Keserű anziksz fogra, pálinkára, pedagógusra

Csak forgassa a szájában, drága – jóféle kisüsti –, úgy el fog zsibbadni a szája, hogy nem fog érezni semmit. Na, ez a fogó jó lesz, múltkor a malacnak is ezzel húztam ki a letörött fogát, mert szegény pára enni sem tudott, annyira fájt neki. Ne idegeskedjen, a pálinka fertőtlenít, rendben leszünk. Nyelje le nyugodtan, ez majdnem olyan stresszoldó, mint a szex. 

Atyavilág, maga pedagógus? Valaki nagyon haragszik magukra odafent, jobban járna, ha őstermelő lenne, tudja, a természet lágy öle, meg a krumpli, paprika, egyebek, de úgy hallom, a helyi dobozgyárban is van felvétel, három műszakban kétszer annyit kereshetne, mint tanárként. Jaj, ne szégyellje már magát, hogy három diplomával nem tudja eltartani a gyerekeit, ha gázszerelő vagy futsalos lenne, biztosan jobban futna a szekér, de nem lehet mindenki mindenkinek a barátja. Ne sírjon már, inkább adok magának még egy kis pálinkát, ha ilyen szerencsétlen, hadd zsibbadjon az a fog. 

Tessék elképzelni, én is úgy jártam a múltkor, hogy nagyon fájt a fogam, velem egyébként is gyakran előfordul, hol erre fáj, hol arra, szóval, bebicikliztem a fogorvoshoz, az SZTK-ba, de a biztonsági őrnél nem jutottam tovább. Nézegette kis füzetkéjét, aztán hosszas gondolkodás után közölte, 2026. márciusra tud időpontot adni, reggel nyolcra. Természetesen felháborodtam, nekem most fáj a fogam, nem hat év múlva; nincs orvos, nem is lesz előbb, förmedt rám, aztán kizavart; ha nem tetszik, a szomszédban van magánrendelés, menjek oda. Vagy Ausztriába. Kemenes doktor már ott rendel. 

Fiatal, csinos hölgy ült ott, felvette az adataimat, aztán közölte, a vizsgálat tizenkétezer, a fúrás huszonháromezer, a gyógytömés negyvenkettőezer, melyet néhány hét múlva ki kell cserélni rendes tömésre, az már csak hatvannyolcezerbe kerül. Elkerekedett szemmel bámultam rá, még a fogfájásom is elmúlt; és ha csak kihúzza?, kérdeztem. Az csak negyvennyolcezer, felelte bájosan. Én bizony ennyiért most tíz fogat is kihúzok. Fogtömést nem tudok csinálni, bár egyszer a komámmal kipróbáltuk, az epoxit gyanta két napig bírta, a foga háromig. 

Ne féljen, egy pillanat lesz az egész, nyissa nagyra a száját, na, már kint is van, de maradt elég, úgy látom. Igyon még egy korty pálinkát, hogy összehúzza a sebet! 

Ne sírjon, egyszer majd jobb lesz, egyszer, én megmondtam az asszonynak is, nem bírom az örökös harckészültséget, nem lehet állandóan háborúzni, belekötni mindenbe, mindenkibe, miközben kivan a seggünk a gatyából. Ő se hallgatott rám, nem is beszélek vele. Persze, nem mehet minden értelmes ember világgá, mert akkor tényleg csak a hülyék maradnak itt; szomorú ez, kérem, én is tudom, hát, visszavonultam, befogtam a szám, nem beszélek, nem olvasok, nem írok; megtapasztaltam régen, milyen az, amikor a hatalom vicsorgatja a fogát, akkor is félelmetes volt, most is az, pedig még nem is járnak a nagy, fekete autók a fekete bőrkabátos ipsékkel. Szeretem a történelmet, azt hittem, már csak könyvekben fogok olvasni az emberi gyarlóságról és aljasságról, de úgy látom, még nem múlta idejét egyik sem, pedig tudhatná a hatalom, legalább a tanulmányaiból, ha nem bliccelte el az általa gyűlölt iskolát, hogy előbb-utóbb levágják a tolvajok kezét, a gazembereket börtönbe csukják, de az is lehet, hogy fejen basszák a szívlapáttal! Bocsánatot kérek, hogy ilyen nyers vagyok. Elszomorít ez a világ, szellemi kútmérgezés folyik, a javából, évtizedek múltán is lesz olyan, aki nem gyógyul ki belőle. Na, végre, látom, már mosolyog, kedves! Még egy kis pálinkát?

Művész: Yuri Firsanov

Nehéz az élet

Karakas Bálint felnézett a felhős égboltra, krákogva megköszörülte torkát; negyvenes évei közepén járó magyar-történelem szakos középiskolai tanár, léptei megakadtak az időben, halálfélelem szorította nyakát, nem jött ki hang a száján. Szégyellte. A ködös november hideg érintéssel kúszott be fekete-bordó-sárga kockás sálja alá, miközben egy hajléktalan az Oktogon egyik szemeteskukájából kiemelt egy befejezetlen, szinte még meleg hamburgert. Rögtön bele is harapott, az értéktelen szemét meg a földre hullott üres, összegyűrt cigarettásdobozok, taknyos zsebkendők, széttépett villamosjegyek és szerelmeslevelek dekadens elegyében.

