Ilyen szerelésben nem lehet

Harmincnyolc. Árnyékban. Felforr a fejemben a víz, szerencse, hogy nem tud kárt tenni semmiben. Kisétálok a fürdőszobából, kikészítve vékony nyári nadrág, fehér ing, könnyű, „légkondicionált” nyári cipő, nyakkendő.

Utálom a kora délutáni megbeszéléseket, utálom a hideget, a meleget, felmenőim között nyilván nincs sem eszkimó, sem afrikai néger, mégha én multikulturális vagyok is, melynek semmi köze a hőséghez, a hűséghez, a dollár árfolyamához, de még a Zaporozsecek kuplungtárcsájához sem.

Nem tudod te, hogyan kell ilyen nyári melegben viselni a nyakkendőt?, nevet a hátam mögött Juliette; megfordulok, valóban van egy nyakkendő a nyakában. És más sincs rajta, engem pedig kiver a víz, pedig most zuhanyoztam le.

Az emberiség legjobb találmánya a gyönyörűséges női test, egy szál nyakkendőben kiváltképp, de kénytelen vagyok ellenállni a kísértésnek, pedig a keblek, csípők, ölek, combok metaforájába rejtezve sokkal könnyebben megérteném a világ folyását, a metakommunikáció nyelve úrrá lenne a rideg racionalizmuson, a bitek és byteok tengerében nem lenne szükség fordítóprogramra, azonnal értenék mindent, mélységet, magasságot, szépséget, csúfságot.

Harmincnyolc. Árnyékban. Nagy Imre szobra is arrébb került, József Attila sem volt jó helyen, Esterházynak meg nem is lesz szobor, tán csak Horthy vigyorog majd egyszer Gábriel és a birodalmi sas közé szorulva, majd, egyszer, amikor már mindent lehet a tökéletesen megtervezett vezérelvek mentén, majd, egyszer, ha már csak vezér lesz csak, elvek nem, amikor már csak vezér lesz, néhány jól védett bástya, néhány fejvesztetten futó és sok sötét paraszt. A királynő személye nem érdekes. Az lesz csak szép világ, Brecht is felröhögne a gyönyörtől; én megmondtam előre, csak senki nem hallgatott rám.

Juliette megölel, a fenébe, még csak ez hiányzott, ingerel a nyakkendője, de van nekem önuralmam; öncenzúrázom háborgásaimat, na, persze, a komcsikon szocializálódtam én, tudom, hogyan kell csinálni, bár könyvégetésre nem emlékszem, Aczél György feltámadt, ő is röhög, a magyar nyelv sír; megpróbálok jobboldaliként írni, aztán baloldaliként; csupa hülyeség tör elő a “tollamból”, a billentyűzet merevgörcsöt kap, a monitor négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül; a rádióban Karády énekel, retro hangulatom támad, aztán rádöbbenek, akkor még nem is éltem, szerencsére, mert Horthy börtönében – mint elvetemült ellenálló, zsidó-mentő – semmi jó sem várt volna rám; ezt se Gábriel, se a birodalmi sas nem akarhatta, legfőképpen én nem.

Juliette meg is csókol, hagyjál csak itt, te hűtlen, duzzog, miközben duzzadt mellét ingemen keresztül hozzám nyomja; már nem is érdekel a megbeszélés, a világmegváltás sem hoz lázba; jól ismerem a bronzcipőket a Duna-parton, és mindig szégyenkezem, amikor megállok ott, magyar magyarnak farkasa; a gyűlölet szagát fújja a szél; aztán később is, a fekete bőrkabátok, fekete autók idején, az Andrássy út 60.-ban, a spiclik és a mindent látó és halló állambiztonság undorító korában; szerencsére még akkor sem éltem, egyiknek sem lettem volna jó, mert nem tudok sem jobboldali, sem baloldali módon írni, lehet, írni sem tudok, csak úgy csinálok, mintha tudnék, mert annyira izgalmas írástudónak látszani.

Juliette nevet, kinevet ez a kis piszok, amikor harmincnyolc fok van árnyékban, és már négy másodpercenként hat másodpercre elsötétül a világ, néhol már a függönyöket is behúzzák, a kikapcsolt mobiltelefonokat beleteszik egy fonott kosárba, beteszik a kamrába, az alsó polcra, s minden diskurzus halkan, a terasz előtt, a fák árnyékában zajlik; ismét divatba jött a virágnyelv, az óvatosság, a gyávaság, a hallgatás;régebben Rákosi, Kádár, most Horthy szuszog a fülünkbe; még nem égetnek könyveket, még nem égetnek szerzőket; Aczél György röhög,

Brecht is, mindenki csak röhög, én pedig egyre dühösebb vagyok, harmincnyolc, árnyékban; a kilakoltatottakat nem érdekli a művészet szépsége, semmiféle konzultáció sem; egyre dühösebb vagyok; a sötétben a gyűlöletnek szaga van.

Juliette átölel, érzi rajtam a feszültséget, tehetség helyett csak a tehetetlenségem motivál; sosem voltam bértollnok, sosem voltam senki, mondom dühösen; két tenyere közé fogja arcomat, mosolyog; édeske, súgja, inkább öltözz hozzám, ilyen szerelésben nem lehet vitatkozni rendesen!

