2020. április 9., csütörtök

Tisztelet az érdemeseknek

(az elesetteknek, a tehetségeseknek és a kortárs költőknek is)

Megfeszített izmokkal iszom
egy pohár vörösbort,
csak mert fontos a testmozgás,
fejben dől el minden,
okosít valaki,
én pedig
tudatosan kerülöm most a rímeket
(rémesek!),
fejlődésem (vagy nem fejlődésem),
– rá kell döbbennem –
rendszerfüggetlen.
Aztán ismét megfeszítem izmaim,
még egy pohár bor,
ez már a ráadás és a levezetés,
a kiérdemeltnek vágyott dicsőség
a sport és a költészet oltárán,
vad, pogány áldozatot hozok
saját felemelkedésemért,
de nem emelkedem,
én már nem, sehová sem,
csak bámulom a riszáló
tehetséget mások égboltján.
Az íróasztal kopott fiókjába
zárva
dübörögnek a versek,
néha éjjel is hallom őket,
pimasz diskurzus zajlik,
a líra híja nem befolyásolja
a dollár árfolyamát,
de Vakarek néni,
a szomszéd is
jól alszik attól,
hogy nem olvasott
még tőlem semmit.
Holnap – azt mondják –
megváltanak engem,
spirituális létem
az esélytelenek nyugalmával
szemlélődik,
nem indul már újabb versenyen,
a papok tehetetlenek
ily eretnekség láttán.
Nem kötözködöm,
rendszerileg alkalmatlan
vagyok nem embernek lenni,
de ez csak tévedés részemről,
nem vesznek emberszámba,
öreg aktákban adataim,
arctalanságom senkit
nem zavar,
nem hoznak úgysem
nyilvánosságra.
Kicsit hamisan éneklem
a Himnuszt,
nem azért, mert hazaáruló
vagyok,
hanem mert pocsék
a hallásom,
ám ettől még gyanúsabban
tekint rám a hatalom;
amit nagyon akar az ember,
az megtörténik,
mondják határozottan.
Ezt én még nem vettem észre,
pedig annyi mindent akartam
nagyon,
egy Fender Stratocastert,
feketét,
és egy gitárszintetizátort,
tudást, mely sosem kopik,
csak növekszik,
afrikai harcsát, rántva,
túrós rétest,
amilyet nagyanyám
sütött valamikor;
boldog országot
boldogtalan, bezárt
gazemberekkel,
Shakespeare összes drámáját,
egy dedikált könyvet Adytól,
Esterházyval még egy beszélgetést
a Gerbeaud teraszán,
Göncz Árpáddal egy
kötetlen borozgatást
a teraszunkon;
a kutyánknak egy új ruhát
és öröklétet,
Justitia kegyét és szigorát,
a józanság következetességét,
a halál irgalmasságát,
ám belátom,
nehéz szívvel,
mindig többet akar
az ember,
mint ami jut,
hát, nem elégedetlenkedem,
csak azt tudom,
tegnap mi volt,
azt nem,
mi lesz holnap.
Nem szégyenkezem,
ha a halál eljön egyszer
értem,
megfeszített izmokkal
iszom még egy pohár
vörösbort, és ő is,
a mámor legyen mély,
és sekély a kín,
fenébe a költészettel,
mondom majd vigyorogva,
menjünk, ha menni kell.
Szép este van ma.
Már nem ágálok semmiért sem.
Bámulom a tehetséget.
Minden tiszteletem
(rongyba öltözötten is)
az érdemeseké.




Fotó: pixabay


7 megjegyzés:

Hatos Márta írta...

Valahol írtam ehhez a versedhez, mert nagyon megérintett.
Annyi mindent tervez az ember élete folyamán, aztán jó, ha a felét megvalósíthatja.
Végül fejet hajt... az arra érdemesek előtt.
... én most fejet hajtottam előtted... szeretem a novelláid.
Írj még sokat. Épít, felemel. Mi mást is várhatna az ember az íróktól, az
irodalomtól. Átérezhető emberséget.
Mindig szeretettel olvaslak.
Vox

Hatos Márta írta...

... és megyünk, ha menni kell :)

Egervári József írta...

Köszönöm Márti!
Igen, egyetértek, az irodalom épít és felemel, emberségre tanít, elgondolkodtat, átélhető álmokat teremt, még ha a sors nem is mindig kegyes. Igen, én is meghajtom fejem az érdemesek előtt!

Horák Andrea Kankalin írta...

Igen,
"mindig többet akar
az ember,
mint ami jut", mert gyarló, soha nem elégedett. Általában igaz, de
ez az álmok ismertetőjele; ám vannak olyan álmok, melyeket nem keresünk, mégis utolérnek bennünket. Észrevétlenül jönnek, megtalálnak, beköszönnek, ettől különlegessé válnak, kiemelt szerepet kapnak életünkben, nagyobb figyelmet felbecsülhetetlen értékük miatt.
A többi pótolható, amíg lélegzünk, és lépéseket teszünk érte.
Soha nem szabad lemondani semmiről, mert nem tudhatjuk, mit dob a sors. Ami emberileg elérhető, bármikor megtörténhet, csak hinni kell benne.
Így fordítottam - magam javára - pozitívvá soraid mondanivalóját.
Nagyon tetszik versed tartalma, megfontolt, összerendezett felépítése, üzenete. Lám, elgondolkodtatott, egy - csaknem elérhetetlen - idealizált világba terelt. :)
"Minden tiszteletem
(rongyba öltözötten is)
az érdemeseké."

Szeretettel: Kankalin

Egervári József írta...

Kankalin! Köszönöm!
Az ember gyarló, mindig többet akar, aztán vagy jut, vagy nem, de mindenképpen törekedni kell rá, hogy az álmok ne csak teremjenek, hanem meg is valósuljanak.
A tisztelet és az odafigyelés fontos, mert ha csinál valamit az ember, az legyen hasznos, legyen figyelemreméltó, lehetőleg legyen értékes.
És legyen a sors kegyes. Mindig!

Unknown írta...

Mondanám, hogy pesszimista írás (vers talán), de nem mondom, mert tűpontos realista. Csak a két pohár vörös nem pontos, bár ez nem lényeg. Akkor mi az? Ki tudja. Közös a bánatunk barátom: ki kérdezett? Hát ugatunk tovább. Ugatjuk a holdat remélve, hogy elzavarjuk. S lám reggelre már nincs mit ugatnunk. Legfeljebb a postást, aki mindig tova is megy, miután csengetett szokásosan kétszer.

Egervári József írta...

Kedves Ismeretlen!
Igazad van, senki sem kérdezett, de mondjuk a magunkét; olykor úgy fogalmazom meg, hogy ez génhiba, grafománia, de így van ez jól. Beszéljünk csak. A Holddal pedig semmi baj sincs, mint a postással és a csengetéssel sem!