– Hagylak dolgozni – tárja szét karjait Juliette, mutatóujját a szája elé teszi, szemei keresztbe akadnak.
Elnevetem magam, bólintok, a képernyőre meredek, hatalmas vörös betűkkel szaladozik egy szó: HATÁRIDŐ! Egyetlen épkézláb gondolatom sincs, ez a kis piszok pedig itt suhan körülöttem ide-oda egy szál rövidke, sejtelmesen áttetsző ingben; a világpolitikai helyzet átláthatatlan, a GDP látszólag elég lenne a jó élet minimumához, de az átlag csak az átlagon alul élőknek lenne jó, az elosztási viszony inkább iszony..., uszony...
Pipiskedik a polc előtt, egy Dosztojevszkij-kötetet akar megszerezni. Egy nevetséges ember álma; nem éri el, az ing rövidebbnek tűnik, mint az előbb, aztán feladja. Nesztelenül sétál a könyvespolc előtt, ujjaival megérinti az egymáshoz simuló könyveket, gerincükben titokzatos erőknek engedelmeskedve egy irányba fordulnak az elektronok; a szociális háló szétszakadt, a látszólag gondoskodó állam nem gondoskodik, csak harácsol, utasít, elkoboz, túlszabályoz. És folyamatosan hazudozik!
Az alsó polcon futtatja végig ujjait, nyújtott lábakkal hajol előre, s nekem idealista elképzeléseim támadnak a geometriáról, az ívekről, gömbökről, a formák egymásra hatásáról; interperszonális kapcsolataink felületesek, Maslow piramisa még mindig él, a művészet szükségessége viszonylagos, de elengedhetetlen; basszus, de utálom a politikát!
Tíz perc alatt két esetlen mondat születik, saját tökéletlenségük szégyenétől izzanak, öngyilkosságba akarnak menekülni, megtagadnak velem mindenféle szellemi közösséget; Juliette látszólag céltalanul sétálgat a szobában, ráutaló magatartása rám utal, frissen mosott haja minden lépésénél meglibben, hajszálai végigsiklanak a levegőben az ámulattól mozdulatlan molekulák között, elsétál mellettem, érzem illatát, a fahéjas tusfürdő megteszi hatását, jó alany lennék Pavlov kutyájának, morgok magamban, aztán megbékülök, József Attila Ódája, Baudelaire A dög című verse jut eszembe, nem érdekelnek a világpolitika folyamatai, felállok a székről, Juliette mögé lépek.
– Már kész is az írás? – kérdi őszinte örömmel.
– Igen. Kész vagyok. Teljesen – felelem, s megölelem, automatikusan kigombolódik ingének felső gombja (már a gombokban sem bízhat eléggé a férfiember), be kell látnom, jobb lesz nekem, ha nem akarom megérteni most a dolgok folyását, hanem csak az ingen belüli világra koncentrálok, mert ha szeretik az embert, az sokszor sokkal fontosabb, mint a tőzsde, a GDP, a politika és a korrupció.
Juliette megölel, érzem illatát, megbolondít engem ez a fahéj, megcsókol.
Nincs túl sok kétségem, úgy érzem, következő életemben költő leszek. Szinte biztos.
Fotó: pixabay
9 megjegyzés:
Szenvedélyes írás! Gratulálok József!
Nagyon jó!
Kedves Kata!
Köszönöm! Szenvedélyes írás, valóban, de azt megállapíthatjuk, csak a nők képesek – megfelelő motivációval – megváltoztatni a világ folyását úgy, hogy a férfiak azt hiszik, ők döntöttek!
Kedves Kovycs!
Nagyon köszönöm!
Szenvedélyes! Szuper!
(A következő életben költő leszel... vagy elismert író! ... ez biztos!)
Örömmel és szeretettel olvastalak most is.
Vox
... és igen!... ha szeretik az embert, az mindennél fontosabb :)) még a tőzsdénél is :)
Köszönöm Márti!
Hát, ha csak a következőben, az sem rossz, de a mostaniban is juthatna az elismertségből valami, mert gyarló az ember, most kell minden, nem majd.
És igen, ha szeretik az embert, az mindennél fontosabb!
A művészetek - még talán a kultúra is -, mindig mostoha gyerekek voltak. Kevés festőt, írót, költőt ismerünk, akik életükben élvezhették az elismerést. Te nem maradtál még le erről. Aki ilyen remek írásokkal lép az olvasóközönség elé, hamar megismerik. ... és el is ismerik.
Kedves Márti!
Legyen igazad. Nem vagyok türelmetlen, még van kis időm kivárni ezt!
Megjegyzés küldése