Fotó: pinterest

A művészet ereje

Jöjjön polgármester úr, hajolt meg alázatosan Pacvaki Edömér szobrászművész és nyugdíjas jegyellenőr; áttörték magukat a tömegen, a magas, kövér elöljáró izzadt, mint egy bányaló, utálta az embereket, kör alakú irodájában érezte jól magát, narancssárga aranyhalai között, akik mindig kussoltak.

Az ünnepség előtt meg akarta hágni Vilmácskát, a bögyös titkárnőt, aki sosem hordott bugyit; a csődöröd leszek, vihogta fülébe, de aztán csak vak bányaló lett belőle, farka petyhüdten csapódott neki a faragott íróasztalnak, a lány unottan nézett vissza válla felett; segítsek?, kérdezte flegmán, de a polgármester csak dühösen legyintett.

A fúvósok megfújták hangszerüket, Invaz Ignác összerettent, markolta erősen a kötelet, csak a jelre várt, Vilmácska kezét kellett figyelnie, de tekintete mindig a dekoltázsába tévedt; igen, következő életében ő is polgármester lesz, állította határozottan.

A polgármester is betekintett Vilmácska blúzába, megköszörülte torkát, magasabbra állította a mikrofont, némi recsegés és sípolás vagdalta szét az ünnepélyesség titkos fátylát, a meghívottak vigyázba vágták magukat, a nem meghívottak grimaszkodva sugdolóztak.

Tisztelt polgártársak, aki érti nyelvünket, az magyar, aki nem érti, az nem magyar, kezdte beszédét a polgármester, ismét megköszörülte torkát, csak inni kellett volna egy kupica pálinkát, gondolta; a művészet nyelve viszont nemzetközi, nemzetközi magyar, nemzeti magyar, európai magyar, határokon átívelő és visszaívelő, hiába küzd ellene a nemzetközi imperializmus, mi fogunk győzni, mert minket mindenki érteni fog. Nagy tisztelettel elfogadtam a felkérést, hogy mi legyünk modelljei ennek a szobornak, én és a feleségem, vagyis a feleségem és én, valamint szeretett vak komondorunk, hiszen én tudom, ez a szobor, mely Pacvaki Edömér művész zseniális alkotása, a mi elévülhetetlen érdemeink elismerése mellett városunk éke is lesz, az örökkévalóságnak szánt üzenet, hogy nekünk a város az első, mert itt az idő átírni a múltat, hogy meg tudjuk írni a dicső jövőt!

Vilmácska szélesen vigyorgott, kihúzta magát, melle megemelkedett, biztatásnak szánta, ám a polgármesternek eszébe jutott, hogy nem állt fel a farka, nem tudott mit kezdeni a kívánatos fiatal nővel; nyelt egy nagyot, keserűn csücsörített.

Tisztelt polgártársak, beszéljünk a művészet nyelvén, értessük meg magunkat, vívjuk ki a dekadens nyugat elismerését, hiszen mi vagyunk a jövő, a mi jövőnk, az ő jövőjük, a feljövő Nap, a feljövő Hold, mert mi erősek és tehetségesek vagyunk, mi vagyunk mi, meg ők is mi vagyunk, mi vagyunk a minden!

Vilmácska szája elé kapta kezét, nehogy hangosan, visítva felröhögjön, Invaz Ignác ezt történelmi jelnek értelmezte, megrántotta a kötelet, a fehér lepel táncolva hullott alá a szoborról. A tömeg felhördült, a polgármesternek vörös lett a feje, néhány pillanatig úgy érezte, szélütés érte; ez egy fasz, és egy segg, ordította bele a mikrofonba.

Pacvaki odalépett hozzá; dehogy, dehogy, kedves polgármester úr, profilból tessék megnézni, ne szemből, tökéletesen kiadja az ön céltudatosan hegyes állát, magas, okos homlokát, profilból látszik az ön jövőbe révedő, bölcs tekintete, az pedig nem egy segg, hanem kedves feleségének kívánatos domborulatait jelképező hullámzás, szinte hallani megnyugtató monotonitását a mindenségnek, melybe az édes nagysád elringatja az ön nagyívű szellemét, mely fáradtan csuklik össze a mindennapi harc meggyötörtségében.

A tömeg hangosan röhögött, a gyávábbak arcukat tenyerükbe bujtatva csak mosolyogtak. A polgármester másnap lemondott, harmadnap még a városból is elköltözött, Pacvaki díszpolgári címet kapott, és onnantól kezdve minden normálisan működött a kisvárosban, a vaddisznók sem ették meg az eldobált hamburgereket, a kórházakban sem Bibliával gyógyítottak, az elkövetkező százötven évben nem épült új stadion, az újságok és televíziók ismét igazi híreket közvetítettek, az emberek pedig befejezték a harcot, mely valójában soha el sem kezdődött, ráébredtek, hogy egészen kellemesen tudnak beszélgetni a szomszéddal, a postással, a hentessel, az ószeressel, mert senki nem kérdezte a másiktól, hogy te ki voltál tegnap, mert csak az számított, mi van ma, és milyen lesz a holnap.

Invaz Ignác nyugdíjba vonult, napestig ott ült a tér egyik padján, a szobrot bámulta. Igen, ez egy fasz és egy segg. De hol a vak komondor?

Louise Bourgeois: Természettanulmány