarsz hazamenni?
– Dehogy, főnök, jó itt.
– Akkor ne vitatkozz!
– „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés...” – kezdte rekedtes torokhangon Umwald.
– Te meg miről beszélsz, te átok? – hördült fel Vicsonyai.
– Ez van a szövegkönyvben – tárta szét kezét Umwald.
– Hol a dramaturg? Ezt ki kell húzni a szövegkönyvből. Az embereket nem szabad megzavarni ilyen bonyolult kérdésekkel. Mondd azt, hogy nincs semmi kérdés, „minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve!” Ez is klasszikus!
– Leírhatom?
– Írd le, te bunkó, ha ennyit sem tudsz megjegyezni! Csupa hülyével vagyok körülvéve, de itt akkor is az fog történni, amit én akarok! Ez az én szent küldetésem, megkerülhetetlen megbízásom, a művészet erejével fogom felvirágoztatni a rendet, a megértést, a főbólintást! Érted?
– Értem, főnök, de hová tegyem a koponyát?
– Dobd ki oldalra, majd Kutasi eltünteti.
– Elment az áram. Ez a feszület úgy világít, mint a karácsonyfadísz, főnök, még villog is. Bekapcsolhatom a szövegem alatt?
– Kapcsold be, ez jó látványelem lesz, a nézők szeretni fogják. Tetszik nekem ez a sötétség, lehet, hogy holnap ki is kapcsoltatom az áramot a színházban.
– Főnök, így nem tudom elolvasni, amit az előbb lediktált, nagyon sötét van.
– Nem baj, fiam, mondj valamit, de csak halkan, hogy ne értse senki, elég, ha váltogatod a villogást a feszületen, hogy ne legyen unalmas. Na, végre, megtaláltuk a megoldást, összeállt a kép. Sikerünk lesz, fiam, hidd el, csak ne pofázz feleslegesen.


Fotó: jegy.hu

2020. április 18., szombat

Álmodjunk


„És a papok végignézték a jogtalanságokat, nagyokat hallgattak és mondták
A kórus kíséretével
A mi országunk nem e világról való
e föld csupán a vezeklés stációja, a szelídség és a türelem szellemét valljuk
Egyedül folytatja
Így préselik ki a nincstelenekből utolsó garasaikat is elhelyezvén szépen kincseik közé és csemcsegtek és dőzsöltek a fejedelmekkel
és így szóltak az éhezőkhöz
A kórus kíséretével
Szenvedjetek
szenvedjetek mint ő a keresztfán mert így akarja Isten”

(Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában)

Dehogy akarja, a büdös francba, ha meg ezt akarja, akkor mondjon le, estig tart ez a mocsok eső? Vadalma a Bibliát szorongatta, riadt tekintettel, gyönyörűséges mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, én meg belerúgtam a vödörbe, dühösen, erőből, kiloccsant a víz a konyha kövére, habosan folyt szét, akár az idő, Hamlet ücsörgött az asztalnál, s vigyorogva megjegyezte: „valami bűzlik Dániában”.
Kék izzót tekert be Vadalma a csillárba, férfimunka, vetette oda foghegyről, sértődötten, halványkék színben pompázott, halványkéken libbentek hajtincsei, szemfényvesztés, de nem akartam rágondolni, forradalmi lendülettel kritizáltam Isten ténykedését, egy kihízott püspök ült le az asztalhoz, megbámulta Vadalma formás seggét, még dühösebb lettem, már nem csak ideológiailag, tudományosan, józansággal fogalmazva, hanem érzelmileg is, kurvára érzelmileg, mert mindent nem lehet, mindent azért már nem, mondjon bármit is a Jóisten, egy kihízott püspöknek sem lehet mindent, egy elbaszott fejedelemnek sem, se hűbéresnek, se szolgának, van határa a szerzésnek, a tolvajlásnak, a rablásnak és a szenvedésnek, mert fellázad a lélek, megnyomorítottságában, elpusztulás előtti állapotában, félelemtől gúzsba kötötten lángra lobban, megperzsel, felperzsel, ledönt, eltipor, kerül, amibe kerül, halványkék fénybe szőtten.
Vadalma húst sütött, meg krumplit, zöldségeket, visszatette a polcra a Bibliát, Örkény-novellákat vett le helyette, haragvósan nézett rám, tiltakoztam, azt olvas, amit akar, szabad ember, én is az vagyok, nem tulajdonom ő nekem, csak csodálom, tenyeremen hordozom, hogy kivarázsoljon engem ebből a szennyes időből, spiclik és bérencek, csicskák és bérgyilkosok, urak és alattvalók, papok és szemfényvesztők szorításából, mert ő képes rá, csak ő képes átszeretni engem jobb világok örvénylésébe.
Már rohadtul nem hiszek én semmit, fehér kényszerzubbonyt kellene húzni néhány pocsék alakra, kihúzni a seggükből az aranyvibrátort, száraz zsíros kenyérrel megtömni szájukat, hogy érezzék a szegénység ízét, a halálra ítéltség félelmének soha nem múló húgyszagát, mely belengi a dohos falakat, szétcseszi a tüdőhólyagocskákat, észrevétlen betegít hallgatag rabszolgává.
Vadalma megsimogatta arcom, mosolygott, mint senki még rám ily gyönyörűséggel, egy falat húst tett a számba, megfogtam kezét, megnyaltam ujját, felnevetett, én meg átmenetileg befejeztem a morgolódást, a püspöknek ajtót nyitottam, Hamlet csóválta fejét, a charentoni elmegyógyintézet díszletei recsegni, ropogni kezdtek, kialudtak a színpad fényei, csak az a halványkék izzó világított még, komoly elhatározottsággal, visszaverve az egyre elszántabban támadó sötétséget. Vadalma átölelt, forró volt a karja, az ajka, gyere, aludjunk, mondta, és álmodjunk. Együtt. Majd holnap elmeséljük, amikor a napfény ébreszt.



Fotó: Jekken Péter