Egyre inkább úgy érezte, lenyelhetetlen gombócként akadt meg torkán a pedagógus életpályamodell, se lenyelni nem tudta, se kiköpni, csak böfögött tőle, csuklott, émelygett, de nem javult. A régi mozgalmi nóta jutott eszébe, mely szerint a „múltat végképp eltörölni” volna jó, ám a villanyoszlopokra szerelt szürke hangszórókból Bartók Elindultam szép hazámbul című feldolgozásának keserű dallama gomolygott a tér fái között, ám Karakason kívül senki sem figyelt, senki sem hallotta. Persze, az emberek soha nem figyeltek semmire, semmire sem figyelni pedig annyit jelentett, a múlt lassan, teljes alávetettséggel törlődött emlékezetükből. Derengett nekik Horthy Miklós neve, ám azt már nem tudták megmondani, ki ő, viszont meggyőződéssel állították, gyönyörűséges hófehér lova önfeláldozón vállalt részt az I. világháború megnyerésében, és Magyarország, mint győztes hatalom, bevonult Washingtonba a pirézek oldalán. Fogalmuk sem volt a békekölcsönről, ám valamennyi békemenet időpontját pontosan felsorolták, határozottan állították, mindegyik Párizstól New Yorkig tartott, Tirana érintésével, papi áldással, szónoklatokkal, nemzeti konzultációkkal fűszerezve, mert a liberalizmus nevű vírus leghatásosabb ellenszere a gyaloglás.

Megköszörülte torkát, mintha mondani akart volna valamit, ám mégsem akart, tudta jól. Alkotmányos joga a hallgatás, elsőgenerációs értelmiségiként – egy akácfából készült lapátnyélbe kapaszkodva –, még akár jólfésült közmunkás is lehet valamelyik stadionépítésen, ha túlságosan sokat jártatja a pofáját. Hiába szomorodik bele Gábriel arkangyal országalmástól a hazudozásba, a pofázás akkor is rendszeridegen marad, mert a hatalom „diszkrét bája” már nem annyira diszkrét, nem annyira bájos.

Tehát már nem akart semmit sem mondani, otthon sem, csak számolgatta hónap közepén a nemzeti címerrel díszített porcelánbögréből kiborított száz és kétszáz forintosokat, és úgy érezte, a Kánaán kódjelű kormányprogram egyetlen szava sem igaz.

Persze a történelem leszarja a kisembereket, hiszen egy kisember soha nem tudna elég nagyot álmodni, mert ahhoz túlságosan kicsi, túlságosan tanulatlan, túlságosan gyáva, eleve elrendelt, eleve korlátozott, eleve halálra ítélt.

Legfeljebb még nem tudja. Valójában nem több a történelem játékszerénél, ágyútöltelék az időközönként ismétlődő forradalmak ágyúcsövében, hogy majd a békeidők beköszöntével ismét visszasüllyedjen királyok, diktátorok, maffiózók, mogulok, konszernek, titkosszolgálatok és különféle hivatalok szolgájává, rabszolgájává.

A fekete Audi gumijai füstöltek a vészfékezéstől, de megállt. Nem magyar termék, nézett rá furcsa mosollyal szája szegletében Karakas Bálint. Az élet csak megy tovább. Úgy tűnt, még nem jött el az ideje a végének. És még mindig felhős volt az ég. És még mindig ott volt torkában a gombóc, melyet se lenyelni, se kiköpni nem tudott. Nehéz az élet.

Fotó: pinterest

Mintha érezném

Mintha érezném a tavaszt, fájt ma a térdem, a rosszabbik; van jobbik is, de azt nem szeretem mindenféle kontextusban; nagyapám mesélte, majdnem a nyilas párt tagja lett valamikor, csak – szerencsére – berúgott a Geréb Palival, nem jutottak el a gyűlésre, másnap, fájó fejjel rájött, egyébként is alkalmatlan ő a politizálásra, kevés benne a gyűlölet, meg az akarat. 

Így is volt, kevés volt benne a gyűlölet, kevés az akarat az élethez is, csak a berúgás maradt meg a világmegváltásból, „öreg illata” volt, szédületes történetei a kaszálásról, a lovakról, a Don-kanyarról; ő volt a tábori szakács, vasbetonszerelő létére, zsigerből főzött, zsigerből ivott, zsigerből volt alkalmatlan a kispolgári életre, sosem lőtt a puskájával, bár mai napig sem tudom, mire lett volt alkalmas, katonának biztosan nem.

Nagyanyám második gyerekével hasában várta a háború végét, még nem is látszott a gyerek, nem gömbölyödött hasa, sárral kente be magát, eljátszotta, hogy csípőficamos; sok nőt megerőszakoltak az orosz katonák, ahogy mesélte, borzas frizurájával, koszos arcával, foldozott ruhájával, furcsa járásával megúszta az orosz szerelmet, tehetséges stylist lehetett volna belőle, ha nem csak négy elemit végez, bár a bölcsesség nem az iskolában születik, vagy van, vagy nincs, nem terem. 

Ma mintha éreztem volna a tavaszt, kevesebb gyűlöletet fújt a szél és kicsivel több kétségbeesést, éreztem a szabadság illatát, csak egyetlen pillanatra, hát, van remény, mégis van, ám a Nap nem akart előbújni, sértődötten hentergett felhőágyában; meg kellene tanulni tisztelni, megérteni, elfogadni egymást, az idealizmus kellemes részegség, nincs remény egy körbekerített országban könnyedén átbiciklizni a határon; bölcsesség vagy van, vagy nincs; nagyapám szerint amíg van zsíros kenyér, addig nincs sírás, de meghalt, mielőtt elmondhatta volna, mi van akkor, ha már zsíros kenyér sincs.

Fotó: művészet-blog.hu