Csak itt ülök

Itt ülök, nyulak és locsolóversek között,

a XXI. századi gyáva ember,

Krisztust emlegetik vallásos körök,

miközben már Isten is neheztel,

unja már a gyávaságot, a mellébeszédet,

a lopást, a közönyt furcsa szürkében,

a sok csilivili máz és kéreg alatt

rothadó húst és szellemet –

a semmihez mérten;

unja már

a szószékekről irányító szentbeszédet,

az egyre drágább misebort és csuhát,

a pénzzel mért embert, amikor múlnak erények,

és unja már, hogy értelmetlenek,

nem hatékonyak az imák.

Én meg itt ülök,

nyulak és új Krisztusok között,

figyelem a részeg, ordenáré dínomdánomot,

azt mondják, kussolj, a remény örök,

csak az nem hajt fejet, ki mindig konok;

hát, konok vagyok, és szégyenkezem,

vak, önhitt imák nem érintenek,

itt ülök, nyulak és műanyag Krisztusok között,

gyávaságunkat magyarázni már nem lehet.

Itt ülök, figyelve benneteket szótlanul,

szolgaságotoknak nincs jutalma,

vakon hiszitek, amit mond a hadúr,

nyulak vagytok,

álkrisztusok, halálba zavarva.

Én meg csak itt ülök,

szégyenkezem,

széthullott emberségünket takarja színes máz,

patkányok, kutyák, disznók sírja is jeltelen,

de értelmes válaszok híján

sosem lesz feltámadás.

Fotó: pinterest

Megbocsátás

Egyik kezével megkapaszkodott a sötétbarna, faragott komód szélében, a másik, akár egy kiszáradt, letört faág, szinte élettelenül lógott teste mellett. Bokájáig lecsúszott nadrágja és az alsóneműje, égetően forrónak érezte lábai között a puha, nagy, szőrös kezet. Lábai remegtek, az ájulás határán szédelgett.

Domenic atya előtte térdelt, másik kezével felhúzott reverendája alatt matatott.

– Féld az Istent fiam, a megbocsátás az a legfontosabb, Istennek legjobban tetsző emberi cselekedet – hörögte elfúló hangon, miközben kidülledt, vörös szemeit a fiúra meresztette.

A fiú lopva felnézett a sekrestye falán szenvedő Krisztusra, aki mozdulatlan, halott szoborszemmel bámult vissza rá. Oldalán egy furcsa, szabálytalan zöld folt éktelenkedett.

– Hol a fenében kódorogtál ilyen sokáig? – üvöltött rá apja, és azzal a lendülettel le is kevert neki egy pofont. Ittas volt, vörösen, véresen villant fáradt tekintete. Érdekes, hogy az állandó részegségben is elfáradhat az ember, gondolta a fiú; igyekezett apjától minél távolabb helyet foglalni a konyhaasztalnál.

– Ne bántsd már mindig, te állat! – horkant fel anyja dühösen. A babfőzelékkel teli, gőzölgő lábast az asztal közepére helyezte, majd kenyeret szelt. Éles, hosszú, vékony pengéjű, hegyes kés volt a kezében, jól megmarkolható erős nyéllel. A férjére nézett. Régen eltűnt már a szerelem. Csak szánalmat érzett.

– Domenic atyánál járt. Ott legalább nem tanul rosszat, meg legalább tanul valamit, mert tőled aztán semmi jót nem láthat!

A fiú imádta a babfőzeléket. És imádta anyját is. Soha nem beszélgettek, de nem is érezte szükségét. Úgy hitte, kimondatlanul is értik egymást. Már nyolcéves volt, nem olyan nagyon sokára felnőtt lesz, apja soha többé nem fogja pofon vágni. Ebben biztos volt.

– Már nagy vagyok, majd egyedül – súgta kedvesen anyjának. Megvárta, amíg lefekszenek aludni. Még langyos volt a tűzhelyen lévő fazékban a fürdővíz. Beleállt a nagy, fehér, zománcos lavórba, sokáig szappanozta magát.

– A megbocsátás, az a legfontosabb, Istennek legjobban tetsző emberi cselekedet – mormogta.

Aznap este nehezen jött álom a szemére.

Fotó: pixabay